37. fejezet

"Itt fekszik előttem a múlt, és halott."

Centauri

*Ashley*

Fájdalom.
A fájdalom sok mindenre képes. Van, hogy csak átsiklunk rajta, mert mondjuk kapkodásból felsértjük az ujjunkat egy szeretett személytől kapott boríték kinyitása közben, van, hogy nem is törődünk vele, mert annyira lényegtelen az érzés. Néha üvölteni tudnánk a bőrünkbe vájó kínoktól, mert túlságosan mélyen átjár minket, mintha csak elevenen a lángok közé vetettek volna. Előfordul, hogy nem látjuk, mégsem szabadulhatunk tőle, és olykor összetört lelkünk utolsó darabjait is felemészti, ami ellen semmit sem tehetünk.
Ahogy ott álltam a romba dőlt Menedék egykoron magasztos bejárata előtt, egy árva könnycsepp gurult végig az arcomon. Apám biztosan kitérne a hitéből, ha ezt látná. Acheron és a katonái nem csupán tönkretették az otthonunkat, hanem egyenesen porrá zúzták a Szövetséget, miután behajítottak mindannyiunkat az erdőbe, hogy ott pusztuljunk el. Nem kíméltek se élőt, se holtat. Nem kíméltek senkit.
Istenem, mennyi ártatlan áldozat! A tenyerembe temetett arccal zokogtam, ahogy eszembe jutott, hány barátom veszett oda a csatában, értem – értünk –, akik csak azért haltak meg, mert túlságosan jó emberek voltak. Nem ezt érdemelték!
A holttesteket biztonságos helyre szállítottuk, amíg meg nem adjuk nekik a végső megnyugvást, de manapság már mi számít biztonságos helynek? Úgy döntöttem, Acheront Shane kezeire bízom, neki mindig is jobban ment a zsarnokoskodás, és egyébként sem voltam olyan állapotban, hogy hidegvérrel kezeljem az efféle helyzeteket. No meg, Acheron pusztításának hála a Menedék börtöncellái amúgy is használhatatlanokká váltak.
Gyengéd érintés simította meg a vállam, és oldalra fordulva felnéztem a szemeimet eláztató nedves könnyfátyol alól.
– Jól vagy? – kérdezte illemből Cameron, ahogy hűségesen állt mellettem, és támogatóan megszorította a karom. Nem feleltem, bár elég egyértelmű volt a válasz.
Némán megráztam a fejem, és csak még erősebben tört rám a sírógörcs, amikor Cam szomorú arcára pillantottam.
– Hogy van?
Cameron lesütötte a szemét.
–  Nem jól. – Kerülte a pillantásom, és a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni a mellkasomban, amíg arra vártam, hogy folytassa. – Nem tér magához. Nem gyógyul. Nem tudom, miért. A vérzést elállítottam, de a sebeket nem tudom begyógyítani. Sajnálom, Ash.
Akkor sem forrázódtam volna le jobban, ha konkrétan egy vödör forró vizet öntenek rám.
– Micsoda? Azóta se? – Az el sem múló fájdalom százszor erősebben marcangolta a lelkem, és már nem bírtam tovább kontrollálni. – Hogyan? – ziháltam kétségbeesetten. – Kell lennie valami megoldásnak, Cam. Biztos, hogy van.
Ha valakinek, Cameronnak biztosan sikerülnie kellett! Hisz ő volt a gyógyító, nem véletlenül kapta ezt a képességet.
– Nincs. Már mindent megpróbáltam.
Az ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magam. Nem, nem, nem!
Vezető ide vagy oda, nem törődtem a kötelességeimmel, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem, hogy helyesen cselekedjek. Valószínűleg egyben kellett volna tartanom a megmaradt csapatot, és nem idegronccsá válni a többiek szeme láttára, de hát… az utóbbi időben semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük.
Kábé tíz percembe került, hogy eljussak a G.L-esek lepukkant menedékhelyére, amit Shane évekkel ezelőtt titokban építtetett – áldjuk érte! – itt húztuk meg magunkat egy kis időre, amíg újra rendbe nem hoztuk a birodalmunkat, és talán túl kétségbeesetten kiáltottam rá Cameronra, hogy taposson a fékre, amikor a kocsija lassulni kezdett a kis földbe vájt bunker előtt.
– A többiek megvannak? – kérdeztem csendesebb hangon, elterelve a gondolataimat a fő problémáról, miközben kicsatoltam a biztonsági övemet.
– Igen, rendben lesznek. Shane újra hű önmagához, átvette Acheron vállalatainak irányítását, és megszervezte, hogy tömlöcbe vessék a csatlósaival együtt – pontosabban pont, hogy ne velük együtt –, és elkezdte rendbe hozatni a G.L. épületét. Hamarosan megszabadulunk tőle is – Fájdalmas mosoly terült el Cam arcán, ahogy behúzta a kéziféket.
Bágyadtan visszamosolyogtam rá. Hálás voltam neki, hogy beszámolt az aktuális eseményekről, mert napokkal ezelőtt teljesen elvesztettem a fonalat. Az elmúlt pár napban a koncentrációs képességeim nullára csökkentek, és nemcsak hogy arra nem tudtam figyelni miben mesterkedik Shane, vagy mi történik Acheronnal, de az őszintét megvallva nem is érdekelt.
Gondoltam jó ötlet lesz visszamenni a Menedékhez egy kicsit kiszellőztetni a fejem, de butaság volt. Mellette kellett volna maradnom.
– Nézd Ashley – kezdte Cam bizonytalanul. – Van, hogy nem jól sülnek el a dolgok. Nem tudunk mindenkit megmenteni. És… végérvényben ő is csak egy G.L-es.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy a halála nem nagy áldozat? – kaptam fel a vizet, hogy még csak elméletben is elgondolkodott Conlan halálán. – Ha ő nincs, talán egyikünk sem éli túl – emlékeztettem Cameront kinek köszönhető a segítségünkre siető szellemhadsereg.
Nem részleteztem, hogy én talán másfajta okokból is szeretném Conlant életben tartani. Nem mondtam el neki. Akik tudták, tudták. Akik meg nem… hát, azt hiszem, egy időre elég sokkban részesült mindenki.
– Így is túl sok barátot vesztettünk el, Cam. Nem adhatjuk fel. És erről nem nyitok vitát.
Hátrahagyva a szőke szövetségit kiszálltam a kocsiból, és lesiettem a bunker sötét lépcsőin. Nyirkos és hideg volt odalenn, de legalább akadt világítás. A többiek Shane és Adam kivételével a kis előtérnek csúfolt sötét odúban gyűltek össze. Pokoli volt a hangulat. Trixie egymagában a szoba sarkában kuporgott, maga elé meredve, April és Jason egymás mellett egy farönkön ücsörögve tette ugyanezt, és velük volt még valaki, egy lány, aki kicsit mintha hasonlított volna Jasonre. Mindenki más a karját védekezőn fonta maga köré és az árnyékból figyelte minden lépésemet. Végignéztem rajtuk: egyértelműen kiveszett belőlük az élet, és csak remélni tudtam, hogy valaha visszatér.
 Amikor Aprilre pillantottam, a húgom felemelte a fejét és bágyadtan elmosolyodott, én pedig erőtlenül visszamosolyogtam rá, konstatálva, hogy ő legalább jól van. Ez volt az egyetlen dolog, amiért megérte küzdeni. Hogy visszakaptuk Aprilt.
Gondolkodás nélkül hátramentem a kisszobába, amit gyengélkedőnek alakítottak ki, és óvatosan letérdeltem a kanapé elé, ahol Conlan feküdt. Rajta kívül nem volt sérült a szobában, mindenki más pár nap alatt összeszedte magát – szerencsére – ő viszont azóta, hogy a karjaimban összeesett az erdőben, meg sem mozdult.
Borzalmasan festett. Sápadt volt, és az oldalát, a karját, a lábait mindenütt mély vágások tarkították, épp csak lassan emelkedő-süllyedő mellkasa emlékeztetett rá, hogy még él.
– Istenem… – suttogtam halkan, ahogy a tenyerembe fogtam élettelen kezét, és közel emeltem az arcomhoz, hogy lágy csókot leheljek rá. Legalább már nem vérzett. Cameronnak sikerült elállítani a vérzést, de így is bőven elég vért vesztett ahhoz, hogy kritikussá váljon az állapota.
– Megjöttüüüünk – hallottam az odúba lépő Adam vidám hangját. – Magam kezeskedem róla, hogy Acheron nem fog több vizet zavarni. Most meg mi van? Senki nem örül?
A várt ujjongó reakció elmaradt, és amikor Shane ideges hangja mennydörgött a távolból, rémülten eleresztettem Conlan dermedt kezét, és felpattantam a földről.
– Mi a fasz ez itt emberek? Szedjük már össze magunkat! Igen, szereztünk néhány karcolást, és igen, van aki meghalt közülünk, de mi élünk, bassza meg! Ezzel senki nem törődik?
– Szia, Ashley.
Kis híján megállt a szívem, amikor a halk, vékonyka hang megszólalt a közelemben, mire rémült pillantásom a sötétben kuporgó Keithre villant.
– Keith! – kaptam a mellkasomhoz. – A szívbajt hoztad rám!
Odamentem a magára maradt fiúhoz, hogy megöleljem. Végül is, nem lepett meg, hogy itt találom. Hol máshol lehetett volna? Conlan olyan volt neki, mint egyfajta apapótlék. Egy mentor. Még ha az elején nehezen is indult a kapcsolatuk, kötődött hozzá.
– Nem fog felébredni, ugye? – nézett rám Keith komoly szemekkel. Olyan ártatlan volt még, olyan fiatal! Nem szabadott volna átélnie ezt velünk.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.
– Mi a faszt csinálsz már megint itt, Goldwin? – lépett be Shane a gyengélkedőbe, mire felé fordultam. – A tieid jól vannak. Semmi keresnivalód az enyéim között.
– Neked is szia, Shane. Jó látni, hogy a kedvességed mit sem változott annak ellenére, hogy kis híján elpusztult a világunk – üdvözöltem.
Shane odalépett Conlan fekhelyéhez, és ahogy végignézett eszméletlen katonája élettelen testén, sóhajtva csípőre tette a kezét.
– Ó, a picsába, Burn. Most mihez kezdjek veled?
Közel hajolt Conlan arcához, és amikor az erre sem ébredt fel, lekevert neki egyet.
– Shane! – ugrottam oda reflexből, és megragadtam egykori főellenségem csuklóját. – Normális vagy? Így is alig maradt benne élet.
– És? – Valószínűleg indokolatlanul hevesre sikerült a reakcióm, mert Shane erre érdeklődve felhúzta a szemöldökét. – Burn az én emberem. Én döntök a sorsáról. Ha akarom, itt helyben a szívébe mártok egy tőrt.
Shane arcát gonosz vigyor vette birtokba.
– Nem is rossz ötlet. Hátha attól majd felkel. Adam?! – ordította el magát.
Adam pillanatok alatt válaszolt neki.
– Igen? – dugta be a fejét az ajtónyíláson.
– Hozz egy szikét. Megkarcolom kicsit az emberünket.
Adam kócos feje el is tűnt az ajtóból, én pedig kezdtem bepánikolni, hogy mit is tehetnék. Tényleg gyanús lett volna, ha látványosan ellenállok, de mégsem hagyhattam, hogy élve feldarabolja, mert abba száz százalék, hogy belehal. Segítségkérőn Keithre pillantottam, ő legalább tisztában volt a helyzetemmel.
Adam Shane kezébe nyomta az éles tőrt.
– Azt hiszed ez működni fog, főnök? – Adam se hitt ebben, de azért a szobában maradt, kivárta, mi történik.
– Csak egy módon tudhatjuk meg.
– Elég! – kiáltottam el magam.
A tőr Conlan mellkasától egy centire állt meg. Shane értetlenül pillantott oldalra. Könyörgő tekintetem még jobban összezavarta, és Conlan hegekkel teli felsőtestéről ismét rám nézett.
Könnybe lábadt a szemem.
– Hagyd békén.
Shane arcán megrándult egy izom.
– Kérlek.
– Csak nem fontos neked? – Elgondolkodva nézett hol rám, hol a kanapén heverő Conlanre, és ahogy leesett neki a tantusz, megvilágosodva horkant fel. – Bassza meg, Burn tényleg fontos neked! – Kínjában felnevetett. – Ezt nem hiszem el! – odalépett hozzám, és az arcomba hajolt. – A kurva élet, ez mikor történt?– Dühösen végigszántott sötétbarna haján. – Hát ez kurva jó! Ellenem fordítjátok az összes emberemet?!
Ahogy várható volt, Shane nem lépett túl ezen egyhamar. Visszasétált Conlanhez és fölényesen lenézett rá.
– Én erre hogy nem jöttem rá!? Ő is benne volt? – biccentett Conlan felé. - Helyénvaló ez Ashley?
Lesütöttem a szemem, és szándékosan kerültem a többiek pillantását. Mivel Shane torkaszakadtából ordított, mindenki más figyelmét is felkeltette, az összes megmaradt G.L-es és Szövetségi a gyengélkedő ajtajába tolult, és kíváncsian fürkésztek minket, amitől elég kellemetlenül éreztem magam. De nézzük a jó oldalát: ezek után senkinek nem kell majd elmagyaráznom.
– Tudom, Shane.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy Conlan felébredjen, és izmos karjaival átkarolva eltakarjon a főnöke számon kérő pillantása elől. Tudtam, hogy a G.L. tagjainak igaza van. Kudarcot vallottam, mint vezető. Mint testvér. És tekintve, hogy nem tudtam megmenteni szívem választottját, mint szerető is.
– Elárultál engem – szűrte Shane összeszorított fogai között, ahogy vérszemet kapva bámulta eszméletlen katonáját. A kezében szorongatott tőr markolata körül elfehéredtek az ujjai, ahogy dühbe gurult. – Nagyon nagy hibát követtél el, Burn. Nagyon nagyot. És ezért most meglakolsz!
A kés hamarabb lendült, minthogy követni tudtam volna Shane mozdulatát. Elakadt a szavam, amikor az éles tör teljesen eltűnt Conlan mellkasában, és a fiú teste megrándult, amikor a gyilkos fegyver kipréselve belőle az élet utolsó maradékát fordult egyet a tengelye körül.
- NEM! – ordítottam fel és odaugorva a kanapé széléhez, térdre vágódtam a földön.
Shane gonoszul felnevetett és kihúzta a tört a nyers húsból. – Így jár az, aki ellenem fordul – hajította le a pengét a padlóra, a térdem mellé. – Kár, mert jó emberem voltál – vetett egy utolsó pillantást egykori katonájára, majd az ajtóban összegyűlt kis tömeghez fordult. – Akar még valaki lázadni ellenem?
A G.L-esek vezetője ezután valamikor elhagyta a szobát, és számomra mindenki más is megszűnt létezni, amikor zokogva Conlan vérző testére borultam. Meg akartam ölni Shane-t. Égető vágyat éreztem, hogy elevenen megnyúzzam, és életemben először úgy gondoltam, be is váltom ezt az ígéretem. Ha nem bukok le, ez nem történt volna meg! Én okoztam a halálát! Én tehettem róla!
Hisztérikusan zokogtam a fiú felett, akibe sosem gondoltam, hogy beleszerethetek, mégis megtörtént, és valamikor két velőtrázó, fájdalmas kiáltásom között Keith is csatlakozott hozzám, hogy csendesen mellém guggoljon.
Ráhajtottam a fejem tiltott szeretőm vérző mellkasára, ami többé már nem mozdult, és egy fejembe kúszó halk dallamot kezdtem dúdolni, mert gondoltam, talán jól esne neki. Vagy nekem.
Hosszú, keserves percek elteltével Keith hangja térített vissza a valóságba:
– Mi? Tessék?
Felemeltem a fejem Conlan mellkasáról, és könnyáztatta szemekkel az újoncunk felé fordultam. Zavart tekintete újabb aggodalomra adott okot, és tekintve hogy már senki más nem volt a szobában rajtunk kívül, tartottam tőle, nagyon rossz dolog következik.
Ha Keith is megkattan, mint Laorux, tényleg visszavonulót kell fújnom, mint vezető.
– Hogyan? Ööö, jó, oké.
Mielőtt rákérdezhettem volna, kihez beszél, Kieth Conlan mellkasán tátongó friss sebre tette a kezét, és amikor a fiú véres bőréhez ért, rémülten felszisszent.
– Juj, ez meleg!
Conlan teste halványan derengeni kezdett, mintha ezer apró szentjánosbogár táncolna a bőrén, és éreztem valami furcsa vibrálást, amit korábban sosem tapasztaltam.
– Mit csinálsz Keith? – kérdeztem aggodalmasan, kigúvadt szemekkel figyelve az eseményeket.
– Amit kértek tőlem. Azt mondták tegyem a tenyerem a sebére.
– Kik mondtá…?
Nem fejeztem be a mondatot, mert lesokkolt a látvány, ahogy Conlan csatában szerzett sérülései gyógyulni kezdtek Keith érintése nyomán, és végül a tőr szúrta nyílt sebnek is nyoma veszett, amikor a kis újonc elvette onnan a kezét.
– Azta! – pislogott Keith.
Conlan mellkasa megmozdult.
– Te jó isten! – kifutott az arcomból a vér. – Mit csináltál? – sikkantottam fel. – Ho-hogy csináltad?
Nem ébredt fel, de lélegzett. LÉLEGZETT.
ÉLT!
Örömömben Keith-re vetettem magam, és olyan erősen megszorongattam, hogy talán nem kapott levegőt. De hát Cameron is azt mondta, hogy nem tudja gyógyítani a szellemidézés ejtette vágásokat, akkor mégis hogy sikerülhetett visszahozni őt a halálból?
– Azt hiszem, a szellemek nem akarnak még a túlvilágon látni.
A hang erőtlen volt, és reszelős, de ezer közül is felismertem volna.
Eleresztettem Keith, és tátott szájjal hátrafordultam.
– Conlan!
Gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy a csodával határos gyógyulás ellenére talán nem kellene kilapítanom. Felnyögött, amikor vízszintben landoltam rajta, és éreztem, ahogy egyik erőtlen karja a derekam köré fonódik. A szájára tapasztottam a szám, a könnyeim megállás nélkül csorogtak az arcomon.
– Életben vagy! – suttogtam a szájába.
– Aham. – Éreztem, ahogy az ajka mosolyra húzódik az ajkamon. – Tetszik ez a lelkesedés.
Aztán a jelen helyzet borzalmai hirtelen leforráztak. Elhúzódtam tőle.
– Tudják.
– Tudom.
– Tudod? – Ez meglepett.
Conlan lassan bólintott.
– Azok a lelkek, akik erőszakos halált halnak, a gyilkosukhoz csapódnak, emlékszel? Meséltem róla.
Rémlett valami.
– Nos, Shane ezek után majd kétszer is meggondolja, kivel szórakozik.
A könnyeimmel küszködve nevettem, és nedves mellkasába töröltem vizes arcomat. Hosszú csókban forrtunk össze, és ahogy kezdett visszatérni belé az élet, szorosabban magához vont.
– Szóval mindent láttál?
– Csak a gyilkosság utáni részeket. Nem olyan rossz az a túlvilág – mosolyodott el, és nekem egyből szeretett barátaim jutottak eszembe, akik életüket vesztették a csatában. Talán ők is így gondolják. Reméltem.
Conlan megmozdult alattam, én pedig arrább csúszva hagytam, hogy félig ülő pozícióba tornázhassa magát.
– Kösz, Keith – biccentett ifjú mentoráltjának, aki azóta is a szoba közepén megdermedve állt. – Nélküled nem sikerült volna. Látod, mégiscsak jó vagy valamire. – Conlan szája kacér félmosolyra húzódott.
– De mégis hogyan? – kérdeztem értetlenül. Hisz ez lehetetlen. Korábban ilyet sosem tapasztaltam. Az Ősök könyve biztosan nem írt erről.
– Röviden összefoglalva a szellemek begurultak Shane-re, amiért elvette tőlük az egyetlen kommunikációs lehetőséget, ami összeköti őket az élő világgal, és mivel én is vissza akartam jönni, kellett egy csatorna, ami segít nekem ebben. Én sem hittem, hogy működik, de úgy tűnik Keith a sok bébiszitterkedésnek hála átvette a rezgéseimet, valami furcsa erő összeköt vele… és, hát, itt vagyok.
És én soha nem lehettem volna boldogabb ennél. Nem érdekelt, hogy megláthatnak, vagy, hogy a kötelezettségeimnek megfelelően cselekszem-e. Csak egy dolog érdekelt, és már rég lebomlottak a gátlásosságom falai.
Újra célba vettem Conlan ajkait, és két kezem közé fogtam enyhén még sápadt arcát.
– Többször ne halj meg, oké? – döntöttem a homlokomnak hideg homlokát.
Jól ismert, rosszfiús mosolya szétterült az arcán, mielőtt megcsókolt volna, aztán szorosan magához vont.
 – Oké.

~ Debora ~