Hello világ!
Olvasós délutánra fel! Megérkezett a következő rész.
Köszönjük az eddigi szavazatokat, sokat jelent a visszajelzésetek.
Egy új szavazást is indítottunk a kedvenc fiú szereplő kérdéskörben.
Szavazzatok, olvassatok, érezzétek jól magatokat!
" Diktátor öröme a hatalom,
Mágusé a tudás
Lucifer öröme a kétely
Bölcseké a hallgatás "
Szepes Mária
* Jason *
-Kérem tegyék meg tétjeiket, - állt az öltönyös krupié érzelemmentes pókerarccal, és a számokra mutatott a zöld bársony asztalon. Alig volt pár zsetonunk, s a lehetőségeink fogytán.
- Az összeset a 18-asra. – toltam előre a különböző színű korongokat, tornyokba rendezve. A krupié rám nézett, majd néma bólintással a piros négyzetre helyezte őket, a jól öltözött nézőközönség üdvrivalgása kíséretében.
- Hosszú vagy rövid gurítást kérnek? – fogta kesztyűs kezébe az apró fehér golyót, miközben egy fél lépést tett a rulett kerék felé.
- A leghosszabbat. – jelentettem ki gondolkodás nélkül, az ösztön beszélt, s a golyó elkezdte ritmikus táncát a kerékbe. Piros fekete négyzetek sormintája követte a másikat, miközben 2,7% esélyünk volt a harminchatszoros győzelemre. A guruló gömb ütemes kattogása, csak ennyit kántált,
Mindent vagy semmit.
A fejemben zajló jelenet, egy az egyben visszaadta a jelenlegi helyzetünket, bár s egy fényes és civilizált kaszinóban inkább lett volna az ember most, mint a pokol vadregényes tájain, de az érzés hasonló volt. Egy őrült tervvel álltunk elő, melyre feltettük az életünket, de ez volt az utolsó kapaszkodónk.
Vagy ez, vagy az örök pusztulás.
Szar érzés lett volna, ha milliók, köztük gyerekek és ártatlanok vére szárad az amúgy is már kárhozott lelkemen.
Harcosnak neveltek, hol az utca, hol a G.L. adott kemény leckét a túlélésről. A kegyetlenség sem állt tőlem messze, belekóstoltam milyen a szenny íze, és a halálsikolyok érces moraja. De ebből elég volt.
Nem hagyhattuk, hogy egy gyilkos világ legyen készülőben, melyet az önkény ural.
- Ez az elterelés elég izgalmasan hangzik, - szólalt meg a néma elköszönésünk után először valaki, miközben rohamosabb lépetekkel vettük célba a sűrűt, - Hogy fogjuk csinálni?
Kieth volt a csendtörő ifjonc, akivel nem sokat beszéltem eddig, de a tenni akarásával szimpatikusnak tűnt. Ha eddig nem is, de itt bele kellett, hogy rázódjon a dolgokba, fontos, hogy képes e a lélekjelenlétével helyt állni, ez nem a gyakorló pálya.
- Mivel tudunk jó nagy feltűnést kelteni? – kérdeztem mindenkitől, az ágak közt szlalomozva, miközben a cipőm talpa, a még nedves avartól csúszóssá vált ingoványos talajon korcsolyázott. Volt egy tervem, és erre a többieket is rá akartam vezetni.
- Robbantsunk fel valamit. – tért a lényegre Gerald, egy igen hatékony ötlettel, aminek a kivitelezése további kérdéseket vetett fel. A mit és hogyan.
- Igen, az kellőképp hangos lenne, - elmélkedett Ashley tartva a kocogó tempót mögöttem.
Libasorban haladtunk, lábbelijeink azonos ütemben csapódtak a talajhoz, mintha a sárkányhajókon levő dobos adta volna a taktust. A lányokat közrefogtuk, Gerald zárta a sort előtte Kieth-el és Tsunade-val. Mindenkinél volt pár szúrószerszám, bicska, faragott dárda vég, s a táborban szétosztása került csaponként legalább egy fegyver, amit innen-onnan szereztek be társaink az erdőben néhány keménykedő seggfejtől. Mi egy harmadik generációs Glock-17-est kaptunk. Könnyű, gyorsan kezelhető stukker volt, tökéletesen illet a nadrágderékhez.
- Kérdés találunk e akkora robbantható tárgyat, amivel kellő hangot és fényt is generálunk, - folytatta a Szövetségi a további dilemmák felvetését. A probléma az volt, hogy fogytán volt az időnk, és minél hamarabb ki kellett találni egy ütős tervet.
- Nem lenne elég tartós. – csatlakozott Tsunade is, - olyan kellene, ami több ideig fenntartja az érdeklődést, és az összes érzékszervre hat.
Ekkor lelassultak a lépteim, és hátrafordulva felvettem vele a szemkontaktust. Hasonló terv járt mind kettőnk fejében. A legjobban úgy lehet az emberek figyelmét egy dologra összepontosítani, ha látja, érzi,hallja, és még talán fél is tőle.
- A robbanás hangos is, és látványos, s talán még büdös is. Szerintem eléggé felkeltenénk vele az érdeklődést. – Geraldnak részben igaza volt, de ez most kevésnek bizonyult jelenleg.
- Viszont nem terjed, és nem elég pusztító. – próbáltam rávezetni a megoldásra,s az arcát kémlelve ébredtem rá, milyen rég is volt már, hogy így a szemébe néztem. Az utolsó ilyen eset, vértől csöpögő szennyes helyen volt.
Egy vallatóban.
Ahol csak hárman voltunk, ő, én és a kötőtű.
Biztosra vettem, hogy a jobb fülére azóta se hall rendesen, és a körmei is csak hónapok után kezdtek újra visszanőni. Idegörlő órák voltak, s talán a hidegvér megtartása volt a legnehezebb feladat, hisz a többi már rutinból ment. Félelmetes, hogy jut el idáig az ember, s hogyan válik berögzült mozdulattá, pár ízület megfelelő helyen való csonkítása, vagy az idegrostok működésképtelenné tétele, ahol az alany pár másodperc alatt lebénul. A múlt, valahogy mindig visszatért, de már nem kísértésként fogtam fel, amit vért izzadva ki akartam törölni a tudatomból. Elfogadtam, hogy a részemmé vált és sokkal inkább tapasztalatszerzésként tekintettem rá.
- De tüzet gyújtani elég nehéz lesz, főleg, hogy nem rég esett az eső. - rántott vissza a jelenbe Ashley kissé csalódott hangja, s úgy éreztem pár szóváltásból kimaradtam.
- Valóban, de amíg kitaláljuk, hogyan is készítsük elő a megfelelő terepet, talán valamennyire segítségünk lesz az átszűrődő napfény, - tekintett fel az égre Tsunade, s valóban kezdet egyre erősebben átszűrődni a fény a lombtakaró apró rései között.
- Menjünk tovább, messzebb kell kerülnünk az erődítménytől. – vettem fel ismét kocogó tempót a többieket is a mozgásra sarkallva a bozótos felé, s hagytam, hagy tervezgessék a kivitelezést. Engem nem igazán érdekelt, hogyan csináljuk,és meggyőzni se akartam már senkit, de hogy hatalmas tüzet fogunk gyújtani az olyan biztos volt, mint a vasbeton.
Már legalább félórája roboghattunk, de még mindig nem volt pontosan kidolgozott tervezett, csak ötletek, száraz fallevelek gyűjtéséről, kovakő, vagy gyúlékony anyagok kutatásáról, de ez mind-mind rengetek időt pazarolt volna el. Nem nagyon akartam szólásra nyitni a szám, hogy oké akkor hagyjuk a francba az egészet és jöjjön a B-terv, főleg hogy, acélosan hittem benne, hogy ez lesz a legütősebb megoldás.
De ekkor valami megzavarta a hallásom.
Testem mozgása egyre lassabbá vált, majd megacélozott lábakkal koncentráltam a zajra. Igyekeztem kizárni a többiek érdeklődő kérdéseit, s fókuszálni.
Még messze járt, de rohamosan közeledett.
Mély, bömbölős, nyolc hengeres moraj…, és baromira nem tetszett.
- Gyerünk, fel a fára! - nem tudtam mennyi időnk lehet még, de jobb volt biztosra menni, s megelőzni, mielőtt ez a dög ér ide. Két egymás mellett álló, kérgében durva, rücskös fát vettünk célba, melyre egyenetlensége miatt könnyebb volt felkapaszkodni, s megfelelő rejtekbe tornászni magunkat.
- Mit hallottál? – kérdezte a mellettem guggoló Kieth, de ahogy ezt kiejtette, már a többiek is a hang irányába fordították a fejüket.
- Pár percünk lehet csak, szóval a lényeg. – hadartam, próbálta gyorsan és érhetően elmondani, most mi fog történni. Szuggeráló, tettre kész tekintetek fordultak felém, - Ez egy bazi nagy gépóriás lesz , hogy pontosan mi, nem tudom, valószínűleg, hatan ülhetnek benne- koncentráltam a távoli szívdobogásokra. - Nekünk kell ez a szerkezet, vagyis ráugrunk. - A kijelentésre néhány szem tágra nyílt, de most rögtönzött terv kellett, még ha megfontolatlan és vakmerő is volt.
- Kinél milyen fegyver van, s a képességeket is tisztázzuk gyorsan. Tsuande? – tekintettem át egy sárga faleveles vékony ág fölött, hogy átlássak a másik fán kuporgó Szövetségire.
- Nálam egy dárda vég van, és érzékelem mások hangulatát, érzéseit. – villantotta ki az éles penge részt. Ashley elővette a fém nyelű kését felmutatva, majd csak vállat vont, a karkötőjére pillantva. Nem akartam ezen tovább agyalni,s Gerald szerencsére folytatta a sort.
- Emlékezet manipuláció, plusz ez a kétélű acél penge a haverom, - húzta végig az ujját, a jól élezett eszközön. Az ő képessége tűnt jelenleg a leghasználhatóbbnak, de még hátra volt Kieth.
- Ha valami vizes bunyó lenne, több hasznomat vennétek, mivel ott is lélegzem, de ez a bicska azért a rendelkezésre áll a közelharchoz. – hajtotta ki a 10 cm-es zsebkést, ami nem is volt valami kis bicskának nevezhető. Barázdás, s szépen kidolgozott darab volt, ami jó szolgálatot tehet, ha megfelelő kezekben van. - Illetve van még egy ilyen, amiről pontosan nem tudom mi az, de hátha valami speckó fegyver, lézer vagy ilyesmi, - nyújtott felém egy hosszúkás műanyag, sötétkék foglalatú, majd fémes kúpban végződő szerkezetet.
Először nem akartam elhinni, hogy biztosan az e amit látok. Kétszer is homlokráncolva megforgattam a kezemben, de még mindig annak tűnt. Kurva groteszk helyzet volt, mivel hogy tréfálkozó érzés kerített hatalmába, pont itt a haláltorkában.
- Na ugye valami lézeres fegyver? - hajolt Kieth közelebb és bólogatva az arcomat vizslatta. Muszáj volt elfordítanom fejem, a buzgó tekintete láttán, hogy ne nevessek hangosan a képébe.
- Fegyvernek, fegyver, csak épp…, - köszörültem meg a torkom, komolyságot erőltetve magamra, hogy ne úgy nézzek ki mint aki nevetgéllel kente be a haját, de Gerald végleg elvágta az utolsó fonalat is.
- Mi van? Az egy elektromos orrszőrnyíró te gyerek, - horkant fel jóízűen Gerald,meglátva a kézi eszközt - Azzal aztán nem mented meg a világot, max a szőrt irtod ki gyökerestül az orrodból , - csak az egyre fülsértőbb robaj mentett meg attól,hogy ne nyilvánítsam ki az abszurdan vidám reakciómat a szitura.
S ekkor megjelent egy fekete fenevad. Több mint három méter magas, hat tonnás, tizenötezer köbcentis, ötszáz lőerős gépszörnyeteg söpört el mindent, ami az útjában állt.
- Baszki, ez egy Monster truck, - hüledezett Kieth, de nem volt idő feldolgozni a sokkot.
- Ugrás háromra! - ordítottam el magam, hogy mindenki jól hallja a parancsot. – Vegyétek célba, hova érkeztek! – pásztáztam át a jármű vízszintes pontjait, - Egy!
- És mi a terv? – készítette magát ugró pozícióba Ashley, miközben egyik kezével az ágat markolta.
- Kettő! – Semmi konkrét tervem nem volt, csak, hogy megszerezzük ezt a masinát mindenáron, ami már alattunk járt - Éld túl!
Ez volt a rajt jel, s elrugaszkodtam a szilárd támasztékomról becélozva a vezető fölötti részt.
Minden hirtelen felpörgött és kaotikussá vált.
Gerald előttem ért le, s a szörny platóján landolva lerúgott egy embert, de még maradt három…
Tsunade a plató oldalfalán lógott, s próbált nem lezuhanni.
Ashley a gépháztetőn egyensúlyozott, fogható dolog után kutatva.
Kieth-s sehol nem láttam, miközben a tetőn kapaszkodva igyekeztem az oldalsó ablakhoz edzeni magam.
S ekkor rám esett.
Az utolsó pillanatban kaptam a lába után, s ragadtam meg a masszív oldaltükröt a másik kezemmel, hogy ne zakózzunk mindketten le a földre.
S ami ezután kezdődött, a pokol hullámvasútjának lehetett csak nevezni.
A seggfej sofőr satufékezett, majd egy jókora kövérgázt adva, kétkerekes elindulással mindennek neki ütközött, amivel minket lezúzhat a porba. Kamikázeként , nem kímélve a járgányt csapódtunk fáról fára. A vér már kezdte megszínezni a környeztet.
Kieth-t sikerült feldobni a tetőre, a két kerékre állás lendületében, de innentől kezdve mindenkinek magára kellett vigyáznia. Dinamikusan kellett mozogni, és előre látni a következő akadályt.
Az éles kanyarban a kocsi fara egy vastag tölgynek ütközött, s egy fájdalmas kiáltás kísértében Tsunade már csak fél kézzel kapaszkodva himbálózott az oldallemezbe.
Ám segítő kar lendült felé, az utolsó pillanatban.
Fülsértő zajra lettem figyelmes s a motorháztető felé kaptam a fejem,ahol megláttam Ashley-t , aki vért izzadva küzdött a körmeivel kapaszkodva, hogy fent maradjon, de végül a szemem láttára csúszott le, és esett a földre.
Ez volt az a pont, ami végleg betette a kaput.
A hidegvérem egy szempillantás alatt a semmibe veszett. Nem akartam már kontrollálni, sem kordában tartani, azt, ami mindvégig ott dühöngött a rácsok mögött, kérlelve, hogy engedjem szabadon.
A méreggel teli érzelemhullám benzinként robbantotta be a tüzet.
Már semmi sem tartotta fogva a bennem lévő bestiát.
Elég volt a szarakodásból, lépni kellett, különben mint ott hulltunk volna a porba..
Elkezdtem koncentrálni a környezetre. Szapora szívdobogások, magmaként feltörő adrenalin, mely időzített bombaként ketyegett mindnyájunkban, félelem, harag, és eltökéltség jelei lüktettek a testekben.
- Gerald, zúzd át emlékeiket, hogy lenyugodjanak! – kiabáltam hátra, bízva abban, hogy összefogva, s a képességeinket használva talán többre megyünk, de a fémesen acélos zúgás, nem sok jót ígért.
- Azon vagyok egy ideje bassza meg, csak ez fűrészes faszfej, nem sok időt hagy . – recsegte dühtől átitatott, mikor hátra lesve érzékeltem,hogy egy maszkos félőrült, kezében egy láncfűrésszel hadonászik felé, s már egy tíz centis vágást is sikerült ejtenie a jobb arcféltekén. Nem állt jól a G.L.-es szénája, s a mienk sem.
A vér szúrós szaga terjed mindenfelé, a tehetetlenség megnyomorító érzése taszított le a mélybe, mintha kényszerzubbonyba zártak volna, s karok nélkül kapálóztunk volna az életünkért. Hát ennyire telne tőlünk? Mint pár nyomorék anyámasszony katonája, akit zavar egy kis dodzsemezés? Na ne már!
Megvártam a következő becsapódást, s kihasználva a pár másodpercnyi egyenest, felkapaszkodtam az ablakkeretre s hezitálás nélkül két lábbal berúgtam az üveget. Ekkor a sorfő félrerántotta a kormányt, de már a lábaimat a nyaka köré kulcsoltam, s egy gyors rántással hatástalanítottam a tagot. A probléma viszont nem szűnt meg, mivel ahogy a túlvilág részese lett, a lábát a gázon feletetette, s már tövig nyomta azt a százkilós súlyával.
- Hogy nem tudtál volna, pózt váltani, bazd meg, - jegyeztem meg hangosan, ám ekkor egy stukkert nyomtak a halántékomhoz. A másik kis pöcsről meg is feledkeztem, de ahogy felé fordítottam a fejem, már bűzlő vér fröccsent az arcomba.
- Ez volt az első, - meredt a haldokló emberre Kieth, miközben keze még mindig a késen volt, amit a nyakába szúrt. Teljesen ledermedt, ahogy az alak szájából bugyogott ki a sötétvörös, sűrű folyadék. Nem tartott sokáig, rázkódott egyet, majd teljesen kimúlt.
- Megmentettél, - törtem meg a kissé letargikus jelenetet, ami számára sokkal megrázóbb volt, mint nekem. Sajnos ehhez hozzá kell itt szoknia, a háború életeket követel, de mi nem kedvtelésből ölünk, ez önvédelem.
Mindeközben próbáltam kirángatni a sofőr élettelen testét az ülésből, de a kormányzással is foglalkoznom kellett.
- Most gyilkos vagyok? – kérdezte halkan, még mindig sokkos állapotban a szilánkok és a vértócsa közepén, a hullát bámulva.
- Nem vagy gyilkos. – lestem felé. - Katona vagy.
Bíztam benne, hogy előbb-utóbb ez eljut a tudatáig és megbirkózik a gondolattal. Nem könnyű, és erre élete végig emlékszik az ember, annyira a retinájába ég a kép, ahogy az élettelen testtel fekszik előtte a másik ugyanolyan lény mint ő, de már nem mozdul többet, és a tudat, hogy ez a saját keze által történt így, még rémisztőbbé teszi az egészet. Az én elsőm, egy eldurvult utcai verekedés végterméke volt. Rám támadtak, én visszatámadtam, a túlélésért kellett küzdeni, s a végére a földön maradt. Ha nem teszem meg, most nem lennék itt.
- Kieth át kell venned az irányítást, különben, nem tudom kilökni innen,- ráztam meg a vállát, hogy kizökkentsem ebből a semmire sem jó állapotból, - Érted? Fogd meg a kormányt!
- Oké, oké, - eszmélt fel, pár nagyobb pislogás kíséretében, s tette amit mondtam.
Két kézzel már könnyebb volt kiborítani ezt a nagyra nőtt mamlaszt, de előtte átvizsgáltam a zsebeit, bármiféle használható tárgy után kutatva. Legalább itt mellettünk álltak az istenek, hisz egy öngyújtó, cigarettás doboz, fél csomag rágó, s egy szikszalag is a kezem ügyébe került. Amásik oldalon levőt is motozás alá vettem, majd követte a társát a már lassító járműből.
- Parkolj le, ideje kiszállni ebből a mozgó halálgépből. – törölgettem le az arcomról a vért, s közben enyhén szurkodtak a kezembe mélyedő szilánkdarabok. Magamon, és Kieth-en is végig nézve, mindketten szakadt, sérült, véres huligánoknak tűntünk., akik a gettóból szabadultak.
Sikerült leállítani a truck-ot, s azonnal ki is ugrottunk az immáron sokkal szárazabb avarra, keresve a többieket. A táj még mindig olyan volt, mint eddig. Mindenfelé magas zárt sűrű fák, bozótos, s lehulló levél réteg a talajon, kezdtem már unni ezt. Nem gondoltam, hogy valaha ezt mondom, de hiányzott a civilizáció, vagy legalábbis az ágyam biztosan.
A szilárd talajon állva némán bámultuk egymást, mint pár hadisérült, vagy mint aki zárlatot kapott, s nem bír megszólalni, vagy tán nem is akar, csak arra vágyik, hogy megpihenjen és élvezze a semmit.
A csendet, mely jelenleg többet jelentett nekünk, mint a víz.
Akár valami idilli csendéletbe is beillettünk volna, melyet milliókért állítanak ki egy-egy neves galériában, Rokkantak, de büszkék címmel, de akadt pár igencsak válaszokat kívánó kérdés.
Például, hogy Ashley személyében, egy bajtársat elvesztettünk csapatunkból, de a létszám továbbra is öt maradt.
Hogy került ide Damien Craid, a téglának beküldött ember?
A talpig fekete öltözetű kapucnis srác, Tsunade mellett állt átkarolva a derekát, bástyaként szolgálva a neki dőlő lánynak.
A többiek sem kérdeztek semmit, mindenki csak magával törődve nyalogatta a sebeit, pedig erre kurvára nem volt idő.
- Ugye tudjátok, hogy még rohadtul nem végeztünk?! – nyitottam elsőként szólásra a szám, mert kezdett siralmasan elgyötörté válni a szitu. Körülbelül, mint a jóllakott óvodások, akiknek bibis lett a térdük homokozás közben, úgy tunyultak ott. Nem akartam rájuk ismerni.
- Ja. – lehelt némi életet magába Gerald, pár nyakropogtatás kíséretében, miközben Damien felé tett egy lépést. - Te hogy kerültél a gépezetre?
- Járőrnek küldtek ki,- engedte el Tsunade-t, s ő is a G.l.-es felé araszolt. - Konkrétan, kirángattak egyik reggel az ágyból, hogy készülj terep. Ennyi, - vont vállat,s farkasszemet nézve egymást kémlelték.
- Honnan tudjam, hogy nem e álltál át Acheronhoz közben? - kételkedett szuggerálva a tekintetébe, a másik arcába mászva. Engem nem zavart a szitu, legalább Gerald kezdett visszatérni hozzánk.
- Sehonnan, bíznod kell abban, hogy jó döntést volt engem beküldeni a málnásba. –tartotta szemkontaktust, s az ijedségnek egy csepp jele sem érződött rajta. Bírtam a srácot.
- Ebből elég lesz,- törte meg az egyre izgalmasabb váló – ki bírja tovább- párharcot az aggódó barátnő,s közéjük lépett - Gerald, köszönjük az analízist, de átment a teszten, úgyhogy leszállhatsz róla.
- Egyelőre,- tett hátra egy lépést, Damienre- mutatva, jelezve ezzel, hogy rajta tartja a szemét. A goth lány pedig az érintetthez hozzábújva megnyugtatóan mosolygott. Hogy nekem ehhez a látványhoz mennyire nem volt kedvem … Okkal kerültem a romantikus cukormázas jeleneteket, a gyomrom felfordult tőlük.
- És az eszetekbe jutott, hogy Ashley valahol a dzsungel közepén fekszik élve vagy holtan? - robbant, az eddig csendben kuporog Kieth. – Vagy az, hogy a többiek ránk várva malmoznak, hogy végre adjunk egy jelet? Lehet már őket is legyilkolták! – idegesen a hajába túrt, s fel-alá mászkálva káromkodott, félelmet nem ismerő energiával. - És mi mit csinálunk itt? Hát a kibaszott nagy semmit!! - Kakasviadal? Meg fölényeskedő dumák? Bassza meg, életeket kéne menteni!! – vágott bele a Monster Truc oldalába, olyan erővel, hogy az be is horpadt. S ezzel bebizonyosodott, hogy ő bizony az a szőnyeg alá söprős fajta volt, akiben egyre jobban csak növekedett a feszkó, majd bumm egyszerre zúdította ránk az összes haragját. És, hogy mit gondoltam én erről?
Kurva jól csinálta.
- Mit javasolsz? - fordultam hozzá az érdeklődő kérdéssel, melyre szemlátomást nem számított, s egy kicsit alább hagyott a lendülete.
- Hogy én? Hát…- kereste meglepetten a megfelelő szavakat melyre önkéntelenül is el kellett mosolyodnom. Nem számított arra, hogy kikérem a véleményét, s ekkora felelősséget zúdítok rá, de csak így fejlődhet. – Csináljunk tüzet, ahogy terveztük, – lett a végére csak
meg az a mondat.
- Felrobbantjuk ezt a gépszörnyeteget, és ott a tűz, ennyi. - kocogtatta meg a motorháztetőt Gerald, kinek a szemétől az állig tartó vörös vágás, még mindig levecsezett.
- Nem érted meg, hogy az kevés lenne? – bontakozott ki Tsunade Damien karjaiból, s felháborodtam a katona elé állt. A nála megszokott sima gubanctalan hajnak is leáldoztak egy időre, mivel helyette , egy csomókban álló madárfészek vette át a hajnak nevezett szerepet. Az ő arcát is jó pár zöld folt színesítette s a rongyokban lógó felsője, még inkább dobott az összképen. A tökéletes csavargó sereg szolgálatra készen állt. – Nem terjed, és feleakkora pusztítással jár. Nekünk mindent elpusztító kell, vagy legalábbis azt kell megcélozni.
- Nekem nyolc,bakker, csak csináljuk, - köpött a földre, a fejét rázva.
- Mi van azzal a láncfűrésszel Gerald? – kezdett körvonalazódni egy terv a fejemben, hogyan tudnánk jó nagy tüzet gyújtani.
- Ott van a platón, azt nem hagytam veszni úgy, mint a fószer fejét. – röhögött fel, s hátra sétálva felmászott, hogy kezébe vegye a célszerszámunkat. Nem is alakult olyan rosszul a helyzetünk. Rengeteg eszköz volt a segítségünkre, s a terv összeállt.
- Remek, akkor kapjuk szét ezt a járgány! , - fürkésztem a tekintettemmel a sötét feketére festette gépkoporsót, melynek méreteihez nem volt hozzászokva az ember még városban sem.
- Kifejtenéd? – álldogált a magaslaton Gerald, aki a texasi láncfűrészesnek is beillett volna a sebhelyével.
- Egyszerű, ahhoz, hogy a nedves talajon jó kis tüzet tudjunk gyújtani,száraz vezető anyag kell. Erre remekül fog szolgálni az ülés, szivacs, huzat, meg mindenféle szövet anyag, illetve a benzin. Valamint van négy giga nagy kerékabroncsunk,- tártam nagyra a karomat, érzékeltetve a méreteit, - amiről köztudott, hogy remekül ég, és a fekete füstje kurva büdös is. A tükrökkel a napfényt tudjuk vezetni, de mivel öngyújtónk is van, - vettem elő a zsebemből a sofőrtől lenyúlt eszközt, - így ez gyújtással sem lesz probléma. Vagyis, akkor a feladat felosztás, - nem húztam tovább az időt, hogy meghallgassam a véleményüket, így is rengeteg pazaroltunk el, ami akár életekbe is kerülhetett, - Belső szétszedés, kerekek levágása, benzintartály kimentése, tükrök és egyéb könnyen leszerelhető elemek bármilyen módon való leoperálása. Gyerünk, fogytán az idő! Munkára!
Meghökkentő módon, semmilyen ellenvetés nem támadt,sem egy elégedetlenkedő horkantás, vagy szemforgatás, semmi, egyszerűen csak ment mindenki dolgára, keresvén a testre-szabott feladatokat. Tsunade és Damien a szürke kocsi belsőt vették célba, és elővéve késeiket, már szabdalták is kifelé az üléseket. Kieth lelkesen bemászott a jármű alá, és a benzintartályt vette célba,a közel száz literes tank kieszkábálásával elvolt egy darabig. Nekünk pedig maradtak a kerekek, így mi is alámerültünk, és a jobb elsőt befoglalva rákapcsoltuk a kakaót a kicsikére.
Akár egy autóműhelyben lettünk volna, Damien fütyörészett, a kések huzattal érintkező éles hangja, s a láncfűrész fémet hasogató zaja, totál szervizelős feelinget adott a helynek.S a tudat, hogy a zsebemben ott lapult egy félig teli Winston cigarettás doboz, még inkább dobott a kedvemen. Sosem voltam nagy dohányos, régen szívtam néhány szálat, de csak az akkori környezet miatt, ami megkívánta, viszont itt a semmi közepén, ahol bogyókon, meg ejtett vadon éltünk, baromira nem válogatott az ember, a dohány szinte kuriózumnak számított, mint a középkorban.
A ritmust felvéve ütemesen, jó tempóban haladtunk, a gépezet, már ami még marad belőle, farönk lábakon, kibelezve állt már. Kieth egy kis segítséggel kiműtötte a giga nagy benzintartályt, és óvatosan leemelték Damiennel, Gerald és én az utolsó kereket hasítottuk le, mely egy nagy reccsenéssel végül megadta magát. A terv az volt, hogy katonás sorban álló fák tövébe, a lehető legtöbb avart összegyűjtjük, és közéjük szivacs, meg huzat darabokat vagdosunk, a négy nagy kerékabroncsot egymástól egyenlő távolságra pakoljuk le, tíz métereként, igen ám, de ezeknek a monstrumoknak a megmozdításhoz legalább három ember kellett, így nem haladtunk az elképzelt gyorsaság szerint. Mire a elhatározásból valóság lett, már mozogni sem volt kedvünk, nem hogy versenyt futni a tűzzel.
- Na azt hiszem ennek most jött el az ideje,- vettem ki a zsebemből a dobozt, miközben patakokban folyt rólam a víz, - Vegyetek! - fordítottam feléjük a dohányos szelencét.
- Ezt már hamarabb is mondhattad volna, - húzott ki egy szálat Gerald, és kérdés nélkül a másik zsebemből kileső öngyújtót kikapta s már szívott is egy mély slukkot. Damien, és még Tsunade is követte a példáját, Kieth- pár másodpercre hezitált a doboz előtt, de végül győzött a csapatszellem.
- De utána tényleg folytatnunk kell, - helyezkedett el ülő pozícióba a rendetlenség uralta terepen, pár csavar, lemezdarab, s vasrúd között.
- Lazulj el gyerek, szerintem te se akarsz megpörkölődni végelgyengülésben.,- fújta ki Gerald a füstkígyót maga elé bámulva, - Épp a háború kapujában állunk, ennyi kijár, - döntötte hátra lehunyt szemmel a fejét a rücskös fakéregnek, mint aki relaxálva erőt gyűjt. Mind ezt tettük, s pár perc elég volt, h tüdőnket a káros, de nyugtató anyaggal megtöltve felkészüljünk az eljövendőre.
A néhány pillanatnyi szünet után, elkezdtük szétlocsolni a benzint, a nedvesebb részekre nagyobb hangsúlyt fektettünk, hogy biztosan lángra lobbanjanak,de az egyre melegebben sütő nap is nagy segítségünkre vált.
- Hé srácok, van egy kis gond, - törte meg pillanatot Kieth, feltűnően aggodalmas hangja. - Azt hiszem, nem a földön kellett volna elnyomni a cigi csikket.
Ahogy ez elhagyta a száját, mind hirtelen felé kapuk a fejünket. Az avar már égett mögötte, s a benzin miatt egyre rohamosabban terjedt szét a tűz.
- Baszki, ideje lépni, - ugrott arrébb Gerald, mikor majdnem a nadrág szárát is elkapta egy láng csóva. Ahogy elérte az első gumiabroncsot a tűz, sűrű fekete füst kezdett gomolyogni körülöttünk s egyre nehezebben kaptunk levegőt.
- Futás vissza, a szél is kezd feltámadni! - kiáltottam, majd a maradék benzint és a talajra öntve követtem a többieket. Kellő távolságra kellett kerülnünk a góctól, de az egyre erősebbé váló légáramlás miatt, bizonytalan volt, hol az a pont, ahol már biztonságban vagyunk.
Felgyorsított kockákban futottak mellettünk a fák, ahogy rohantunk előre, s kerülgettük a nagyobb növény kitüremkedéseket.
Hátrapillantva,a pusztító tűz emésztett fel mindent, amit csak ért. Az élet hamuvá sorvadva lett a semmivé. Acheron játszótere kezdett a a halál martalékává válni.
Legalább fél órányi hegynek felé való futás után, igencsak levegő után kapkodva megpihentünk, ám a nyugalom nem tartott sokáig.Hirtelen valami elvontam a figyelmemet az oxigénhiányról.
Ám ekkor valami hirtelen elvonta a figyelmemet.
Szokatlanul heves szívdobogás lüketőt zaja ingerelte a hallásomat.
Óvatos, lassú lépések,lágy nesze, ahogy a cipő kemény talpa érinti a puha levéltakarót.
Közelebb mozdultam a hang forrás felé, próbálva néma maradni, akár egy kósza árny a éjben.
Egy ismerős illat aromája vegyült a félelem fanyar ízével.
Kész voltam fogadni a titokzatos bujdosót, de erre a hívatlan vendégre nem álltam készen, mikor felfedte rejtekét.
- Te mégis mi a fenét keresel itt? - öntötte el ismét a sötét köd elmémet, ahogy megláttam, kilépni a fűzfa árnyékából. Nem akartam, hogy itt legyen, nélküle sokkal békésebb volt minden. A francnak jött ide.
- Hála az égnek, hogy megvagytok -zilálta közelebb rohanva, majd a térdein megpihenve szuszogott. - Már kezdtem a legrosszabbra gondolni, mikor sehol sem találtalak titeket.
- Mi történt? Ugye nem valami rossz? - viharzott elé Tsunade,s aggodalmasan toporgott, miközben a többiek is izgatottabban vették a levegőt.
- Nem, a többiek a jelzésre elindultak Acheron felkutatására,. én csak Jasonnek szerettem volna valami fontosat mondani. - húzta ki magát egyenese testártásba, s a arcomat fürkészte. - S ez nem várhat.
- Nem hiszem, hogy lenne olyan mondandód, ami érdekelne engem, - erősen álltam a tekintetét, bármennyire is taszított, de nem reagált semmit a válaszomra, továbbra is csak bámult rendületlen. - Akkor mondjad, gyerünk, ha nem látnád, erre érünk rá most a legkevésbé.
- Gondoltam, négyszemközt beszélnénk ezt meg. - babrált frusztráltan a fekete pulóverére lelógó hosszú hajtincsével.
- Adok egy percet,hogy kinyögd mit akarsz, - Nem voltam kíváncsi az ilyen--olyan bocsánatkérő, sajnálkozó szövegeire, s elég szánalmas volt az is, hogy egy ilyenért, eljött s megint csak ott hagyta a társait a szarban.
- Hát legyen, ahogy szeretnéd, - köszörülte meg zavartan a torkát, mint ha valami nagy beszédre készülne, s kezdett cseszett röhejessé válni a helyzet. Nem akartam felfogni, hogy lehet valaki ennyire buta, hogy tényleg ezért idejöjjön.
- A húgod életben van. - közölte az egyszerű, és lehetetten mondatot, melyre csak a képébe tudtam röhögni.
- Szánalmas vagy April, egyszerűen szánalmas, - ingattam a fejem, s folytattam volna az utam vissza a Conlanékhoz a támadó csapat felé.. A kicsinyes játékaiból egy életre elegem lett. Már csak lenézni tudtam őt, minthogy méltányolni.
- De komolyan Jason, Jasmine életedben van, - ragadta meg a karom erősen, és visszarántott, - Acheronhoz menekült a baleset után.
Egy.
Lehunytam a szemem.
Kettő.
Mélyeket lélegeztem.
Három.
Négy.
Próbáltam magam lenyugtatni, és kizárni őt a fejemből.
Öt
Hat.
- Igazad mond, én is találkoztam vele. - hallatszott Damien hanga is, de őt is ki akartam zárni.
Ez.
Csak.
Egy.
Kibaszott.
Vicc.
Ne figyelj rájuk. Hazudnak.
Nem látták őt, csak egy hasonmás volt.
Jasmine halott.
- Jason az istenért, figyelj már rám! - rángatott meg a vörös démon, de csak kísérteni akart, - A húgod él és virul, és a rózsaszín kendőt is megőrizte, mindig a zsebében tartja. Beszéltem is vele. Kérlek, ne csináld ez! Higgy nekem!- Zokogó hangjában ott csengett az igazság, de nem volt bennem elég bátorság, hogy le rántsam a leplet. A boldog tudatlanság mámora lengett be, s a fejemben levő képet nem akartam megváltoztatni. S mi van ha csak téved, s hiú ábrándba csalva saját magamat reménykedni kezdek a lehetetlenben. Fájó volt újra hinni, de vakság megbénított.
- Mennyire vagy benne biztos? - nyitottam ki a szemem hunyorogva a világosság felé, s Aprilre néztem.
- Az életemre esküszöm, hogy igazat mondok, - a tekintetében az őszinte tisztaság kéklő lángja égett, nem hazudott. Kitárta a lelkét, akár régen, s bár szavában hittem, a személyét még mindig megvetettem.
Nem sok idő maradt a gondolkodásra
Egyre több- és több ember jelentétét érzékeltem a közelben, de már nem tudtam kivenni, pontosan melyik irányból is közelednek, s volt egy olyan érzésem, hogy körbevettek minket. S mikor egy csapat fekete ruhás nindzsára emlékeztető szamurájkarod katona feltűnt előttünk, már kétségeim sem voltak felőle.
- Ez izgalmas lesz - Gerald előkapta a kését, s előre rohant.
- Mindegyiket a düh vezérli, - hunyta be egy pillatanra Tsunade a szemét, hogy felmérje a helyzetet.
- Nem sokáig, - állt mellé April, s szuggerálóan pásztázni kezdte a húszfős alakulatot, hogy hangulathullámot küldjünk feléjük. Általában szerettem nézni, ahogy csinálja,de most még ez is idegesített.
- Fedezünk, csak csináld! - követtem én is Gerald példáját,s a pisztolyt elővéve lekaptam pár hadonászó hentespalántát. Damien és Kieth a tőreikkel vívtak közelharcot, de úgy tűnt az ökleiket mindkettő jobban szerette használni. A bunyó, az ment nekik a legjobban.
Egyre furcsábban kezdtek viselkedni a tagok, volt aki bizarrul bámulta kezében lévő kardot és vigyorgott, mások a földre hullva kezdtek zokogni. April a láttattok alapján emberről emberre haladt, s más-más hangulattal babonázta meg az elméjüket. Mire mindegyikük így vagy úgy,de hatástalanítva lett, tovább állva rohadtunk Acherron központja felé, főleg hogy már mögülünk is kitört a robaj.
- Hol tartják fogva Jasmine-t?- vettem fel Damienen a ritmust, és ki akartam faggatni minden részletről.
- Ő nincs fogva tartva, az otthonának tekinti. - ugrott át egy megvastagodott gyökeret,s lehajtotta a kapucniját. Ez a válasz még jobban összezavart.
- Mióta tart ez? - erre a rövid kérdésre futotta, pedig leírhatatlanul sok elmélet keringett a fejemben.
- Részleteket April tud inkább, én csak annyit, hogy az alagsorba tették le Jasmin szobáját, még mikor legutóbb ott voltam. 18.-as szoba.
- Na már nincs messze! - mutatott előre Kieth, s hegyoromról letekintve már mi is láttuk a hatalmas monstrumot.
S ekkor April hirtelen lelassított előttem.
- Hol van Ashley? - fogta meg Tsunade kezét, majd zavartan kereste az arcokban a megoldást.
- Ashley eltűnt, valahol az erdőben lehet. - igyekezett menyugatóan hatni rá a lány,de kevés sikerrel.
- Azt akarjátok mondani, hogy valahol az égő erdőben botorkál? - tárta szét a karjait forogva,s egyre ingerültebbé vált - Meg mi az, hogy eltűnt? Hát hogy vigyáztatok rá?
Egy puskalövés csendült fel a csendes horizonton, majd még egy. Mennünk kellett tovább, Acheron serege elindult. Bekapták a csalit.
- Gyerünk April nem lesz baja, megtaláljuk, - húzta maga után Kieth, a aggódó szövetségit, aki a további fegyverzörejek hallatán megadta magát.
Még dinamikusabb tempóra váltottunk, bár már a kocogáson túl, más nem igazán ment. Kilométereket futottunk le, egyenletlen terepen, szerintem, ha valamiben köszöntet mondhatunk Acheronnak, az az hogy remek formába hozott minket. Frankón, ezt az edzéstervet fogom mindenki ajánlani, ha végre élve kikerülök ebből a trágyadombból. Fuss hegynek fölfelé,s ha már nem bírod, kapcsolj rá.
A helyet belengte, valami különös energia, ami sötétségbe burkolta a légkört,s egyáltalán nem volt hívogató, sokkal inkább Dante híres mondata jutott róla eszembe, - "Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel..". És nekünk, még közelebb kellett hozzá kerülnünk.
- Vágjuk le az utat, - vett be éles jobb kanyart Gerald, s további mondandó vagy hezitálás nélkül, a meredek sziklafalon kezdett ugrálni, kőről-kőre. Valóban egy rövidebb útnak ígérkezett, csak túl kellett élni. Meghökkentő módon Tsundade rögtön a nyomába eredt, s mint egy kecses gazella szökellt egyre lejjebb, nyomába Damiennel.
- Hajrá, zárom a sort, - intettem a szurdok felé, magam elé engedve Kieth-t és hívatlan vendéget. Először óvatosabban, majd felvéve a tempót ők is lendületesen pattogtak lefelé, s hátvédként követtem nyomukat. Folyton csak a húgom kilétének kérdése kavargott a fejemben. Elültették a remény magját bennem, mely egyre szerteágazóbban csírázott s szőtte be az eddig üresen tátongó feketelyukat. Egyben szilárdul biztos voltam, ha él, meg akarom őt találni.
- Basszus, - tértem vissza a valóságba April kiáltásának hallatán, és ösztönösen felé kaptam. Másodpercek töredéke volt az egész, ahogy megcsúszott és rosszul bemérve az alatta levő sziklát lejjebb zuhant, de az utolsó pillanatban elkaptam a bal karját.. Rongybabaként lógott esetlenül, s a lábaival próbálta tompítania csapódást. Miközben egyik kezemmel a sziklába kapaszkodtam a másikkal felhúztam őt, s felvillant egy kép az első találkozásunkról, mikor Adam csomagtartójában hevert ájultan s a vörös hajzuhatagától alig láttam az arcát. Igaz, ezt alig lehetne találkozásnak nevezni... De aztán jött a vallatás, Shane és Adam terrorkoktélja, majd a szökés a Menedékbe, s szépen lassan lépésről lépésre beloptam magát a tudatomba. Ha baj volt, akaratlanul is eszembe jutott,s beindult a védelmező ösztön, bár nem akartam közel engedi senkit magamhoz, a kötődés csak teher volt számmora, mégis megtörtént.
Akkor örültem.
Tartoztam valakikhez, aki számított rám.
Egymást formáltuk, s erősítettük.
Majd mindez a semmivé lett.
Elkövettem azt a kurva nagy baklövést, hogy teljes lényemmel hittem benne, pedig az utca is arra nevelt,hogy CSAK és KIZÁRÓLAG magamban bízhatok.
Dühös voltam rá.
Dühös voltam magamra.
A hitem szertefoszlott,
S vele April is.
Arra eszméltem föl, hogy egymás után rakom a lábaim, s már a meredek hegyoldal aljánál járunk, közel egy lármás dühöngőhöz. Nem tudtam, mennyi eshetett ki, de nem engedhettem, hogy ennyire lefoglaljanak a gondolatim. Jelen kellett lenni,hisz most kezdődött csak az igazi tortúra.
- Mi a terv? - ért vízszintes talajt elsőként Gerald, s a csatázó tömeg felé nézett.
- Meg kell keresnem Jasmine-t. - szívtam be mélyen a levegőt, de megint csak az immáron jól ismert szúrós aroma telítette el a tüdőm. A vér szaga. - Damien a segítségedet kérem.
- Segítek, de el fog kelleni még erősítés, - biccentett G.L.-es felé, aki vállat vonva bólintott.
Ám ekkor villámcsapás szerűen pörögtek fel az események.
Egy gyors röptű golyót süvített felénk, s Tsunade lábában állt meg,aki összeesett.
Damien gyorsan felkapta és menedékbe szaladt.
Mi elkezdtünk rohanni az épület felé, s szemem ide-oda cikázva bejáratot keresett, de látóteremben feltűnt pár ismerős arc.
Shane és Kassia, vehemens harcot vívott a fegyveres katonákkal.
Acheron fekete serege szurkokként lepte be a teret, nem túl biztató létszámmal.
Mire végre átverekedtük magunkat tömegen, s a biztonságosnak cseppet sem mondható várfal tövében meghúzva magunkat, sikerült találni egy rozsdás vasajtót.
Ránézve mellettem álló társakra, ráncba futott a homlokom. - Kieth?
Nem kaptam választ a kérdésre, csak némán egymásra néztek. Ők sem tudták, hogy a nagy zűrzavarban mikor tűnhetett el.
Így csak hárman maradtunk, Gerald, April, kinek tudatosan nem kértem a segítségét Jasmine felkeresésben, de mégis a rajtam maradt, s én, aki minden áron be akart jutni ezen az ajtón.
- Három őr lesz az ajtóban,- mértem fel a bejárat túloldalán levő helyzetet, - ennyivel elbírunk.
Pár lépést hátráltam, majd nagy lendületet véve berontottam az ajtón, s gondolkodás nélkül hatástalanítottam az első tagot, egy váratlan jobb egyenessel, a másodikat, az ütés alatt előkapott fegyverrel lőttem torkon, s az utolsó se sokáig mozgott már, a gyomorszájra becélzott rúgás után, főleg hogy közelebbről megszagolt a falat, mint ahogy gondolta.
- Ja elbírunk, - lépett be Gerald, végignézve a földön fekvő testeken. - Micsoda csapatmunka volt...
- Ígérem neked is hagyok, na lépjünk, - indultam el a betoneszükre folyosón a félhomályban, amit a gyenge villanykörték adtak.
- A 18-as szobát kell keresnünk,- emlékeztetett April a számról, amit könnyű volt a fejembe vésni. Érdekes egybeesés, a húgom január 18.-án látta meg a napvilágot.
- Csak az a gáz, hogy itt nincsenek megszámozva az ajtók, s Jasmine talán bármelyik mögött ott lehet, - kocogtatta meg a barnás, kopott festékes fémajtókerte Gerald, mikor egy újabb ember lépteire lettem figyelmes.
- Vendégünk lesz, - de mire ezt kimondtam, a folyosó végén megjelent, egy talpig fekete bőrruhás nő, kezében egy géppisztollyal.
Szőke hosszú haja minden egyes lépésnél laza hullámokban táncolt, fekete öltözéke tökéletesen simult vékony testalkatára, sötét aura lengte körbe, s az a pokoli elszántság ami a szeméből áradt egyenesen ijesztő volt. Valószínűleg Acheron egyik agymosott katonájával néztünk szembe,kinek az elméjét teletraktálták hamis állításokkal, s a gyilkolásra neveltek.
- Mintha valaki a nevemet mondta volna, - állt meg előttünk lövésre készen, oldalrabillentett fejjel, felém tartva a fegyvert, - Oh April, csak nem elhoztad az bátyuskámat?
A szívverés egy pillanatra kihagy, mikor megfagy a vér.
Az eddigi képzet, már semmit sem ér.
Az elme lelassul, mikor nem hiszi amit lát.
A halottnak hitt él, s neve,
Jasmine Stannard.
- Blyana -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése