"A bukás akkor is bukás, ha áldozatok vagyunk, nem hóhérok."
Graham Greene
*Acheron*
Tíz évig tervezgettem a bosszút, most olybá tűnik még is semmivé foszlik minden. Az erőmet ismét elvették tőlem, pedig már olyan közel voltam. Minden álmatlanul töltött éjszaka, minden munkával és tervezgetéssel töltött óra, minden egyetlen pillanatba sűrűsödött…ebbe a pillanatba. Mikor a kés kiröppent a kezemből már tudtam, hogy vége. Vesztettem, de mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség, még hallottam ahogy a lány fel sikít, a hörgést ahogy valaki levegőért kapott, és a lábak dobogását is ahogy a folyosón felénk rohantak. Vártam a véget, a fájdalmat ahogy egy penge belém hasít, egy erőt, ami feltépi a testem…de nem volt más csak a sötétség és a csönd.
Nem tudom biztosan mennyi idő telt el azóta, hogy elvesztettem az eszméletem. Napok, órák vagy csupán percek, de abban biztos voltam, hogy már nem az erdőben voltunk. Kemény felületen feküdtem, de a földnél egy fokkal puhább volt, áporodott levegő volt a helyiségben, mintha rég nem lett volna szellőztetve, az arcomat pedig egy vékony napsugár melengette, ami egy apró ablakon sütött be. Rossz érzés kerített hatalmába, mert jártam már olyan helyen amire ez a leírás nagyon is illet. De nem, egyszerűen velem ilyen nem történhet hiszen én Acheron Greenfield voltam, nem egy közönséges ember, az én nevem egyet jelentett a hatalom.
-Kelj fel faszfej, tudom, hogy ébren vagy! – csattant fel egy ismerős hang, amit legalább olyan jól ismertem mintha a sajátom lett volna.
-Adam!
A szemeim ki pattantak, mintha csak rúgó rántotta volna őket felfelé, én pedig ülő helyzetbe nyomtam magam. A pillantásom rögtön megtalálta az öcsémet. A rácsok túl oldalán állt, öntelten, zsebre dugott kezekkel.
-Nem! – A rácsokhoz ugrottam, és két kézzel megragadtam, félelem vágott végig rajtam, pedig ilyet majd nem tíz éve éreztem utoljára, és soha többé nem akartam ezt. A tehetetlenséget, a dühöt, a kétségbeesést…a félelmet. Nem érhetet így végett a történet. – Te szerencsétlen idióta, miért nem tudsz végre meghalni! – ordítottam eltorzult arccal. – Elvágtam a torkod, meg kellett volna dögölnöd, de te még ahhoz is balfasz vagy. Az egész életemet tönkre tetted!
-Befejezted a fröcskölődést? – kérdezte lazán, mintha vasárnapi pikniken lennénk, amitől bennem csak még jobban felment a pumpa, az önuralmam romokban hevert, de leszartam. – Innen nem fogsz ki jutni, úgy, hogy drága bátyám bőven lesz időd gondolkozni. Például kezdhetnéd azzal ki is baszta el az életed, mert az nem én voltam, hanem te. A kis terved sokba került nekünk. – Elkomorult a hangja, és tett egy lépést előre. – Talán sikerült megtörnöd minket, de végül a háborút mi nyertük, és ne legyenek kétségeid, talpra állunk. És erősebbek leszünk, mint valaha.
-És mit értek vele? Semmik vagytok, csak pár nevetséges gyerek, akik túl sokat kaptak. Csak játszadoztok. Fogalmatok sincs mihez lehetne kezdeni azzal a hatalommal.
-Érdekes. – a szája egyik oldala felfelé rándult, ahogy még közelebb hajolt, már szinte a képembe mászott. – Mindent meg tettél, hogy meg szerezd az erőnket. Akkor te mi vagy? Az irigy gyerek az óvodában, aki mindig azt a játékot akarja, ami nem lehet az övé?
Artikulálatlanul üvöltve vettetem magam a rácsoknak, fél kézzel ki nyúlva rajta, hogy elkaphassam ezt a gyökeret, és bele verjem az istenverte pofáját a vasba, de gyorsabban ugrott hátra, mint az valaha lehetségesnek tartottam volna. Mindig is egy suta gyerek volt, aki a saját két lábában is hajlamos volt fel törölni arccal a földet, de úgy látszik az alatt a pár év alatt mióta nem láttuk egymást nem csak én változtam meg.
-Azt hiszed itt tarthatsz? – nevettem fel örült módjára. – Hát nem tudod ki vagyok? Az ügyvédjeim egy pillanat alatt ki visznek innen, és akkor befejezem azt, ami elkezdtem, és megölek, még ha az lesz az utolsó tettem is a földön.
-Nem, nem fognak.
-Valóban, és te fogod ebben meg akadályozni őket? Na ne röhögtess, jogi könyvet maximum akkor láttál, mikor a suliban a könyvtárban kefélted a csajokat.
-Lemmer.
Egy pillanatra értetlenül néztem rá, aztán eszembe jutott Shane, és ettől csak még jobban el fogott a hisztérikus röhögés.
-Az a piperkőc egy gyenge nőt sem tud kordában tartani.
- Nem Shane, hanem Trixie. – Ki vett egy rágott a nadrágja zsebéből, és a szájába dobta. – Megölted a férfit, akit szeretett, és hát tudod mit mondanak a nőkről, és a bosszúról. Több napig voltál ki ütve, és igen, az ügyvédjeid valóban meg próbáltak ki vinni innen, de a jogászai izé porrá őrölték őket. Komolyan élvezet volt nézni. – nevetett fel. – A vállalataid részvényei a béka segge alá süllyedtek, és talán Shane nem tud kordában tartani egy gyenge nőt ahogy mondtad, de az üzlethez ért. Potom pénzért vásárolta fel őket, aztán pedig elkezdte a felszámolásukat. Talán nem értenek mindenben egyet, de ezúttal össze fogtak, és az életedet lépésről lépésre vették el. Nincsen már semmid.
-Meg fizetek érte, ennek még nincs vége! Esküszöm, hogy…
-Hát még mindig nem érted! – csattant fel, belém fojtva a szót. – Ahogy apa is megmondta akkor régen, úgy mondom most neked én is. Te…csak…egy…közönséges…ember…vagy. A fennkölt modorod is csak megjátszott volt. Ne is tagad, mert most, hogy ne vagy ura a helyzetnek úgy hámlott le rólad, mint ahogy a kígyó levedli a bőrét. Az egész lényed egy hazugság. Hát ez vagy te Acheron, egy hazug, kétszínű, ember.
Minden szó, amit ki mondott ostorként vágott végig rajtam, bele mart a húsomba, és darabokat szakított ki a lelkemből. Nagyon is jól emlékeztem, mint mondott az a férfi, akit évekig apámnak szólítottam, mikor ki derült, hogy nem vagyok olyan, mint ő. Mikor ki derült, hogy nem vagyok a fia. Aznap megfogadtam, hogy nem leszek átlagos, hogy megszerzem azt, ami nekem járt volna, és elpusztítok mindenkit, aki az utamba áll. Aztán ő jött volna. Az lett volna a tervem utolsó lépése, hogy a saját erejével ölöm meg.
-Ezek között a falak között fogsz megöregedni, mint egy átlagos ember. Nem lesz kiváltságos pozíciód, nem lesz befolyásod, sem talpnyalóid. Apropó talpnyalók, azok az embereid, akik nem hallottak, szintén hasonló luxus között vannak elszállásolva, de Trixie javaslatára, mind az ország más - más börtönében tölti a fennmaradó idejét. Nem akarta, hogy esetleg ujjászervezd őket.
A lábaim megremegtek, és a hideg kőpadlóra zuhantam ahogy a páncél, amit magam köré építettem semmivé lett. Újra csak egy tizenhét éves fiú voltam, akit megtagadott az apja, pedig én csak azt akartam, hogy elismerjen és szeressen. Olyan sokat kértem volna? Hát nem járna ez alanyi jogon minden gyermeknek? Hogy a szülei szeresék?
-Viszlát bátyám!
Adam elfordult, és a kijárat felé indult, komor léptei visszhangot vertek a helyiségben. Tudtam, hogy ha kilép az ajtón soha többé nem jön vissza, és furcsa mód nem akartam, hogy elmenjen. Bármilyen elbaszott is volt a kapcsolatunk, ő volt az egyetlen családtagom. Az én idegesítő kisöcsém, aki gyerekkorunkban folyton rajtam logót, és olyan áhítatos pillantásokkal követett mindenhová. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, és talán így is van, mert most egy idegen férfi hátát bámultam. Nem szóltam utána…ez volt az egyetlen, amit megtehetem érte. Azért, amit egykor egymásnak jelentettünk…hagytam, hogy hátat fordítson, és új életet kezdjen. Nélkülem.
Tíz évig tervezgettem a bosszút, most olybá tűnik még is semmivé foszlik minden. Az erőmet ismét elvették tőlem, pedig már olyan közel voltam. Minden álmatlanul töltött éjszaka, minden munkával és tervezgetéssel töltött óra, minden egyetlen pillanatba sűrűsödött…ebbe a pillanatba. Mikor a kés kiröppent a kezemből már tudtam, hogy vége. Vesztettem, de mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség, még hallottam ahogy a lány fel sikít, a hörgést ahogy valaki levegőért kapott, és a lábak dobogását is ahogy a folyosón felénk rohantak. Vártam a véget, a fájdalmat ahogy egy penge belém hasít, egy erőt, ami feltépi a testem…de nem volt más csak a sötétség és a csönd.
Nem tudom biztosan mennyi idő telt el azóta, hogy elvesztettem az eszméletem. Napok, órák vagy csupán percek, de abban biztos voltam, hogy már nem az erdőben voltunk. Kemény felületen feküdtem, de a földnél egy fokkal puhább volt, áporodott levegő volt a helyiségben, mintha rég nem lett volna szellőztetve, az arcomat pedig egy vékony napsugár melengette, ami egy apró ablakon sütött be. Rossz érzés kerített hatalmába, mert jártam már olyan helyen amire ez a leírás nagyon is illet. De nem, egyszerűen velem ilyen nem történhet hiszen én Acheron Greenfield voltam, nem egy közönséges ember, az én nevem egyet jelentett a hatalom.
-Kelj fel faszfej, tudom, hogy ébren vagy! – csattant fel egy ismerős hang, amit legalább olyan jól ismertem mintha a sajátom lett volna.
-Adam!
A szemeim ki pattantak, mintha csak rúgó rántotta volna őket felfelé, én pedig ülő helyzetbe nyomtam magam. A pillantásom rögtön megtalálta az öcsémet. A rácsok túl oldalán állt, öntelten, zsebre dugott kezekkel.
-Nem! – A rácsokhoz ugrottam, és két kézzel megragadtam, félelem vágott végig rajtam, pedig ilyet majd nem tíz éve éreztem utoljára, és soha többé nem akartam ezt. A tehetetlenséget, a dühöt, a kétségbeesést…a félelmet. Nem érhetet így végett a történet. – Te szerencsétlen idióta, miért nem tudsz végre meghalni! – ordítottam eltorzult arccal. – Elvágtam a torkod, meg kellett volna dögölnöd, de te még ahhoz is balfasz vagy. Az egész életemet tönkre tetted!
-Befejezted a fröcskölődést? – kérdezte lazán, mintha vasárnapi pikniken lennénk, amitől bennem csak még jobban felment a pumpa, az önuralmam romokban hevert, de leszartam. – Innen nem fogsz ki jutni, úgy, hogy drága bátyám bőven lesz időd gondolkozni. Például kezdhetnéd azzal ki is baszta el az életed, mert az nem én voltam, hanem te. A kis terved sokba került nekünk. – Elkomorult a hangja, és tett egy lépést előre. – Talán sikerült megtörnöd minket, de végül a háborút mi nyertük, és ne legyenek kétségeid, talpra állunk. És erősebbek leszünk, mint valaha.
-És mit értek vele? Semmik vagytok, csak pár nevetséges gyerek, akik túl sokat kaptak. Csak játszadoztok. Fogalmatok sincs mihez lehetne kezdeni azzal a hatalommal.
-Érdekes. – a szája egyik oldala felfelé rándult, ahogy még közelebb hajolt, már szinte a képembe mászott. – Mindent meg tettél, hogy meg szerezd az erőnket. Akkor te mi vagy? Az irigy gyerek az óvodában, aki mindig azt a játékot akarja, ami nem lehet az övé?
Artikulálatlanul üvöltve vettetem magam a rácsoknak, fél kézzel ki nyúlva rajta, hogy elkaphassam ezt a gyökeret, és bele verjem az istenverte pofáját a vasba, de gyorsabban ugrott hátra, mint az valaha lehetségesnek tartottam volna. Mindig is egy suta gyerek volt, aki a saját két lábában is hajlamos volt fel törölni arccal a földet, de úgy látszik az alatt a pár év alatt mióta nem láttuk egymást nem csak én változtam meg.
-Azt hiszed itt tarthatsz? – nevettem fel örült módjára. – Hát nem tudod ki vagyok? Az ügyvédjeim egy pillanat alatt ki visznek innen, és akkor befejezem azt, ami elkezdtem, és megölek, még ha az lesz az utolsó tettem is a földön.
-Nem, nem fognak.
-Valóban, és te fogod ebben meg akadályozni őket? Na ne röhögtess, jogi könyvet maximum akkor láttál, mikor a suliban a könyvtárban kefélted a csajokat.
-Lemmer.
Egy pillanatra értetlenül néztem rá, aztán eszembe jutott Shane, és ettől csak még jobban el fogott a hisztérikus röhögés.
-Az a piperkőc egy gyenge nőt sem tud kordában tartani.
- Nem Shane, hanem Trixie. – Ki vett egy rágott a nadrágja zsebéből, és a szájába dobta. – Megölted a férfit, akit szeretett, és hát tudod mit mondanak a nőkről, és a bosszúról. Több napig voltál ki ütve, és igen, az ügyvédjeid valóban meg próbáltak ki vinni innen, de a jogászai izé porrá őrölték őket. Komolyan élvezet volt nézni. – nevetett fel. – A vállalataid részvényei a béka segge alá süllyedtek, és talán Shane nem tud kordában tartani egy gyenge nőt ahogy mondtad, de az üzlethez ért. Potom pénzért vásárolta fel őket, aztán pedig elkezdte a felszámolásukat. Talán nem értenek mindenben egyet, de ezúttal össze fogtak, és az életedet lépésről lépésre vették el. Nincsen már semmid.
-Meg fizetek érte, ennek még nincs vége! Esküszöm, hogy…
-Hát még mindig nem érted! – csattant fel, belém fojtva a szót. – Ahogy apa is megmondta akkor régen, úgy mondom most neked én is. Te…csak…egy…közönséges…ember…vagy. A fennkölt modorod is csak megjátszott volt. Ne is tagad, mert most, hogy ne vagy ura a helyzetnek úgy hámlott le rólad, mint ahogy a kígyó levedli a bőrét. Az egész lényed egy hazugság. Hát ez vagy te Acheron, egy hazug, kétszínű, ember.
Minden szó, amit ki mondott ostorként vágott végig rajtam, bele mart a húsomba, és darabokat szakított ki a lelkemből. Nagyon is jól emlékeztem, mint mondott az a férfi, akit évekig apámnak szólítottam, mikor ki derült, hogy nem vagyok olyan, mint ő. Mikor ki derült, hogy nem vagyok a fia. Aznap megfogadtam, hogy nem leszek átlagos, hogy megszerzem azt, ami nekem járt volna, és elpusztítok mindenkit, aki az utamba áll. Aztán ő jött volna. Az lett volna a tervem utolsó lépése, hogy a saját erejével ölöm meg.
-Ezek között a falak között fogsz megöregedni, mint egy átlagos ember. Nem lesz kiváltságos pozíciód, nem lesz befolyásod, sem talpnyalóid. Apropó talpnyalók, azok az embereid, akik nem hallottak, szintén hasonló luxus között vannak elszállásolva, de Trixie javaslatára, mind az ország más - más börtönében tölti a fennmaradó idejét. Nem akarta, hogy esetleg ujjászervezd őket.
A lábaim megremegtek, és a hideg kőpadlóra zuhantam ahogy a páncél, amit magam köré építettem semmivé lett. Újra csak egy tizenhét éves fiú voltam, akit megtagadott az apja, pedig én csak azt akartam, hogy elismerjen és szeressen. Olyan sokat kértem volna? Hát nem járna ez alanyi jogon minden gyermeknek? Hogy a szülei szeresék?
-Viszlát bátyám!
Adam elfordult, és a kijárat felé indult, komor léptei visszhangot vertek a helyiségben. Tudtam, hogy ha kilép az ajtón soha többé nem jön vissza, és furcsa mód nem akartam, hogy elmenjen. Bármilyen elbaszott is volt a kapcsolatunk, ő volt az egyetlen családtagom. Az én idegesítő kisöcsém, aki gyerekkorunkban folyton rajtam logót, és olyan áhítatos pillantásokkal követett mindenhová. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, és talán így is van, mert most egy idegen férfi hátát bámultam. Nem szóltam utána…ez volt az egyetlen, amit megtehetem érte. Azért, amit egykor egymásnak jelentettünk…hagytam, hogy hátat fordítson, és új életet kezdjen. Nélkülem.
~Alathea~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése