"A háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek vannak.
Nincsenek hősök, csak halottak."
Russell Crowe
*Jason*
Nem tudom mi a rosszabb. Megtudni, hogy mindvégig tévedésben éltél és a halottnak hitt húgod életben van, vagy az hogy, egy két lábon járó gépfegyver lett belőle és fejbe akar puffantani.
Időm sem volt ezen gondolkozni, mivel a pisztolyt a homlokomnak szorította és az ujja lövésre készen állt.
- Játszunk egy kicsit. - Döntötte oldalra érdeklően a fejét, miközben már szó szerint fájt ahogy a bőrömnek nyomta a fegyvercsövet.
- Miért jöttetek ide? - tette fel többesszámban a kérdést, de mindvégig engem tartott sakkban a szemeivel. Ez a szempár, semmit sem változott a idők folyamán,ugyanaz a kékesszürke tekintet volt, ami hét évvel ezelőtt minden reggel rám mosolygott, kivéve a fekete erős vonalú festéket, ami beárnyékolta a szépségét.
- Na ebből elég. - horkant fel mérgesen Gerald, mint akinek az idegein táncolnak. - Ne hogy mar egy, halál sötét angyalának beöltözött, ereit vagdosó kiscsaj mondja meg nekünk mi legyen, - tett Jasmine felé egy lépést. - Azt se tudja hogy működik, ami a kezében van. Inkább vettél volna normális ruhát. Nem Halloween van szivi, ki kell, hogy ábrándítsalak, - mérte őt végig gúnyos arccal.
- Ez itt a kezembe egy Hecher and Koch MP5-ös. 9mm-es, ha akarod tehetünk egy próbát valóban beléd tudom e engedi 25 másodperc alatt az egész tárat. - Fordult felé Jasmine, de nem vette le rólam a célkeresztet
- Hagyjuk már, ezt direkt a nőknek gyártották, még a 60'as években, hogy ők is elbírják,- pöckölgette meg a fegyvercsövet a G.L.-es, ami még mindig a húsomba vájt. - Fognál rá inkább egy Villar Perosat, na arra azt mondám, hogy igen, ez már fegyver. De ez a szánalmas kis vízipisztoly gyerekzsúrba való.
Ekkor végre fellélegezhetett a homlokom,s masszírozva próbáltam vért adagolni az alig érzett részekbe. A kedves húgom Geraldot vette célpontul, s most az ő fejébe nyomta a billogot. Gyönyörűen néztünk ki, mint pár megbélyegzett szarvarmarha.
- Nagyon el vagy tévedve "szivi" - ejtette ki a gúnyosan a szót, a katonát utánozva, -ha azt hiszed jártathatod itt a szád.Ha még nem tűnt volna fel, a fegyver nálam van és nem nálad. Egyetlen kis mozdulatomba kerül, és az agyad a fehér falon fog szétloccsanni, majd a nyelvedet kivágva a seggedbe dugom desszertként.
Távoli léptek zaja csapta meg a fülem, a provokáló szópárbajt hallgatva. Minden jel arra mutatott, hogy nem sokára vendégeink érkeznek, valószínűleg Jasmine társai. Végett kellett vetni ennek az abszurd helyzetnek,ahol a nyúl vitte a puskát.
- Társaságunk lesz, -törtem meg a családi perpatvart, s közben a mellettünk levő vasajtós helyiségre koncentráltam, hallok e bent szívdobogást. Kellett egy ideiglenes rejtekhely, ahová végső esetben meghúzódhatunk.
- Én nem hallok semmit, - szól közbe a halottnak hitt, - ez egy újabb megtévesztés?
- Még azt s hallja, milyen ütemben ver a szíved, és a félelem szagát is megérzi, ami nagy valószínűséggel árad a pórusaidból, Egérke. - lépte át a határt Gerald, és fittyet hányva a rászegeződő fegyverre megpöckölte Jasmine orrát.
Hiba volt. Nagy hiba, mellyel egy jól becélzott fájdalmas aláugrással fizetett.
- Hogy basznád meg..., - szitkozódott összegörnyedve, s a feje a színátmenetesen változott át az enyhe rózsaszínből vérvörössé. Nem akartam állást foglalni egyik mellett sem, jelenleg még azt sem tudtam hányadán állok az előttem álló húgomnak nevezett alannyal, de abban biztos voltam, hogy lépni kell, különben kinyírják egymást.
- April, - fordultam az jobbomon halkan meghúzódó személyhez, aki csendben figyelte az eseményeket. Nem szívesen, de most szükségem volt a segítségére, és Jasmine felé intettem, mire ő szavak nélkül tette a dolgát, s hangulathullámot küldött a lány felé.
- Mi ez...? Ne merjétek... - tiltakozott de már ideje sem volt befejezni mondat, mert a hátamra kapva őt, berontottam az mostanra átvizsgált szobába, és miután többiek is követtek, négyünkre torlaszoltam az ajtót. Már nem kapálózott,óvatosan leraktam a katicás szőnyeg közepére, elkoboztam tőle a fegyver, és magában mosolyogva ott is maradt.
Katicás szőnyeg?- eszméltem fel magamban, miután másodjára is szemügyre vettem a darabot, és bizony az volt. Egy piros, hatalmas, fekete foltos rovarokkal teli kárpit. Mégis hova a francba kerültünk mi?
Rózsaszín hintaló, színes építőkocka torony, szivárványos, giccses medvés tapéta, s megannyi cukormázas, és nevetségesen vigyorgó játékfigura figyelt minket a helyiségben.
- Beköthetnénk abba a puffba Egérkét, legalább nyugtunk lenne tőle, és szállítani is könnyebb, - mutatott Gerald egy sárga színű ,táncoló elefántokkal teli gyerekülésre a sarokban.
- Baromi vicces vagy Stadt... - ráztam meg a fejem, az idétlen poénja hallatán. Ha nem a húgomról lett volna szó, talán még meg is eresztek egy kósza szájrándítást, de így nem tetszett a kép, hogy Jasmine-t egy kölyökszékbe kötözzük.
- Mi ez a hely? - fürkészte April a polcon lévő hatalmas babaházat,- Acheron központjában, mit keres egy gyerekszoba?
- Lehet hogy őrült pedopapa is, nem csak világuralomra törő szarházi. - vágta rá Mr. Kurva Vicces Vagyok Ma Gerald, az igencsak elgondolkodtató felvetést.
- És ezért bukott rá Aprilre is, így már kerek sztori.- - kontráztam rá, melyre Stadt felröhögve a vállamba bokszolt. Ebben a témában nem volt nehéz megeresztenem pár ízléstelen megjegyzést, s ha nem is volt túl lovagias, akkor is jólesett.
- Acheronnak fontos a család! - ugrott fel Jasmine hirtelen, forrongó vulkánként rám állva, s egyszerre kaptuk a szemünket Aprilre, aki csak egy vállrándítás kíséretében sejtelmes mosolygott. - Nem úgy, mint egyeseknek.
- Ezzel most mire célzol? Kifejtenéd? - kezdtünk témánál lenni, de ideje volt tiszta vizet önteni pohárba. - Nem igazán bírom az alaptalan vádakat.
- Pontosan tudom, hogy nem az! Megöltél minket! Megölted apát! És engem is meg akartál! - kiáltotta egyesen bele a képembe. - Egy gyilkos vagy Jason! Egy mutáns gyilkos,akinek pusztulnia kell!
Fájtak a szavai, főleg egy olyan ember szájából hallva ezt, akit egykoron minden reggel meleg kakaóval vártál, és megvigasztaltál, ha épp "bibis" lett az ujja. Akinek elmagyaráztad, hogy ágy alatt megbújó szörnyek nem léteznek, és a mumustól sem kell félni.. Akit megtanítottal cipőt kötni, és mikor már csak egy falat kenyér jutott vacsorára azt is neki adtad, pedig két napja nem ettél rendesen.
Fájt az igazságtalanság, és nem hagytam, hogy tévhitben élve megvesse a családját.
- Baleset volt Jasmine, -próbáltam békés hangon beszélni hozzá, - akkor jelentkezett először a képességem, s a sikolyt hallva, mely egyébként mérföldekre arrébb volt, elrántottam a kormányt, pedig senki nem állt előttünk. Hibáztam, - vizsgálgattam a szőnyeg apró rojt darabjait. Nehéz volt erről beszélni. - Pontosan tudod, hogy ti ketten jelentettek mindent. Hányszor virrasztottam veled fent, mert lázasan vártad apát? Hányszor vittelek el arra az idétlen Mickey egeres jégkorcsolya előadásra? Hmm? - néztem fel a szemébe, de ehhez nem kis erő kellett. Inkább ugrottam volna le a mélybe, minthogy a húgom szemébe nézzek, aki megvetett. - Szerinted ezeket azért csináltam, mert el akartalak titeket veszteni? Nem telt el olyan éjszaka, hogy ne elevenedett meg volna az a szörnyű baleset. Jasmine... Én nem tudom, Acheron mivel mosta át az agyad, de őt sokkal inkább lehet gyilkosnak nevezni, mint engem, - túrtam bele idegesen a hajamba, mert az az unalmas fapofa amivel végig nézett, kezdett feldühíteni. - Ő egy világot akar elpusztítani. És arról tudsz, hogy saját magának akarja az összes erőt, minket kivégezve?
- Csak revansot akar. - vágta oda flegmán, hátra dobba szőke haját.
- Revansot? Mi nem ártottunk neki, akkor meg milyen revansot akar? - sétáltam arrébb, szükségem volt a kellő távolságra. - Nevetséges ez az egész... - rúgtam bele egy álló bohóc lámpába.
- Ennyi volt? Elmondtad amit akartál? - nézegette a körmét karba font kézzel, - De annyit még azért megkérdenék, hogy miért nem jöttél vissza a kórházba értem?
- Milyen kórházba? A felismerhetetlenségig elégtél, már csak a hulláskocsi kaparta össze a hamvaidat! - ordítottam már én is, felidegelve magam a közönyös viselkedésén. -Engem meg bevágtak az árvaházba, ahonnan megszökve az utca nevelt fel! Szerinted ez volt a tervem? Hogy majd a csövesekkel, meg a drogos maffiózókkal harcolva küzdjek meg minden egyes napért?
- Nem tudom, nekem csak ennyit mondtak a kórházban, hogy nem jöttél el értem. - ingott meg egy pillatanra a hangja szomorúan,s a kezét babrálta.
- Nekem meg azt, hogy porig égtél el, gyors halált halva. - tértem vissza nyugodt hangnemhez én is, s ekkor vettem észre a zsebéből kikandikáló rózsaszín kendő csücsköt. - De látom, az emlékemet magammal vitted.
- Ez nem jelent semmit! - eddig tartott a béketűrése, ismét lángra kapott a csitulni látszó tűz.- Acheron győzni fog!
A makacsságától a falra másztam. Bármit mondhattam neki,csak a hülyeséget hajkurászta, szemernyit sem nyitva az igazságra, akár mint régen. Négyéves lehetett, mikor villámokat szóró tekintettel nekem esett, hogy a télapó igenis létezik, úgyhogy ne hazudjak. Én pedig a kemény hat évemmel biztosan állítottam, hogy ez csak mese, és apa rak a cipőnkbe szaloncukrot. Durva vita volt, és őrülhettem, hogy megúsztam pár harapásnyommal.
- Valami megváltozott, - suttogta April a mintás falakat kémlelve. - Különös érzésem van. Ti nem érzitek?
- Túl nagy a csend, - sétált Gerald az ajtóhoz fülét a vasra téve. - Nincs háttér zaj, se fegyverropogás, se halálsikolyok, néma csend van.
- Ki kell innen jutni! - szaladt a kijárt felé Jasmine, de a G.L.-es elkapta, még mielőtt a fémkilincshez érhetett volna.
- Nem mész sehova, őrülünk, hogy megtaláltunk. Mit kalimpálsz? - fogta le a két karját, zubbonyként körbefogva a ficánkoló kishalat.
- Ha most nem engedsz el, az arcod másik oldalán is lesz egy mély hasíték, izomagy! -próbált minden erejével kiszabadulni a szorításból Jasmine, de sikertelenül, Gerald mögötte állva beton-szilárdan tartotta őt egy helyben.
- Mégis mivel tennéd? - súgta halkan a fülébe miközben hajába fúrta az arcát - A polírozott körmeiddel?
Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, a G.L.-es penge élen táncolt a viselkedéséve, ahogy Jasmine aurájába bemászott. Ő a kishúgom, akár tizennyolc éves, akár nem,s mindig az is marad. Apám helyett kellett óvnom az illetéktelen kezektől, s Gerald nem az udvarias, csokor küldözgetős fazonnak számított.
- Nézzük meg mi a helyzet odakint,- léptem melléjük, Gerladra szúrós tekintettel nézve, hogy tudja hol a helye. Nem akartam szigorú bodyguard-ot játszani, aki kezében egy övvel csapkod a léhűtőkre, akik csak ránéznek a húgára, szimplán csak apró jelekkel próbáltam a másik tudtára adni, hogy el a kezekkel. ..
April kezdte meg a sort, s kérdés nélkül kilépett a folyosóra, a megérzéseit követve. Minden nyugodt volt és hangtalan, egyedül egy messziről jövő fájdalmas zokogás törte meg a némaságot, amit csak én hallottam.
- Most komolyan azt hiszitek. hogy én veletek megyek?- ellenkezezett ismét Jasmine mögöttem, miután Gerald kilökdöste a szobából.
- Ez a kérdést fel sem merült. - fordultam hátra,s a karját megfogta, a falhoz toltam. - Pontosan tudom, hogy innentől kezdve, ha tetszik neked, ha nem, velünk maradsz.
- Most akarod bepótolni az elvesztegette éveket? - torzította el a hangját sajnálkozóan. - Oh, de megható. - mutatóujjával egy láthatatlan könnycsepp legördülő útját rajzolta az arcára. - Kár, hogy nem fog menni! - váltott át ismét lucifer üzemmódba.
Pár másodpercig szótlanul kémleltem az arcát, s már valahogy nem esett nehezemre a szemébe nézni. A dühkitörései, a makacs berögzült elveihez való ragaszkodása, mind a duzzogó gyermeki énjét juttatták eszembe, reményt adva, hogy vissza lehet őt formálni idővel.
- Maradsz, - engedtem el a karját s visszatértem a többiekhez, annak tudatában, hogy úgyis utánam jön.
És így is történt.
Csapatunk a kijáratot célba véve baktatott a kihalt, néhol hullákkal szegélyezett folyosón, melyet a pislákoló villanykörte, és a csupasz, vérfoltos falak tettek horrorisztikusabbá. Erdő, hulla, falevél, furcsa tárgyak, szörnyszülött állatok, gépfegyveres vadbarmok, és még több avar,faág,eső s miegymás vált a társunkká elmúlt hónapokban. Aztán ott volt még az Acheron kérdés, az April dilemma, Jasmine és az ő dacos személyisége, na meg,hogy kijutunk e valaha innen élve, s megannyi szaftos kérdés, ami a szennykalapok címoldalára is kikerültethetett volna.
Aztán kinyílt az ajtó, s minden gondolatom szertefoszlott a látványra.
Erre nem igazán készülhetett fel az ember.
Láttam már félig kibelezett embert, akinek több napos rothadt húsát a kutyák tépték apró darabokra.
Vízbe fulladt férfit is, ki felhólyagosodott bőrrel, felpuffadva lebegett a tó felszínén, tágra nyílt pupillákkal,s még megannyi szörnyűség égett bele a retinámba az évek alatt, de ennyi élettelen testet a vér áztatta földön feküdni, még sohasem láttam.
A pusztítás óriási méreteket öltött. A lángok a távolban még pislákoltak, de az eső elkezdte csendesíteni a tüzet. A föld próbálta elnyelni a vért, mely szurok feketére festette a talajt, a holtak emlékét őrizve.
Nem tudtam mi okozhatta ezt az emberfeletti tömegpusztítást, de volt egy tippem,hogy nem Shane öt fős csapata ölt meg saját kezűleg több száz embert.
. Valaminek még kellett lennie a háttérben.
Szólásra akartam nyitni a szám, hogy keressük meg a többieket, de elképedt arcok láttán rögtön be is csuktam. Jasmine fal fehéren bámulta a hullahalmot, miközben arcát könnyek áztatták, April összeszorított fogakkal meredt a távolba, mint aki néma imát kántál,s tán Geraldon látszott legkevésbé a döbbenet, aki csak szimplán a késének éles pengéjével szórakozott.
Ekkor ismét a fájó zokogás, fülsértő hangja hasított a csendbe, melyre Jasmine kivételével mind a felkaptuk a fejünket. Szótlanul egymásra néztünk, majd a elindultunk a forrás felé, illetve indultunk volna, ha a húgom nem acélozza meg magát.
- Azt hiszem az előbb tisztáztuk már, - szóltam rá, és megragadtam a karját magam után húzva.
- Ők itt mind a családom voltak - rázta le magáról a kezem, és messzebb lépett tőlem, továbbra is a csatateret bámulva.
- Akik az én családomat akarták kiirtani, - nem tudtam mi mást mondhatnék, de meg kellett értenie, hogy ebben a történetben nem mi vagyunk a rosszfiúk. Ez az egész, ellenünk szervezkedő hadjárat Acheron műve volt, s az ő manipulált katonáié, akik mindent megtettek volna, hogy minket holtan lássanak. Bár még azt sem tudtam, mi van a társaimmal, de a földön, egy hozzánk tartozót sem láttam, ami biztató volt.
- Mossuk már át egy kicsit az emlékeit, hogy végre észhez térjen, - dobta fel a levegőbe a kést Gerald, ami párat fordulva ismét a markában landolt.
- Nem csinálunk semmit, meg fogja érteni, - vagy legalábbis bíztam benne, hogy hazatér. - Jasmine, kérlek! Nem akarlak kényszeríteni, de tudod, hogy megteszem.
Pár másodpercnyi hatásszünet után végre lassan felém fordult, mellkasa magasra emelkedett, ahogy mélyen beszívta a kellemetlen szúrós-szagú levegőt, majd megszólalt.
- Veled sehova nem megyek, inkább ő, - sétált el előttem, majd Gerald mellett lecövekelt. A G.L-es egyik szemöldöke felszökött, s torz, furcsa szájtartás kíséretében tátogta felém a néma - " Most mi a szar van?" -kérdést. Váll rándítva reagáltam, mert fogalmam sem volt, ez most miféle játék tőle, valószínűleg valami Jason szívatása első felvonás. De nem érdekelt a "hogyan", a lényeg azon volt, hogy velünk tartson.
Végre elindultunk a megszűnni nem akaró zokogó hang felé, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom e, ki az és miért sír. Nem öröm könnyeknek tűnt, vagy diadalittas megkönnyebbülő szipogásnak, sokkal inkább egy keserves női siratónak hangzott.
Az épületbe visszatérve végigszaladtunk folyosón. Ekkor tűnt fel, hogy Shane és a többi csapattársunk is csatlakozott hozzánk. Némán egymásra nézve majd bólintva rohantunk fel a lépcsőn minden idegszálunkkal a hangra összepontosítva. Felérve egy beszakadt zsanérú szobát pillantottunk meg, s a borzalom, melyet úgy gondoltam már nem lehet fokozni, világméreteket öltött..
Egyszerűen az agyam nem tudta felfogni a látványt. Nem akarta... nem volt képes rá... ez nem a valóság... Tiltakozott vadul rángatva a valósághoz bilincselt láncot, mely minden egyes csörgéssel azt tudatosította, hogy ez nem csak egy rémálom.
Bárcsak az lett volna.
- Neee!!!- ébresztett még jobban tudatomra April keserű sikolya, mikor a földön fekvő Rickhez rohant.
- Emily a francba is, mit tettek veled?! - görnyedt Gerald a barna hajú lány félig megmaradt holttestéhez,
Alex és Adam súlyos sérülésekkel próbált a keservesen zokogó Trixhez kúszni, kinek ölében Rick élettelennek tűnő feje pihent.
Úgy nézett ki mint aki alszik, falfehér arca nyugalmat sugárzott, csak a vörös vér, mely a szájából folyt,s a hatalmas vágás a testén, jelezte,hogy a barátom örök álomba szenderült.
Ezeket sosem tudtam jól kezelni... azt hinné az ember,hogy ezt meg lehet szokni, ha már annyi szörnyűségen átélt, de nem... egyszerűen nem tudunk kibaszottt robotként menni, és tenni a dolgunkat, érzelemmentesen... pedig mennyivel egyszerűbb volna...
Kéretlenül is hozzánk nőnek emberek... pedig ha a magány lenne egyetlen társunk, nem lenne mit megsiratnunk, és könnyebben menne az élet...
Utáltam., gyűlöltem ezt...És folyton az ez kicseszett kérdés merült fel bennem, hogy miért?
De a halál nem válogat...elviszi a lelkeket és csak kínt hagy maga után... nem igaz, hogy ürességet mert az a baszott üresség annyira fájdalmas, hogy belerokkanhatsz...mégse érdekli őt...
- És most? És most mi lesz? - szipogta Kassia, az ajtóban állva, szakadt és véres ruhájának ujját morzsolgatva. Végignézve a társaim arcán nem láttam mást, csak fájdalmat, és reményvesztettséget. A falnak dőlve, vagy a földön roskadva, az áldozatok körül gyászoltunk, belefáradva ebben az egész kibaszott háborúba...Szemünkben árnyékot vetett az elmúlt órák történéseinek emléke, melyek lehet örökre a múltba vesztek, mert nem akartunk róla beszélni. .
- Haza megyünk. - szólalt meg egyedül Shane, aki nekünk háttal állva kémlelte a messzeséget az ablakban. Hangja közömbös volt, de túl régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, ez csak álca volt. Őt is legbelül megviselték a történtek.
- Milyen haza? És mégis hogyan? - tört ki Cameron, mindenkit megdöbbentve, az őrület és a sírógörcs határát súrolva.- Soha, a kurvaéletbe nem lesz már olyan, semmi mint volt, - döntötte fel az egyetlen épnek tűnő tölgyfa asztal, mely így már beleillet a környezetébe, - Komolyan mondja már meg valaki a büdös picsába, hogy mire volt jó ez az egész?? Normális életet akartam,....- röpködtek a faforgácsok, miközben nem kímélve a saját lábát se, teljes erőből rongálta az asztalnak tűnő földön heverő tárgyat.- Nem sikerült.... Valamire akartam vinni az életben... Nem sikerült... De legalább, a képességemet felhasználva akartam embereket menteni... És az? Az sikerült?? - Hát kibaszottul nem sikerült azt sem!!! - rogyott térdre, végső elkeseredésében.
Tsunade, Damien,és Kieth, átkarolva vigasztalták, némám osztozva, az egész csapat gyászában.
- Vele mi lesz? - rugdosta meg Gerald a mozdulatlanul fekvő Acheron lábát. Jasmine szorosan mellette állt,és összeszorított szájjal bámulta volt vezetőjét. Teljes zavarodottság tükröződött arcából, és valahogy újra azt az elveszett kislányt láttam, akit lészívesebben az oltalmam alá vontam volna, de ezt a lépést, még nem tehettem meg. Ismét csak eltaszított volna magától, talán örökre, s az utolsó esélyemet nem kockáztathattam. Bíztam benne, hogy talán egyszer... újra lesz egy testvérem.
- Azt kapja amit megérdemel! Életet életért, - lobbant meg a bosszú lángja Alex tekintetében, és a közelében heverő kés után nyúlt, de Ashley megfogta a karját, s némán nemet intett.
- De előtte könyörögjön egy kicsit, nem érdemli meg a gyors véget, - hunyta be a szemét Gerald, miután Emily szétroncsolt testétől elfordult.
- Nem a halál a legnagyobb büntetés, egy hatalomra vágyó embernek. , - szólalt meg April is, Trixie mellett ülve, - Olyan akart lenni, mint mi, megrögzötten vadászott ránk, csak hogy ő lehessen a legtöbb erővel bíró, és mindenki felett álljon. - Törölte meg könnyes arcát, - Az ilyennek a legnagyobb büntetés a közöny és a hétköznapiság, Abba beleőrülne.
- Az elégtételről kezeskedem.- Trixie hangja elnémította a szoba duruzsoló alapzaját, és aki eddig a földet kémlelte, az is felpillantott rá. Vártuk a folytatást, de nem szólt többet, helyette felállt, és kimért léptekkel Acheron felé haladt, majd megállt felette, és a legmegvétőbb arccal mérte végig, szerelme gyilkosát.
Senki nem mert megszólalni. Csendben vártuk az ítéletet, mely életeket nem fakasztott, de az egész birodalom számára revansot jelentett. És talán egyszer békét is...
Nem tudom mi a rosszabb. Megtudni, hogy mindvégig tévedésben éltél és a halottnak hitt húgod életben van, vagy az hogy, egy két lábon járó gépfegyver lett belőle és fejbe akar puffantani.
Időm sem volt ezen gondolkozni, mivel a pisztolyt a homlokomnak szorította és az ujja lövésre készen állt.
- Játszunk egy kicsit. - Döntötte oldalra érdeklően a fejét, miközben már szó szerint fájt ahogy a bőrömnek nyomta a fegyvercsövet.
- Miért jöttetek ide? - tette fel többesszámban a kérdést, de mindvégig engem tartott sakkban a szemeivel. Ez a szempár, semmit sem változott a idők folyamán,ugyanaz a kékesszürke tekintet volt, ami hét évvel ezelőtt minden reggel rám mosolygott, kivéve a fekete erős vonalú festéket, ami beárnyékolta a szépségét.
- Na ebből elég. - horkant fel mérgesen Gerald, mint akinek az idegein táncolnak. - Ne hogy mar egy, halál sötét angyalának beöltözött, ereit vagdosó kiscsaj mondja meg nekünk mi legyen, - tett Jasmine felé egy lépést. - Azt se tudja hogy működik, ami a kezében van. Inkább vettél volna normális ruhát. Nem Halloween van szivi, ki kell, hogy ábrándítsalak, - mérte őt végig gúnyos arccal.
- Ez itt a kezembe egy Hecher and Koch MP5-ös. 9mm-es, ha akarod tehetünk egy próbát valóban beléd tudom e engedi 25 másodperc alatt az egész tárat. - Fordult felé Jasmine, de nem vette le rólam a célkeresztet
- Hagyjuk már, ezt direkt a nőknek gyártották, még a 60'as években, hogy ők is elbírják,- pöckölgette meg a fegyvercsövet a G.L.-es, ami még mindig a húsomba vájt. - Fognál rá inkább egy Villar Perosat, na arra azt mondám, hogy igen, ez már fegyver. De ez a szánalmas kis vízipisztoly gyerekzsúrba való.
Ekkor végre fellélegezhetett a homlokom,s masszírozva próbáltam vért adagolni az alig érzett részekbe. A kedves húgom Geraldot vette célpontul, s most az ő fejébe nyomta a billogot. Gyönyörűen néztünk ki, mint pár megbélyegzett szarvarmarha.
- Nagyon el vagy tévedve "szivi" - ejtette ki a gúnyosan a szót, a katonát utánozva, -ha azt hiszed jártathatod itt a szád.Ha még nem tűnt volna fel, a fegyver nálam van és nem nálad. Egyetlen kis mozdulatomba kerül, és az agyad a fehér falon fog szétloccsanni, majd a nyelvedet kivágva a seggedbe dugom desszertként.
Távoli léptek zaja csapta meg a fülem, a provokáló szópárbajt hallgatva. Minden jel arra mutatott, hogy nem sokára vendégeink érkeznek, valószínűleg Jasmine társai. Végett kellett vetni ennek az abszurd helyzetnek,ahol a nyúl vitte a puskát.
- Társaságunk lesz, -törtem meg a családi perpatvart, s közben a mellettünk levő vasajtós helyiségre koncentráltam, hallok e bent szívdobogást. Kellett egy ideiglenes rejtekhely, ahová végső esetben meghúzódhatunk.
- Én nem hallok semmit, - szól közbe a halottnak hitt, - ez egy újabb megtévesztés?
- Még azt s hallja, milyen ütemben ver a szíved, és a félelem szagát is megérzi, ami nagy valószínűséggel árad a pórusaidból, Egérke. - lépte át a határt Gerald, és fittyet hányva a rászegeződő fegyverre megpöckölte Jasmine orrát.
Hiba volt. Nagy hiba, mellyel egy jól becélzott fájdalmas aláugrással fizetett.
- Hogy basznád meg..., - szitkozódott összegörnyedve, s a feje a színátmenetesen változott át az enyhe rózsaszínből vérvörössé. Nem akartam állást foglalni egyik mellett sem, jelenleg még azt sem tudtam hányadán állok az előttem álló húgomnak nevezett alannyal, de abban biztos voltam, hogy lépni kell, különben kinyírják egymást.
- April, - fordultam az jobbomon halkan meghúzódó személyhez, aki csendben figyelte az eseményeket. Nem szívesen, de most szükségem volt a segítségére, és Jasmine felé intettem, mire ő szavak nélkül tette a dolgát, s hangulathullámot küldött a lány felé.
- Mi ez...? Ne merjétek... - tiltakozott de már ideje sem volt befejezni mondat, mert a hátamra kapva őt, berontottam az mostanra átvizsgált szobába, és miután többiek is követtek, négyünkre torlaszoltam az ajtót. Már nem kapálózott,óvatosan leraktam a katicás szőnyeg közepére, elkoboztam tőle a fegyver, és magában mosolyogva ott is maradt.
Katicás szőnyeg?- eszméltem fel magamban, miután másodjára is szemügyre vettem a darabot, és bizony az volt. Egy piros, hatalmas, fekete foltos rovarokkal teli kárpit. Mégis hova a francba kerültünk mi?
Rózsaszín hintaló, színes építőkocka torony, szivárványos, giccses medvés tapéta, s megannyi cukormázas, és nevetségesen vigyorgó játékfigura figyelt minket a helyiségben.
- Beköthetnénk abba a puffba Egérkét, legalább nyugtunk lenne tőle, és szállítani is könnyebb, - mutatott Gerald egy sárga színű ,táncoló elefántokkal teli gyerekülésre a sarokban.
- Baromi vicces vagy Stadt... - ráztam meg a fejem, az idétlen poénja hallatán. Ha nem a húgomról lett volna szó, talán még meg is eresztek egy kósza szájrándítást, de így nem tetszett a kép, hogy Jasmine-t egy kölyökszékbe kötözzük.
- Mi ez a hely? - fürkészte April a polcon lévő hatalmas babaházat,- Acheron központjában, mit keres egy gyerekszoba?
- Lehet hogy őrült pedopapa is, nem csak világuralomra törő szarházi. - vágta rá Mr. Kurva Vicces Vagyok Ma Gerald, az igencsak elgondolkodtató felvetést.
- És ezért bukott rá Aprilre is, így már kerek sztori.- - kontráztam rá, melyre Stadt felröhögve a vállamba bokszolt. Ebben a témában nem volt nehéz megeresztenem pár ízléstelen megjegyzést, s ha nem is volt túl lovagias, akkor is jólesett.
- Acheronnak fontos a család! - ugrott fel Jasmine hirtelen, forrongó vulkánként rám állva, s egyszerre kaptuk a szemünket Aprilre, aki csak egy vállrándítás kíséretében sejtelmes mosolygott. - Nem úgy, mint egyeseknek.
- Ezzel most mire célzol? Kifejtenéd? - kezdtünk témánál lenni, de ideje volt tiszta vizet önteni pohárba. - Nem igazán bírom az alaptalan vádakat.
- Pontosan tudom, hogy nem az! Megöltél minket! Megölted apát! És engem is meg akartál! - kiáltotta egyesen bele a képembe. - Egy gyilkos vagy Jason! Egy mutáns gyilkos,akinek pusztulnia kell!
Fájtak a szavai, főleg egy olyan ember szájából hallva ezt, akit egykoron minden reggel meleg kakaóval vártál, és megvigasztaltál, ha épp "bibis" lett az ujja. Akinek elmagyaráztad, hogy ágy alatt megbújó szörnyek nem léteznek, és a mumustól sem kell félni.. Akit megtanítottal cipőt kötni, és mikor már csak egy falat kenyér jutott vacsorára azt is neki adtad, pedig két napja nem ettél rendesen.
Fájt az igazságtalanság, és nem hagytam, hogy tévhitben élve megvesse a családját.
- Baleset volt Jasmine, -próbáltam békés hangon beszélni hozzá, - akkor jelentkezett először a képességem, s a sikolyt hallva, mely egyébként mérföldekre arrébb volt, elrántottam a kormányt, pedig senki nem állt előttünk. Hibáztam, - vizsgálgattam a szőnyeg apró rojt darabjait. Nehéz volt erről beszélni. - Pontosan tudod, hogy ti ketten jelentettek mindent. Hányszor virrasztottam veled fent, mert lázasan vártad apát? Hányszor vittelek el arra az idétlen Mickey egeres jégkorcsolya előadásra? Hmm? - néztem fel a szemébe, de ehhez nem kis erő kellett. Inkább ugrottam volna le a mélybe, minthogy a húgom szemébe nézzek, aki megvetett. - Szerinted ezeket azért csináltam, mert el akartalak titeket veszteni? Nem telt el olyan éjszaka, hogy ne elevenedett meg volna az a szörnyű baleset. Jasmine... Én nem tudom, Acheron mivel mosta át az agyad, de őt sokkal inkább lehet gyilkosnak nevezni, mint engem, - túrtam bele idegesen a hajamba, mert az az unalmas fapofa amivel végig nézett, kezdett feldühíteni. - Ő egy világot akar elpusztítani. És arról tudsz, hogy saját magának akarja az összes erőt, minket kivégezve?
- Csak revansot akar. - vágta oda flegmán, hátra dobba szőke haját.
- Revansot? Mi nem ártottunk neki, akkor meg milyen revansot akar? - sétáltam arrébb, szükségem volt a kellő távolságra. - Nevetséges ez az egész... - rúgtam bele egy álló bohóc lámpába.
- Ennyi volt? Elmondtad amit akartál? - nézegette a körmét karba font kézzel, - De annyit még azért megkérdenék, hogy miért nem jöttél vissza a kórházba értem?
- Milyen kórházba? A felismerhetetlenségig elégtél, már csak a hulláskocsi kaparta össze a hamvaidat! - ordítottam már én is, felidegelve magam a közönyös viselkedésén. -Engem meg bevágtak az árvaházba, ahonnan megszökve az utca nevelt fel! Szerinted ez volt a tervem? Hogy majd a csövesekkel, meg a drogos maffiózókkal harcolva küzdjek meg minden egyes napért?
- Nem tudom, nekem csak ennyit mondtak a kórházban, hogy nem jöttél el értem. - ingott meg egy pillatanra a hangja szomorúan,s a kezét babrálta.
- Nekem meg azt, hogy porig égtél el, gyors halált halva. - tértem vissza nyugodt hangnemhez én is, s ekkor vettem észre a zsebéből kikandikáló rózsaszín kendő csücsköt. - De látom, az emlékemet magammal vitted.
- Ez nem jelent semmit! - eddig tartott a béketűrése, ismét lángra kapott a csitulni látszó tűz.- Acheron győzni fog!
A makacsságától a falra másztam. Bármit mondhattam neki,csak a hülyeséget hajkurászta, szemernyit sem nyitva az igazságra, akár mint régen. Négyéves lehetett, mikor villámokat szóró tekintettel nekem esett, hogy a télapó igenis létezik, úgyhogy ne hazudjak. Én pedig a kemény hat évemmel biztosan állítottam, hogy ez csak mese, és apa rak a cipőnkbe szaloncukrot. Durva vita volt, és őrülhettem, hogy megúsztam pár harapásnyommal.
- Valami megváltozott, - suttogta April a mintás falakat kémlelve. - Különös érzésem van. Ti nem érzitek?
- Túl nagy a csend, - sétált Gerald az ajtóhoz fülét a vasra téve. - Nincs háttér zaj, se fegyverropogás, se halálsikolyok, néma csend van.
- Ki kell innen jutni! - szaladt a kijárt felé Jasmine, de a G.L.-es elkapta, még mielőtt a fémkilincshez érhetett volna.
- Nem mész sehova, őrülünk, hogy megtaláltunk. Mit kalimpálsz? - fogta le a két karját, zubbonyként körbefogva a ficánkoló kishalat.
- Ha most nem engedsz el, az arcod másik oldalán is lesz egy mély hasíték, izomagy! -próbált minden erejével kiszabadulni a szorításból Jasmine, de sikertelenül, Gerald mögötte állva beton-szilárdan tartotta őt egy helyben.
- Mégis mivel tennéd? - súgta halkan a fülébe miközben hajába fúrta az arcát - A polírozott körmeiddel?
Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, a G.L.-es penge élen táncolt a viselkedéséve, ahogy Jasmine aurájába bemászott. Ő a kishúgom, akár tizennyolc éves, akár nem,s mindig az is marad. Apám helyett kellett óvnom az illetéktelen kezektől, s Gerald nem az udvarias, csokor küldözgetős fazonnak számított.
- Nézzük meg mi a helyzet odakint,- léptem melléjük, Gerladra szúrós tekintettel nézve, hogy tudja hol a helye. Nem akartam szigorú bodyguard-ot játszani, aki kezében egy övvel csapkod a léhűtőkre, akik csak ránéznek a húgára, szimplán csak apró jelekkel próbáltam a másik tudtára adni, hogy el a kezekkel. ..
April kezdte meg a sort, s kérdés nélkül kilépett a folyosóra, a megérzéseit követve. Minden nyugodt volt és hangtalan, egyedül egy messziről jövő fájdalmas zokogás törte meg a némaságot, amit csak én hallottam.
- Most komolyan azt hiszitek. hogy én veletek megyek?- ellenkezezett ismét Jasmine mögöttem, miután Gerald kilökdöste a szobából.
- Ez a kérdést fel sem merült. - fordultam hátra,s a karját megfogta, a falhoz toltam. - Pontosan tudom, hogy innentől kezdve, ha tetszik neked, ha nem, velünk maradsz.
- Most akarod bepótolni az elvesztegette éveket? - torzította el a hangját sajnálkozóan. - Oh, de megható. - mutatóujjával egy láthatatlan könnycsepp legördülő útját rajzolta az arcára. - Kár, hogy nem fog menni! - váltott át ismét lucifer üzemmódba.
Pár másodpercig szótlanul kémleltem az arcát, s már valahogy nem esett nehezemre a szemébe nézni. A dühkitörései, a makacs berögzült elveihez való ragaszkodása, mind a duzzogó gyermeki énjét juttatták eszembe, reményt adva, hogy vissza lehet őt formálni idővel.
- Maradsz, - engedtem el a karját s visszatértem a többiekhez, annak tudatában, hogy úgyis utánam jön.
És így is történt.
Csapatunk a kijáratot célba véve baktatott a kihalt, néhol hullákkal szegélyezett folyosón, melyet a pislákoló villanykörte, és a csupasz, vérfoltos falak tettek horrorisztikusabbá. Erdő, hulla, falevél, furcsa tárgyak, szörnyszülött állatok, gépfegyveres vadbarmok, és még több avar,faág,eső s miegymás vált a társunkká elmúlt hónapokban. Aztán ott volt még az Acheron kérdés, az April dilemma, Jasmine és az ő dacos személyisége, na meg,hogy kijutunk e valaha innen élve, s megannyi szaftos kérdés, ami a szennykalapok címoldalára is kikerültethetett volna.
Aztán kinyílt az ajtó, s minden gondolatom szertefoszlott a látványra.
Erre nem igazán készülhetett fel az ember.
Láttam már félig kibelezett embert, akinek több napos rothadt húsát a kutyák tépték apró darabokra.
Vízbe fulladt férfit is, ki felhólyagosodott bőrrel, felpuffadva lebegett a tó felszínén, tágra nyílt pupillákkal,s még megannyi szörnyűség égett bele a retinámba az évek alatt, de ennyi élettelen testet a vér áztatta földön feküdni, még sohasem láttam.
A pusztítás óriási méreteket öltött. A lángok a távolban még pislákoltak, de az eső elkezdte csendesíteni a tüzet. A föld próbálta elnyelni a vért, mely szurok feketére festette a talajt, a holtak emlékét őrizve.
Nem tudtam mi okozhatta ezt az emberfeletti tömegpusztítást, de volt egy tippem,hogy nem Shane öt fős csapata ölt meg saját kezűleg több száz embert.
. Valaminek még kellett lennie a háttérben.
Szólásra akartam nyitni a szám, hogy keressük meg a többieket, de elképedt arcok láttán rögtön be is csuktam. Jasmine fal fehéren bámulta a hullahalmot, miközben arcát könnyek áztatták, April összeszorított fogakkal meredt a távolba, mint aki néma imát kántál,s tán Geraldon látszott legkevésbé a döbbenet, aki csak szimplán a késének éles pengéjével szórakozott.
Ekkor ismét a fájó zokogás, fülsértő hangja hasított a csendbe, melyre Jasmine kivételével mind a felkaptuk a fejünket. Szótlanul egymásra néztünk, majd a elindultunk a forrás felé, illetve indultunk volna, ha a húgom nem acélozza meg magát.
- Azt hiszem az előbb tisztáztuk már, - szóltam rá, és megragadtam a karját magam után húzva.
- Ők itt mind a családom voltak - rázta le magáról a kezem, és messzebb lépett tőlem, továbbra is a csatateret bámulva.
- Akik az én családomat akarták kiirtani, - nem tudtam mi mást mondhatnék, de meg kellett értenie, hogy ebben a történetben nem mi vagyunk a rosszfiúk. Ez az egész, ellenünk szervezkedő hadjárat Acheron műve volt, s az ő manipulált katonáié, akik mindent megtettek volna, hogy minket holtan lássanak. Bár még azt sem tudtam, mi van a társaimmal, de a földön, egy hozzánk tartozót sem láttam, ami biztató volt.
- Mossuk már át egy kicsit az emlékeit, hogy végre észhez térjen, - dobta fel a levegőbe a kést Gerald, ami párat fordulva ismét a markában landolt.
- Nem csinálunk semmit, meg fogja érteni, - vagy legalábbis bíztam benne, hogy hazatér. - Jasmine, kérlek! Nem akarlak kényszeríteni, de tudod, hogy megteszem.
Pár másodpercnyi hatásszünet után végre lassan felém fordult, mellkasa magasra emelkedett, ahogy mélyen beszívta a kellemetlen szúrós-szagú levegőt, majd megszólalt.
- Veled sehova nem megyek, inkább ő, - sétált el előttem, majd Gerald mellett lecövekelt. A G.L-es egyik szemöldöke felszökött, s torz, furcsa szájtartás kíséretében tátogta felém a néma - " Most mi a szar van?" -kérdést. Váll rándítva reagáltam, mert fogalmam sem volt, ez most miféle játék tőle, valószínűleg valami Jason szívatása első felvonás. De nem érdekelt a "hogyan", a lényeg azon volt, hogy velünk tartson.
Végre elindultunk a megszűnni nem akaró zokogó hang felé, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom e, ki az és miért sír. Nem öröm könnyeknek tűnt, vagy diadalittas megkönnyebbülő szipogásnak, sokkal inkább egy keserves női siratónak hangzott.
Az épületbe visszatérve végigszaladtunk folyosón. Ekkor tűnt fel, hogy Shane és a többi csapattársunk is csatlakozott hozzánk. Némán egymásra nézve majd bólintva rohantunk fel a lépcsőn minden idegszálunkkal a hangra összepontosítva. Felérve egy beszakadt zsanérú szobát pillantottunk meg, s a borzalom, melyet úgy gondoltam már nem lehet fokozni, világméreteket öltött..
Egyszerűen az agyam nem tudta felfogni a látványt. Nem akarta... nem volt képes rá... ez nem a valóság... Tiltakozott vadul rángatva a valósághoz bilincselt láncot, mely minden egyes csörgéssel azt tudatosította, hogy ez nem csak egy rémálom.
Bárcsak az lett volna.
- Neee!!!- ébresztett még jobban tudatomra April keserű sikolya, mikor a földön fekvő Rickhez rohant.
- Emily a francba is, mit tettek veled?! - görnyedt Gerald a barna hajú lány félig megmaradt holttestéhez,
Alex és Adam súlyos sérülésekkel próbált a keservesen zokogó Trixhez kúszni, kinek ölében Rick élettelennek tűnő feje pihent.
Úgy nézett ki mint aki alszik, falfehér arca nyugalmat sugárzott, csak a vörös vér, mely a szájából folyt,s a hatalmas vágás a testén, jelezte,hogy a barátom örök álomba szenderült.
Ezeket sosem tudtam jól kezelni... azt hinné az ember,hogy ezt meg lehet szokni, ha már annyi szörnyűségen átélt, de nem... egyszerűen nem tudunk kibaszottt robotként menni, és tenni a dolgunkat, érzelemmentesen... pedig mennyivel egyszerűbb volna...
Kéretlenül is hozzánk nőnek emberek... pedig ha a magány lenne egyetlen társunk, nem lenne mit megsiratnunk, és könnyebben menne az élet...
Utáltam., gyűlöltem ezt...És folyton az ez kicseszett kérdés merült fel bennem, hogy miért?
De a halál nem válogat...elviszi a lelkeket és csak kínt hagy maga után... nem igaz, hogy ürességet mert az a baszott üresség annyira fájdalmas, hogy belerokkanhatsz...mégse érdekli őt...
- És most? És most mi lesz? - szipogta Kassia, az ajtóban állva, szakadt és véres ruhájának ujját morzsolgatva. Végignézve a társaim arcán nem láttam mást, csak fájdalmat, és reményvesztettséget. A falnak dőlve, vagy a földön roskadva, az áldozatok körül gyászoltunk, belefáradva ebben az egész kibaszott háborúba...Szemünkben árnyékot vetett az elmúlt órák történéseinek emléke, melyek lehet örökre a múltba vesztek, mert nem akartunk róla beszélni. .
- Haza megyünk. - szólalt meg egyedül Shane, aki nekünk háttal állva kémlelte a messzeséget az ablakban. Hangja közömbös volt, de túl régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, ez csak álca volt. Őt is legbelül megviselték a történtek.
- Milyen haza? És mégis hogyan? - tört ki Cameron, mindenkit megdöbbentve, az őrület és a sírógörcs határát súrolva.- Soha, a kurvaéletbe nem lesz már olyan, semmi mint volt, - döntötte fel az egyetlen épnek tűnő tölgyfa asztal, mely így már beleillet a környezetébe, - Komolyan mondja már meg valaki a büdös picsába, hogy mire volt jó ez az egész?? Normális életet akartam,....- röpködtek a faforgácsok, miközben nem kímélve a saját lábát se, teljes erőből rongálta az asztalnak tűnő földön heverő tárgyat.- Nem sikerült.... Valamire akartam vinni az életben... Nem sikerült... De legalább, a képességemet felhasználva akartam embereket menteni... És az? Az sikerült?? - Hát kibaszottul nem sikerült azt sem!!! - rogyott térdre, végső elkeseredésében.
Tsunade, Damien,és Kieth, átkarolva vigasztalták, némám osztozva, az egész csapat gyászában.
- Vele mi lesz? - rugdosta meg Gerald a mozdulatlanul fekvő Acheron lábát. Jasmine szorosan mellette állt,és összeszorított szájjal bámulta volt vezetőjét. Teljes zavarodottság tükröződött arcából, és valahogy újra azt az elveszett kislányt láttam, akit lészívesebben az oltalmam alá vontam volna, de ezt a lépést, még nem tehettem meg. Ismét csak eltaszított volna magától, talán örökre, s az utolsó esélyemet nem kockáztathattam. Bíztam benne, hogy talán egyszer... újra lesz egy testvérem.
- Azt kapja amit megérdemel! Életet életért, - lobbant meg a bosszú lángja Alex tekintetében, és a közelében heverő kés után nyúlt, de Ashley megfogta a karját, s némán nemet intett.
- De előtte könyörögjön egy kicsit, nem érdemli meg a gyors véget, - hunyta be a szemét Gerald, miután Emily szétroncsolt testétől elfordult.
- Nem a halál a legnagyobb büntetés, egy hatalomra vágyó embernek. , - szólalt meg April is, Trixie mellett ülve, - Olyan akart lenni, mint mi, megrögzötten vadászott ránk, csak hogy ő lehessen a legtöbb erővel bíró, és mindenki felett álljon. - Törölte meg könnyes arcát, - Az ilyennek a legnagyobb büntetés a közöny és a hétköznapiság, Abba beleőrülne.
- Az elégtételről kezeskedem.- Trixie hangja elnémította a szoba duruzsoló alapzaját, és aki eddig a földet kémlelte, az is felpillantott rá. Vártuk a folytatást, de nem szólt többet, helyette felállt, és kimért léptekkel Acheron felé haladt, majd megállt felette, és a legmegvétőbb arccal mérte végig, szerelme gyilkosát.
Senki nem mert megszólalni. Csendben vártuk az ítéletet, mely életeket nem fakasztott, de az egész birodalom számára revansot jelentett. És talán egyszer békét is...
~Blyana~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése