2017. október 9., hétfő

33. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk nektek a következő részt! Néhány menüpontot is frissítettünk közben, érdemes böngészni, ugyanis bizony a blog változóban van, ahogy halad a történet! 😎
Örülünk neki, hogy kicsit kezdünk éledezni, reméljük akad még, aki örömét leli a történetben. Mindenesetre gőzerővel tartunk a finish felé... A mindent eldöntő viadal megkezdődött.
Szerinted túlélik?
B.A.D



"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Birtalan Ferenc


*Conlan*

- Többen vannak, mint gondoltam – kémlelte Jason a Colosseumra emlékeztető küzdőteret, ami körül, mint a hangyák nyüzsögtek Acheron fekete ruhás emberei. Rengetegen voltak, tele kiélesített fegyverekkel. Meg sem kérdőjelezhető emberhiányban szenvedtünk. Őrültség volt, amit tenni készültünk, de nem tettem szóvá. Feleslegesen nem jártattam a szám. Senki nem volt vak. – Mindenki tudja a dolgát?
Jason szavai megacéloztak, és a többiekkel egybehangzóan bólintottam, amikor kutató tekintete körbejárt a parancsra váró különlegeseken.
- Igen.
- Akkor csináljuk.
Egy a hegyről lefelé vezető ösvény irányába fordult, hátra sem nézett a többiekre, amikor megindult. Ki akarta hagyni a búcsúzkodást, és meg tudtam érteni. Búcsút venni annyit jelentett, mint elfogadni, hogy sosem látjuk viszont egymást újra. April és Ashley ragaszkodva ölelték egymást, én meg privátságot adva nekik inkább elfordítottam a tekintetem. Ashleyt aztán análkül nyelte el az erdő, hogy rám nézett volna, April pedig bánatosan leült egy sziklára.
- És most?
- Várunk – felelt Rick Cameron kérdésére.
Vártunk is. Nem is keveset. Aztán egyszer csak minden világosba fordult. Adam felpattant, füttyentett, és az egyre erőszakosabban terjedő lángok hitetlen látványa mindannyiunk tekintetét a távolba vonzotta.
A következő pillanatban pedig éreztem a bőrömön a sűrű erdő fullasztó ölelését, ahogy követtem Shane-t a fák közé, a tűz irányába. Nem gondolkoztunk, csak a széles törzsek labirintusa közé vetettük magunkat, rohantunk, amíg el nem értük a tisztást. Az erdő peremén torpantunk meg; a tűz még nem tombolt ezen az oldalon, Acheron emberei viszont már jócskán pörkölődtek. A Colosseum felé tömörültek, ahogy menekültek a tűz elől, és ekkor döbbentem rá, hogy ha nyílt támadást gerjesztve kirohannánk közéjük kábé olyan ésszerű döntést hoznánk, mint az öngyilkos osztag. Csak reménykedni tudtam, hogy ők is ép bőrrel megússzák a harcot.
- Mi lesz, mennyi idő kell ezeknek? – türelmetlenkedett Shane egy bokorhoz lapulva. Idegesen kémlelte a tébolyodott tömeget, az állkapcsa vadul rángatózott, miközben a megoldáson gondolkodott.
A támadó csapat tagjait képező kemény öt darab emberrel – amibe Shane is beletartozott – mind arra vártunk, hogy a főnökünk kiokoskodjon valamit. Megszorítottam a kezemben tartott kést. A táborban nyúltam még le, egy olyan fegyverkupac tetejéről, amit valakik a meggyilkolt katonáktól szalajtottak, és Shane mindenki kezébe nyomott egy-egy elkobzott fegyvert, mielőtt elszakadtunk a másik két csapattól. Nekem egy kard jutott, ami a hüvelyében lazán pihent a hátamon, a kezemben pedig az említett kést szorongattam. Volt még nálunk puska, két pisztoly, meg egy másik éles penge, aminek a markolata felforrósodott Shane vérre szomjazó, görcsös ujjai alatt.
- Conlan! – dörrent Shane, mire néma kérdéssel felé biccentettem. A rejtekhelyéül szolgáló bokorral szemben lévő kérges tölgyhöz préseltem a hátam, és felhúztam a szemöldököm, amikor intett, hogy beszélni akar.
Tényleg ez lenne a megfelelő alkalom a bájcsevejre?
- Mondd csak – kezdte, és hipnotikusan a szemembe mélyedt. – A holtak tudnak ártani az élőknek?
- Öhm, tulajdonképpen igen – feleltem némi habozás után. – Ha nagyon akarják. De ez elég sok mindentől függ.  - Összehúztam a szemem kifürkészhetetlen arckifejezése láttán. – Most meg mi van?
- Parancsold meg nekik, hogy segítsenek! – sziszegte Shane összeszorított fogai közt. – Te vagy a médium.
- Az hogy meg tudom idézni őket, meg beszélni tudok velük, nem azt jelenti, hogy engedelmeskedni fognak, amikor parancsba adom, hogy rohanjanak le egy rakás fegyveres emós katonát. Van szabad akaratuk.
- Egyszer már meghaltak, nem? Nem halhatnak meg még egyszer – dugta be a fejét kettőnk közé Trixie, ahogy tág pupillákkal várta a kérdésére a választ. – Mellesleg oltári béna ez az egész. Szart sem ér az elterelés – suttogta élesen. – Csak mindenki megbolondul a tűztől, és kóvályognak, mint a veszett kutyák. Nézd meg! Ezzel nem jutunk előrébb!
- Hogyne jutnánk – hallatszott Cameron csitító hangja egy távolabbi fa mögül. Kilesett a háta mögé. – Kell egy kis idő, mire beszorítja őket a tűz a Colosseumba. Azt követően megyünk utánuk. Utána pedig isten-isten.
Trixie nehézkesen, de végül megadóan előre billentette a fejét, aztán újra visszatért az eredeti kérdéséhez. – Szóval?
- Nem tudom – ugrált dühös tekintetem a főági testvérpár két tagja között. – Mivel nem tartozik a közkedvelt hobbijaim közé, hogy napjában többször halottakat küldjek ki a mezőre öldöklősdit játszani, ezért fogalmam sincs. Azt mondanám, hogy mivel halottak, nem tudnak ártani az embereknek. Legalábbis olyan szempontból, ahogy nekünk most kellene, nem. Életenergiát el tudnak szívni, sőt még gyilkolni is képesek, ha elég kitartóak, de hogy meg tudnak-e támadni egy hús-vér hadsereget? Hát, nem tudom.
- Oldd meg! – rángatózott Shane állkapcsa. Rejtekhelyéül szolgáló bokra megrezzent, ahogy ingerültségében eltalálta az egyik levelet.
- Csigavér, bátyó. Előbb nyiffansz ki agyvérzésben, mint hogy Acheron marionett bábui kicsinálnának.
Shane lehunyta a szemét. – Kuss legyen!
- Mit mondtál? – szívta meg magát Trixie egy levegővételnyi sértődöttséggel a hangjában.
- Azt mondtam, hogy kuss legyen! Dugulj el!
- Te nekem csak ne parancsolgass! – förmedt rá Trixie csípőre tett kezekkel.
- Hát pedig, itt – mutatott rá Shane azon kis ficakra, ahol mind az öten rejtőztünk – most én vagyok a főnök. Az van, amit mondok, te pedig, mint engedelmes kiskutya, követed. Akár tetszik, akár nem.– Sötét vigyora jobban kiemelte zord vonásait. – Mint a régi szép időkben, ugye, húgi?
- Ki volt az az idióta, aki rád bízta az életünket? – fújtatott Trixie, miközben hangosan csattant a tenyere a combján. A hangja magasba ugrott, mire ösztönösen figyelmeztető pillantást vetettem rá, hogy csavarja lejjebb a hangerőt, bár lehet hogy senki sem hallotta volna meg ekkora zajban. – Ennyi erővel ki is állhatnék a mezőre egy óriás táblával a kezemben, amire vörös körömlakkal ráírtam, hogy „ide lőjetek” – nézett Shane-re dühösen. – Ha rajtad múlik, egyenesen a halálba viszel bennünket!
Nem mintha nem tudtuk volna ezt enélkül is. És most az egyszer nem kizárólag Shane gyilkos hajlamú nézetein száradt a dolog.
- Sajnálom, hogy nem feleltem meg a tökéletes elvárásaidnak úgy, mint a kis szőke szövetségi, de ha megbocsátasz, most nincs időm a nyavalygásodat hallgatni, ugyanis ki kell eszelnem valami tervet, hogy ne lőjék szitává az agyadat. Mondjuk nekem mindegy – mosolyodott el gonoszul.
- Shane… - szorítottam keményen össze a fogamat, és megpróbáltam nem törődni vele, hogy burkoltak Ashley is benne volt a mondandójában.
- Nem azért mondom, de semmi értelme bujkálni, ha közben olyan hangosan üvöltötök, mint a sakál – jegyezte meg Cameron mellékesen. – Talán messze vannak, de ki tudja mennyire jó a hallásuk. Még az is lehet, hogy erre fognak nyomulni. Legyetek résen!
A mellette kuporgó Kassia felmordult, én pedig némán visszafordultam addigra elhalkult főnököm felé.
Halkra vettem a hangomat:
- Mi a terv? Bemennek a Colosseumba, és? Dárdástúl kirohanunk a fák közül, mint öt elmeháborodott holdkóros? Ennél összeszedettebb terv kell, Shane. Ez eddig kurvára röhejes.
- Mit gondolsz, mit kéne tennünk? – ugrott talpra hirtelen, mire Trixie visszarántotta, és ellenséges pillantásával majdnem karót döfött a bátyja koponyájába. – Vagyunk öten…
- Ők meg vannak ötezren, igen, ezt tudjuk – vágott közbe Trixie, mire Shane bosszúsan felé kapta a fejét.
- Összesen vagyunk öten, és a képességeinkkel sem tudunk csodát tenni ennyi emberen.
- A nagy Shane csak nem tanácstalan? – húztam gúnyos mosolyra a szám.
Vicces volt látni, hogy gondot okoz neki egy jól megkoreografált haditerv kivitelezése, általában nem ahhoz voltam szokva, hogy túl sokat hezitál, mielőtt szíven szúr valakit.
- Még egy normális terved sincs?! – szökött magasba Trixie hangja, és most én állítottam meg, egy gyors mozdulattal, ugyanúgy ahogy az előbb ő tette. Elkaptam a karját. – Ugye most csak viccelsz? Nem gondolhatod komolyan, hogy spontán akarsz rájuk támadni? Kinyírsz minket.
- Megcsináljuk. Meg tudjuk csinálni – próbáltam nyugalomra bírni az egyre jobban ziháló barna lányt, de nem nagyon jutottak el hozzá a szavaim.
- Ha valami nem tetszik, el lehet menni! – mordult a húgára Shane, és láttam, ahogy egy vastag ér kiduzzad a homlokán. – Kurvára nem vagy ide való, ha még azt sem tudod felfogni, hogy életveszélyben vagyunk! A létezésünk a tét, bazd meg, te meg csak a saját sipákolásodat hallatod egyfolytában. Leszarom, ha meghalsz odakint. Majd elmegyek a temetésedre. Vagy nem – legyintett – elvégre úgysem akarnád.
Trixie arcán számtalan kifejezés suhant át, mielőtt a tenyere járomcsonton csattant volna, és amikor az övére erősített pisztoly után nyúlt, hogy megigazítsa a derekán, elgondolkoztam, hogy G.L. vezető szavaiban mégis hol volt ráció.
- Idióta.
- Ha még egyszer pofon vágsz, előbb pusztulsz, mint hogy kilépünk a csatamezőre!
- Jó legyél, Shane – dobott egy csókot Trixie, tovább hergelve a vezetőnket, és úgy tűnt távozni készül.
- Trix, mit csinálsz? – suttogta élesen Cameron. Ugyanazt öntötte szavakba, amit én is kérdezni készültem, ezért feszültem vártam a választ.
- Pont azt, aminek látszik. Nem maradok itt tovább. Ha már meg kell halnom, úgy akarok meghalni ahogy én szeretnék, nem ahogy a seggfej bátyám előre eltervezte. Vagyis nem, nem tervezte – mosolyodott el gúnyosan – mert egy idióta. 
Azzal hátat fordított és stílusosan ellibegett a fák törzsei közt szlalomozva, míg már olyan távol ért, hogy nem lehetett hallani a cipője alatt megroppanó gallyakat. Feszült csend állt be közöttünk, csak a távoli tűz ropogása hallatszott, na meg a kétségbeesett kiáltások sorozata. Egy röpke pillanatig úgy éreztem ki kell töltenem valamivel az űrt.
A szurkolókra jellemző módon a magasba emeltem a kezeimet. – Nagyszerű! Maradtunk négyen.
- Nélküle is megcsináljuk – fordult vissza Shane a Colosseum felé, a tekintetével vadul pásztázta Acheron üresfejű katonáit.
- Ja, végülis esélyünk sincs. – Kassia most először szólalt meg, és hirtelen nem is tudtam, honnan ered ez a vékonyka hang.
Elszámoltam háromig, mire meggyőztem magam, aztán megpörgettem a kést a kezemben, és ahogy marokra fogtam, a bal tenyerem fölé tartottam az éles pengét.
Shane szeme elkerekedett, amikor oldalra pillantott, és elrántotta a kezemet, mielőtt belevájhattam volna a húsba.
- Mi a faszt csinálsz???
- Kellenek a szellemek, vagy sem? – fintorogtam. Lazított a szorításán, én meg a szememet forgatva kihúztam a csuklómat a markából.
Ahogy a penge felhasította a tenyerem, lehunytam a szemem, és gondolatban elmormoltam a szellemidézés mindenkori, ősi mantráját, amit még az Ősök könyve első kiadásának barnára színeződött, megviselt oldalai valamelyikén olvastam kölyökkoromban. Ha az emlékezetem nem csalt a pontos oldalszám 122.
Miután a tizenhetedik születésnapomon kiderült, hogy „különleges” lettem, és a születésnapi sokk mellé ajándékba kaptam egy vinnyogó fiatal szellemet, aki hetekig le sem szállt rólam, első dolgom volt felkutatni a régi könyvtárat, ahogy átléptem a G.L. kapuit. Utánakerestem mi fán teremnek a médiumok, mit jelent ez pontosan, mivel jár, és a többi. A könyvnek hála sikerült elszakítanom magamtól a sipákoló árnyékomat, és megtanultam egy-két ügyes trükköt, hogy miként lehet a holtakkal tudatosan bűvészkedni. Meglátjuk, ebből mi maradt meg.
Erősen koncentráltam, hogy az erdő latyakos káoszába rántsam a túlvilági első szellemet, aki eszembe jutott, és amikor megéreztem a jellegzetes, tompa vibrálást, amit általában holt aurájuk árasztott, kinyitottam a szemem.
A lány tíz centivel a föld felett lebegett, lenge, fodros pizsamája a bokájáig ért, hosszú, lenyalt barna haja a vállára lógott, pont, mint hat évvel ezelőtt. Semmit sem változott, bár furcsa is lett volna, ha igen, hiszen… nos, halott. Épp az előtt a nap történt vele a tragédia, hogy tudomást szereztem a képességemmel együtt egy másfajta világról, és azért csapódott hozzám, meg én voltam az egyetlen, akivel kapcsolatba léphetett. Mivelhogy porrá égett az otthona, és ő maga is, érthető okokból elég nehezen lehetett megértetni vele, hogy már semmi nem lesz ugyanaz.
- Szia, Conlan! – Úgy üdvözölt, mint egy kedves, régi ismerőst, és még én is elmosolyodtam az akkor borzalmasnak tűnő emlékeken.
- Szia! – Ha jól emlékszem Cynthiának hívták, de a névmemóriám sosem volt a legjobb fegyverem.
- Most meg kihez beszélsz? – mászott a képembe Shane, és a többiek is feszülten figyeltek.
Hátrább húzódtam, hogy megmaradjon a privát szférám. – Szerinted?
Hangos sóhaj visszhangzott a fák sárga levein.
- Rég láttalak – fordultam vissza a lányhoz. – Jól nézel ki.
Horkantás szerű nevetése kissé tompán szólt. – Egy halotthoz képest.
Megvontam a vállam.
- Te viszont azért változtál is – mosolygott halványan. – Az előnyödre.
 Pironkodás helyett rögtön a lényegre tértem, mielőtt másfelé kalandozunk. Tudtam, hogy fogytán az időnk, a katonák vészesen közel kerültek a Colosseum bejáratához. Ideje volt már.
- A segítségedet szeretném kérni. Szükségem van a véleményedre.
- Tanácsot adni hívtál? – Mintha némi beletörődés vegyült volna elmélyült hangjába.
- Figyelj, egy másik alkalommal akár teadélutánt is tarthatunk, szívesen kitárgyalom veled az életemet, ha érdekel, de ahhoz túl kéne élnem ezt a néhány órát. Ahhoz viszont kellesz. – Megköszörültem a torkomat. – Mármint a segítséged.
A lány felsóhajtott, és hosszú pizsamája, mint egy zászló, lengett a lába körül, ahogy felém libbent.
- Mi kéne?
- Mit gondolsz, valamilyen módon el tudod érni, hogy megérints egy embert? Úgy értem egy hús-vér embert. Olyat, aki él.
- Tudom, mi az a hús-vér ember – forgatta a szemét Cynthia. – Egykoron én is az voltam.
- Jó, bocsánat – szabadkoztam, aztán megsürgettem a válaszadással. – Szóval menne?
A lány elgondolkozott: sápadt arcán élettelen karikák sötétlettek halála napjának szörnyű emlékére. Ha aznap néhány órával tovább maradt volna ébren, talán elkerülhette volna a sorsát.
- Hallottam pletykákat – morfondírozott az állra támasztott ujjakkal, miközben a föld felett hol magasabban, hol alacsonyabban lebegett. – A túlvilágiak nagyon pletykásak ám. Semmi sem maradhat titokban.
- Tehát…?
- Azt hiszem lehetséges – bökte ki végül. – Egy kis energia befektetéssel, és áldozathozással, de megoldható. Szeretnéd, ha megérintenélek? – táncoltatta meg a szemöldökét kihívóan, és az elmaradhatatlan kacsintást sem felejtette el a végén.
Végigszántottam a hajamon, és megköszörültem a torkomat. Most aztán tényleg örültem neki, hogy csak két hivatalosan elismert médium létezett a világon rajtam kívül, akik hallják és látják a szellemeket, bár ez nem volt mindig így.
- Na, mi van? – türelmetlenkedett Shane a jobbomon.
Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szám, hogy feleljek, Kassia felkiáltott, és a távolba mutogatva ugrálni kezdett a rejtekhelyén. – Oda nézzetek!
Acheron embereinek két harmada a narancssárga lángok elől menekülve a küzdőtérre szorult, mint egy védtelen zebracsorda, csak épp fehér mintának nyoma sem volt a ruházatukban. Sikerült elérnünk, hogy ne rohanhassanak füttyszóra Acheronhoz. Ez már haladás.
Olyanok voltak, mint egy nagy és undorító olajfolt, a mező közepén. 
Csak remélni tudtam, hogy olyan könnyedén is lobbannak be.
Sietősen Cynthia felé fordultam. – Látod azokat az embereket? – mutattam a távolba. – Ha nem teszünk valamit, el fogják tüntetni a különlegeseket a föld színéről. Mind egy szálig. Meg kell állítanunk Acheron seregét, de az a helyzet, hogy amint látod, viszonylag szegényes a létszámunk hozzá. Segítség kell. Méghozzá rengeteg. A futótűz nem véglegesen szünteti meg a problémát, el kell őket pusztítani.
A lány eltöprengett, és áttetsző alakjának halvány körvonalai élesebbé váltak, ahogy ökölbe szorítottam vérző kezemet.
Lejjebb ereszkedett a föld felé. – Végül is, tehetünk egy próbát.
Shane türelmetlen morgása ellenére nyugodtan bólintottam. – Pompás. Mit csináljak?
Eddig nem volt szükség rá, hogy néhány szellemnél többet megidézzek, és nem is kísérleteztem soha ilyesmivel, de sejtettem, hogy nem lesz olcsó mulatság, ha megpróbálom.
- Vágd meg magad. Lehetőleg mélyen.
Úgy meredtem Cynthiára, mintha két fejet növesztett volna. Pontosan tudtam hogyan zajlik egy egyszerű szellemidézési folyamat, elvégre nem véletlenszerűen az utcán futottunk össze, arról viszont fogalmam sem volt, hogy miként leheljek életet levegőnél alig sűrűbb nyugtalan lelkekbe, és ez kezdett nem kicsit bosszantani.
- Egyéb jó tanács?
- Nem vicceltem. Minél mélyebb a vágás, és minél több sebből vérzel, annál erősebb a kapocs. Véráldozatot követel a hatalom, te is tudod. Na, próbáljuk ki.
- Conlan… - Cameron ideges, sürgető hangja elsuhant a fülem mellett. Egy gyors pillantást vetettem a hatalmas lángokra, amiknek perzselő melegét már a tarkómon éreztem, és gondolkodás nélkül függőleges vonalat hasítottam a késemmel az alkaromon.
A vérem a bakancsomra csöpögött, ahogy lecsordogált az ujjaim között a tölgyfa gyökeréhez. Az égető fájdalom olyan sebesen cikázott végig a testemen, mint a pusztító tűz hozzánk oly közel.
Shane döbbent kiáltása épp akkor harsant fel, amikor az izzó fájdalom végigsöpört a másik alkaromon, ahol egy vékony hosszanti vágás éktelenkedett a könyökhajlatomtól a tenyerem közepéig, amikor odanéztem.
- Á!
- Mi a fasz? – ugrott hátra Shane.
- Szerintem működik – nyújtotta át a kést vigyorogva Cynthia, és mintha még az arca is élettelibbnek látszott volna. Összevéreztem a kés fényes markolatát, ahogy átvettem.
- Legalább szólhattál volna! – töröltem a pólómba vérző karomat. A sebből lassú folyóként csordogált a vér. Ha nem lettem volna hozzászokva, a gusztustalan látványtól talán még el is ájulok. Kassia arca mindenesetre eléggé kifehéredett.
- Abban nem lett volna semmi meglepetés – kuncogott a lány, és vidáman pördült egyet a tengelye körül. Kezdtem bánni, amiért rá esett a választásom.
Megköszörültem a torkomat, és próbáltam elállítani a vérzést. – Szóval, ha elvérzek, azt mondod meg tudjátok állítani őket? – böktem a fejemmel a Colosseum felé. A kétségbeesett kiáltások elnyomták a hangomat. Még voltak emberek, akik nem jutottak el a Colosseumig; egymást fellökve törtettek előre. Mintha néhányuk még öldökölni is kezdte volna a társait, hogy előrébb jusson. Minél kevesebb, annál jobb, végül is.
Cynthia bólintott. – Hívj másokat is. Megteszem, ami tőlem telik. De tartozol nekem.
Nem igen lesz rá lehetőségem törleszteni a tartozást, ha nem marad bennem egy csepp élet sem a csata végére, gondoltam, de nem forszíroztam a dolgot. A szellemekkel karöltve legalább több esélyünk volt a biztos halálnál.
A majdnem biztos halál.
Nem tudtam mennyit vagyok képes egyszerre megidézni, de végigfutottam az életem során összes előttem megjelenő szellemet, és elsuttogva az életre hívó mantrát szólítottam őket. Amikor kinyitottam a szemem vagy száz – ha nem több – holt lélek lebegett a fák rejtekében. Hát igen, Shane szeretett gyilkolni.
Szürke alakjuk elrejtette előlem az egyre türelmetlenebb lélegző társaimat. Némelyik halványabb volt a másiknál, voltak közöttük fiatalok, idősek, férfiak és nők. Egykori G.L.-es katonák, és szimpla civilek is. Shane sosem válogatott, kinek hajít tőrt a szívébe, ha kedve tartotta, én pedig nagyrészt azokkal találkoztam, akik halálukat követően mellé csapódtak. Tulajdonképpen hálás lehet nekem, amiért nem hagytam, hogy kiszipolyozzák belőle az életerőt, mert biztos megtették volna, ha nem avatkozok közbe. Nem mintha nem érdemelte volna meg. 
A vérem eláztatta az avaros talajt, és erőtlenül a fa kérgének vetettem a hátam. A rengeteg vérveszteség nem volt rám valami jó hatással.
- Oké, azt hiszem készen állunk – mondtam egyszerre a halandó és a halhatatlan füleknek. – Van itt vagy egy tucat szellem, akik segíteni fognak. – Megint megtöröltem a pólómmal a kezemet, de lassan olyan nedves lett, mintha átizzadtam volna. – Feltartóztatják Acheron embereit, harcolnak ellenük, és jó esetben meg is ölik őket. Segítenek. – Hallottam, ahogy az elterelők által gerjesztett tűz pattog a fülemnél. – Mi közéjük vetjük magunkat, és ugyanezt tesszük. Elegen vagyunk hozzá – kapaszkodtam meg a fa törzsében. – Azt hiszem.
Shane harcra készen a magasba lendítette éles fegyverét. – Végre!
Cameron valahogy mellettem termett, és kétségbeesetten próbálta meg elérni, hogy ránézzek.
- Meggyógyítalak.
Már nyúlt volna a karom után, de elrántottam. – Ne! Különben nem maradnak itt – ellenkeztem, és néma biccentéssel jeleztem a szellemeknek, hogy indulhatnak, mire az összes holt, mint egy heves szélvihar, célba vette a feketeruhás csuklyásokat, akik eddigre teljesen a tűz foglyává váltak. Lehunyt szemhéjam mögül hallottam az állatias torkokból előtörő értetlen kiáltásokat, döbbent sikolyokat, amikor a szellemek berobbantak a tömegbe és valamiféle elégedettség érzés öntött el, hogy a mi reménységünk mégsem olyan halott, mint ők maguk.
- Induljunk – tápászkodtam fel, megragadva a hátamra erősített kardot. Előhúztam a hüvelyéből, és magam elé tartottam.
- Ne hagyd, hogy elapadjon – szólt Cynthia lágy hangja valahol a közelben, mire pulzálva lüktető alkaromra hunyorogtam. Látni nem láttam a lányt, de éreztem a jelenlétét. – Ha eláll a vérzés, nincs mi táplálja az energiát. Akkor eltűnnek.
Ahogy ezt kimondta, a hangja megszűnt a fejemben, én pedig újabb mély vágást ejtettem az oldalamon, mielőtt beigazolódnak a szavai. 
- Hagyd abba! El fogsz vérezni!
Nem törődtem az aggodalmasan vizslató Cameronnal, inkább egyszerű kézmozdulattal jeleztem Shane felé, hogy készen állok, mire az kilépett a bokor mögül.
- Dologra! – kiáltotta el magát, ahogy megindult a nyüzsgő tömeg felé. Átugrotta a nyaldosó lángokat, és bár nem láthatta átgázolt vagy három szellemen, mielőtt egy feketeruhás szívébe mártotta volna a pengéjét. Shane akciójától felbuzdulva mind követtük a példáját, és a csatatér közepére rohantunk. Meglepően könnyen ment a mozgás, az adrenalin elsöprő ereje ideiglenesen pótolta az elszivárgott vérmennyiséget, ami kiveszett a szervezetemből. Veszélyes volt úgy csatába menni, hogy több vérem folyt el, mint a többi sérültnek összesen, de nem úgy neveltek, hogy ennyitől meghátráljak. 
Tőrök repkedtek, kardok ütődtek egymásnak, ahogy küzdöttünk ellenük, harcias szellemek süvítettek el közöttünk vérben forgó szemekkel, és minden egyes alkalommal, amikor láttam, hogy valamelyik a saját fegyverével döf le egy újabb zavarodott katonát, friss helyeken vágtam meg magam, hogy fent tartsam ezt a tébolyult állapotot. Sikerült megsebesítenem jó pár embert, de be is gyűjtöttem néhány plusz vágást, ami tökéletesen beleillett a precízen gondozott gyűjteményembe.
Hallottam Shane öntelt röhögését, ahogy használva főági képességét megfosztja az embereket az érzékszerveiktől, Kassia magas frekvenciájú sikolya még az én fülemnek is fájdalmasan hatott. Cameron valahová elkeveredett a tömegben, viszont megláttam Kieth-t, ahogy egy magas férfi felé rohan.
Nem kellett volna itt lennie.
Egyikünknek sem kellett volna. 
Leszúrtam egy földön csúszó fekete árnyat, aki megragadta lábam, egy másikat pedig a nyakánál fogva fojtottam meg, amikor hátulról nekem támadt. Küzdöttem, hogy ne hagyjon el az erő, de a fejemre sűrűbben nehezedett a kábulat köde, mint azt megengedhettem volna magamnak, és aztán hirtelen a felperzselt talajon kötöttem ki, bár nem elgyengült végtagjaim jóvoltából. 
- Helló! – Laorux győzelemittas, gúnyos hangja visszhangzott a koponyában, sajgott a fejem azon a ponton, ahol beütöttem.
- Laorux – nyögtem. Egy tőrt tartott a kezében – az én tőrömet –, és a magasba emelve pont úgy készült lecsapni rám, mint ha csak nyújtózkodott volna. Ahogy a lábamat kirántotta alólam, fölém magasodott, és a narancssárga lángok nem csak elvakítottak, de egy az egyben meggyulladtam tőlük.
Laorux elméje egyáltalán nem tűnt zavarosnak, olyan tiszta volt a tekintete, mint a legtisztább égbolt, sehol arra utaló jel, hogy valaha bolondok házába kerülhetett volna.
Elszántan villódzott a tekintete.
És meg akart ölni.
Ha a mi oldalunkon állt volna, hasznát vehettük volna, gondoltam. A tömegmanipuláció bizony nem elenyésző képesség egy ekkora csatában. Csakhogy kétszeresen is elárult minket, így kevés esély maradt rá, hogy egy bíztató mosoly kedvéért a javunkra dolgozzon. 
Hogy mennyire nem hatotta meg a gúnyos mosolyom, azt az is bizonyította, amilyen gyilkos lelkesedéssel meglendítette felém a kését. Felkészültem rá, hogy újra belém hasít az intenzív, éles fájdalom, ami talán az utolsó lesz, de aztán mivel ez elmaradt, értetlenül kinyitottam a szemem. Laorux fegyvere legnagyobb meglepetésemre megállt a levegőben: a mellkasa magasságában két kézzel markolta a tőrt, a hegye a két melle közötti csupasz pontra irányult. Feltűnt, hogy hiányzik a csuklójáról valami.
Összezavarodva meredtem hajdani csapattársamra.
- Mi a fene? – Ezt nem én mondtam, hanem Laorux vékony szemöldökei kerültek egyre közelebb egymáshoz, ahogy értetlenül állt öngyilkos cselekedete döbbenetétől. – Ezt nem én csinálom.
- Még jó, hogy nem te. – Gyengéd karok emeltek sürgetőn ülő pozícióba. – Fel tudsz állni? – kérdezte tőlem Ashley, és a nap folyamán már másodszor éreztem a pislákoló remény halvány sugarát a bőrömön.
Erőtlenül bólintottam, és ugyan nehezebben, mint terveztem, de végül feltápászkodtam a földről. Olyan volt, mintha minden szörnyűség, öldöklés és viadal, ami körülöttünk zajlott egy üvegfalon kívülre szorult volna, Laorux rémisztővé kövült szobra sem tehette tönkre a pillanatot. Csak arra tudtam gondolni, hogy megtaláltam – hogy megtalált – épségben van, és túl fogja élni. Akár el is vérezhettem.
Ashley a hónom alá bujtatta a fejét, és biztonságos helyet keresett, amit nem nagyon találhatott egy ekkora káosz közepén. Alig nehezedtem rá, de éreztem, hogy remeg alattam a teste. Megrendült arckifejezését látva betudtam ezt az aggodalom sokkos állapotának, de azért minél hamarabb szerettem volna elérni a célként kitűzött búvóhelyet.
A fegyveresek a szemünk előtt kaszabolták társaikat ahelyett, hogy nekünk támadtak volna, fegyverek hiányában ököllel püfölték egymást, amikor elbicegtünk mellettük. Sokkal jobban bírtam Ashley sajátos képességét, amikor nem rajtam alkalmazta.
Már majdnem elértük a békés övezet peremét, amikor aztán megmerevedett. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de addigra már előhúzta az oldalamra szerelt tőrt, amit korábban lenyúltam az egyik katonától, és abban a pillanatban, hogy hátrafordult, éles sikítás hasította ketté a vérszagú levegőt.
Laorux a földre esett, és a szívéből kiálló kést szorongatta. Rémülettel és dühvel vegyes tekintettel nézett fel Ashleyre. Olyan gyorsan történt minden, hogy lassú agyam nem tudta követni az eseményeket, már csak az egykori G.L.-es lány élettelen tekintete maradt hátra, amikor összekapartam mélybe húzó, minduntalan elködösülni vágyó elmém.
Ahogy Ashley határozott keze megragadott, hagytam, hogy irányítson; végtelenségnek tűnő ideig vonszolt valamerre. Elnehezedett szemhéjamon át is érződő, vakító villanás térített utoljára magamhoz, aztán talán még egy vérfagyasztó sikolyt is hallottam, mielőtt a fejem valami süppedős, paplanszerű puhaságnak nyomódott volna, aztán pedig magával ragadott az az átkozottul sötét örvény, ami ellen mindvégig küzdöttem.


~Debora~

1 megjegyzés: