31. fejezet

Szép estét mindenkinek!

Örülünk, hogy lassan-lassan éledezik a blog megint, és köszönjük, ha olvassátok a történetünket. Megérkezett a 31. fejezet. Jó szórakozást hozzá!😉

B.A.D

"A remény nem terv, mi mégis azzal tervezünk."

Atul Gawande

*Rick*

A tisztáson ahol álltunk, néma csend honolt, csak az eső szüntelen ritmikus kopogása hallatszott.

Csepp. Csepp. Csepp.

- Olvasd fel újra! - kérte Ashley szinte suttogva.

A remény mint valami parazita befészkelte magát közénk, és azzal fenyegetett, hogy egy rossz szóra széttép minket, mint farkasok a prédát.

Habár, ha jobban belegondolok ez nem is volt képtelen ötlet a jelenlegi helyzetünket tekintve - húztam el a számat.

- Eljő az idő, harcra hív a dobszó - kezdte Trixie, de Shane megint közbe pofázott, mint mindig.

- Ezt kipipálhatjuk.

Szúrós pillantást vetettem a földön terpeszkedő GL-es felé, és nem én voltam az egyetlen, mire Shane szemforgatva a magasba emelte a kezeit.

- Jó, tudom fogjam be - köpött a földre megvetően.

- Ez lehet Acheron legyőzésének a kulcsa - pillantott rá Jason feszülten. - Azt hittem érdekel, hogy lehet hidegre tenni a faszkalapot.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Shane nagy kegyesen intett Trixie-nek hogy folytassa.

- Megszegetik az esküszó,

Halandó ember nem uralhat erőt,

Nem tűri az őserő.

- Nekem ez kurvára úgy hangzik, mintha, arról lenne szó, hogy sima embernek nem lehet hozzánk hasonló képessége - csattant fel Adam. - Ehhez képest javítsatok ki, ha tévedek, de Acheronnak mégis sikerült valahogy. 

- Esetleg ha befognátok, és megvárnátok, hogy végigmondjam lehet többre mennénk - nézett körbe Trixie keményen.

- Egyáltalán biztos, hogy jól fordítod? - kérdezte Shane. - Lehet az van odaírva, hogy Kellemes Karácsonyi Ünnepeket. 

Égnek emeltem a szemem, és türelemért fohászkodtam, mielőtt olyasmit teszek amit nagy valószínűséggel ugyan nem bánnék meg, de nem lenne helyes. Történetesen, hogy a szart is kiverem Shane-ből. 

A hajamba túrtam miközben, fél füllel a kibontakozó vitát hallgattam.

Ez az egész tetves erdő és helyzet hatással volt ránk. Mindannyiunkra. Ha hajlandóak voltunk bevallani, ha nem. Mindenki máshogy reagált, de mind kifordultunk egy kicsit magunkból - ki így ki úgy.

- Elég! - ordítottam fel, mire végre mindenki bekussolt. - A tetves veszekedéstől ugyanúgy foglyok vagyunk, és minden perccel közelebb kerülünk ahhoz hogy ránk találjanak, és higgyetek nekem abban nem lesz köszönet. Lemmer - fordultam Shane felé - ha van jobb ötleted akkor állj elő vele, mert tele a tököm a faszaságaiddal. Ha valami nem tetszik őméltóságodnak el lehet húzni a picsába, nem hiszem, hogy van olyan, aki különösebben megsiratna. Ha viszont maradsz akkor kussban. Világos?

Nem válaszolt, s bár lehet csak azért mert lefagyott a döbbenettől én elégedetten bólintottam, és elfordultam tőle.

- Most meg mi van? - néztem a többiekre, akik Shane-hez hasonlóan elképedve meredtek rám.

Elképzelni sem tudtam miért sokkolta őket ennyire a kirohanásom. Az oké, hogy általában nem is nagyon szoktam, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni összesen hányszor vesztettem el a türelmem életemben, de ez a hely mindenkit meghülyít. És most legalább tényleg figyeltek.

- Folytasd Trix - intettem az April mellett ülő lány felé, aki felvont szemöldökkel pillantott vissza rám.

Megrántottam a vállam a néma kérdésre, és talán még egy mosoly félét is sikerült kipréselnem magamból, habár lehet inkább hasonlított vicsorra, mint vigyorra, de mindegy.

Végül Trixie enyhén megrázta a fejét, és újra a kezében tartott lapra kezdet koncentrálni. 

Tudtam, hogy lesz még mondandója az előbbi jelenet kapcsán, de jelenleg sem a hely sem az idő nem volt megfelelő a lelkizéshez.

- Na akkor - sóhajtott fel.

Ideig- óráig látszatát kapja, 

Saját elméjének rabja.

Homály burkolódzik a végre, 

Eső cseppen vére.

Árnya, s ára van a létnek, 

Meghal a lélek.

Többet s többet ragad a kéz, 

Érkezik a vész.

Tűzet oltani tűzzel kell,

Játssz végzettel.

Az ölébe ejtette a kezeit bennük a papírral, és felnézett ránk.

- Remek és ez mégis mi a szart jelent? - vakarta a fejét Adam.

- Ha jól értem, akkor Acheron ereje el fog múlni nem? - tette fel a kérdést Conlan, de Alex már rázta is a fejét.

- Azt nincs időnk kivárni.

- És mi van azzal a sorral, hogy csak a látszatát kapja? - pillantott körbe April.

- Hát nekem kurva valóságosnak tűnt amikor villámló nyilakat dobált ránk. - horkantott fel Emily.

Volt ráció abban amit mondott. 

- Alexnek igaza van, nincs időnk megvárni míg elmúlik a hatása, főleg ha közben újabb és újabb különleges képességeit szívja el. Ki tudja meddig kellene várnunk - szólalt meg Ashely elgondolkodva, miközben a kezeit dörzsölgette.

Szerintem észre sem vette mit csinál, önkéntelen mozdulat volt az idegesség kifejezésére, ugyanúgy, mint April hajtekergetése, Shane lábon való dobolása, vagy Emily ruha igazgatása. 

Néztem a barátaim elgyötört arcát, láttam rajtuk a félelmet bármennyire is lazának akartak tűnni.

Láttam a kétségbeesést, a fájdalmat és láttam a mérhetetlen dühöt is ami ott tükröződött a szemekben.

Tehetetlenek éreztem magam. 

Újra és újra lepergettem a vers sorait a fejemben, és akkor mintha valaki egy villanykapcsolót kattintott volna fel, őrült ötletem támadt. 

- Öngyilkosság - hajolt hozzám Alex, hogy csak én halljam a mondandóját. Nem lepett meg, hogy szinte az előtt tudja mire gondolok, hogy én magam rájönnék. Tisztában voltam a képességeivel, habár általában tiszteletben tartotta az ember magánszféráját - vagy elméjét, néztem rá szúrós szemmel.

- A szükség törvényt bont, cimbora - vigyorgott, mint egy vadalma, de ahogy folytatta az arcáról eltűnt minden vidámság, és halálosan komoly lett. - Tudod, hogy jó esély van arra, hogy tévedsz. 

- Ha így is, úgy is meghalunk, legalább had válasszuk meg a színteret - rántottam meg a vállam, majd mielőtt felelhetett volna talpra ugrottam kivívva ezzel az osztatlan figyelmet kis csapatunktól. 

- Javítsatok ki ha tévedek - kezdtem lassan, körbe fordulva, hogy mindenkire vethessek egy pillantást. - De nekem úgy tűnik, hogy Acheron veszte a saját kapzsisága lesz. 

- Mire gondolsz? - tette fel a kérdést Kassia, a füvet tépkedve maga mellett. 

- Gondoljatok az utolsó sorokra - mutattam a papírosra, amit Trixie még mindig úgy szorongatott, mintha az élete múlna rajta. Talán így is volt. - Ha jól gondolom, akkor minél több erőt szív el, annál sebezhetőbb lesz, és ha eléri a kritikus mennyiséget a természet egyszerűen teszi a dolgát. 

- Vagyis arra, gondolsz, hogy egy bizonyos mennyiség után már nem fog többet tudni elvenni? - hümmögött Conlan. - Logikusnak tűnik.

- És tudja valaki, hogy mennyi az az annyi? Vagy csak vaktában lövöldözünk? - kérdezte Gerald, mire minden szem Aprilre vándorolt. - Mennyit szívott el eddig?

- Nem tudom biztosan - rázta a fejét idegesen. - Talán ötöt vagy hatot.

- A talánnal szarra sem megyünk, bogárka! - csattant fel Jason izzó szemekkel bámulva a lányt. - Van valami hasznod azon kívül, hogy elszívod a levegőt, és mindenkit hátba szúrsz? Esetleg szexuális szolgáltatásokat is vállalsz? Acheronnal biztos belejöttél a dolgokba, hiszen semmit nem tudsz - ordított most már magából kikelve. - Mi a szart csináltál ott míg ő a fajtánkat gyilkolászta? Hmmm? Körmöt lakkoztál? Vagy mielőtt Acheron rád unt és ide zsuppolt hozzánk, még körbeadogattak, mint valami riban...

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Két lépéssel mellette termettem, és a karjánál fogva felrántottam a földről.

- Mi az ördög? - nézett rám hitetlenkedve, amikor az tisztásunk széle felé lökdöstem, be a fák köze, hallótávolságon kívülre.

Ideje volt törleszteni egy adósságot.

- Nem fogok köntörfalazni Jas, és időnk sincs rá. Úgy viselkedsz, mint egy címeres seggfej.

- Csodálod? - rugdalta a földet. - Azt a kis kurv...

Ezúttal sem vártam meg, hogy a végére érjen, hanem nemes egyszerűséggel behúztam neki egyet, amitől úgy terült el a földön, mint egy rongybaba.

- Mi a faszt művelsz?

- Egyszer hagytad, hogy szarrá verjelek egy nő miatt, szóval rajta - tártam szét a karom, hogy megmutassam nem fogok visszaütni. - Ha ettől jobban érzed magad, üss meg. Csinálj amit akarsz, de ezt a szarakodást abba kell hagynod.

- Te ezt nem érted! - köpött a földre. - Elárult…

- Te hülye vagy? - csattantam fel én is a hajamba túrva. - Én ne értenem? Ember, azzal a fickóval beszélsz akit a csaja kifektetett - szó szerint és átvitt értelemben is - amikor ellopott valami igen fontosat. Ismerősen hangzik?

Nem válaszolt, csak elfordította a fejét és a földet bámulta. Felsóhajtottam.

Nem hazudtam, pontosan tudtam mit érez. Jártam hasonló cipőben, tudtam, hogy maga a légzés is embertpróbáló feladat.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy lehet rá értelmes magyarázat? - kérdeztem, de ahogy megláttam elsötétülő arcát tudtam, hogy egyáltalán nem vette számba ezt a lehetőséget.

- Magyarázat? - állt fel és lépett elém ökölbe szorított kézzel. - Magyarázat? - üvöltötte most már. A hangja messzire elhallatszott, és biztos voltam benne, hogy a többiek is kristálytisztán hallottak minden fröcskölődő szót.

- Szerinted lehet magyarázatot találni arra, hogy a nő akit szeretsz, akiért feladtál mindent... - kezdte, de nem fejezte be a mondatot, helyette csak undorodva megrázta a fejét. - Már talált pár kifogást, bár egyik idiótább mint a másik, nem is értem mit képzelt. 

Felnevettem a helyzet abszurditásán. Láthatólag egy szavam sem jutott el eddig a tudatáig.

- Haver! - állítottam le a szóáradatot feltartott kézzel. - Megint rossz embernek próbálod beadni, hogy mennyire rossz neked. Egy kérdésre válaszolj. Szereted?

- Direkt kínzol? - kérdezte megtört hangon, a térdére támaszkodva. Úgy zihált, mintha most futotta volna le a maratont.

- Te tudhatnád a legjobban, hogy minden éremnek két oldala van. A világ - mutattam körbe - nem fekete és fehér. Fiatal még és elkövetett egy hibát Jason. Te talán sosem hibáztál? Sosem tettél rossz dolgokat, csak azért mert azt hitted jól cselekszel? Sosem tettél szörnyű dolgokat amiket aztán megbántál? - fogtam meg a vállat. - Nem kell neki megbocsájtanod ha nem akarsz, de ne viselkedj úgy mint egy seggfej, jobb vagy te annál. 

Hosszú percekig nem reagált a szavaimra, de nem bántam. Tudtam, hogy nem kényszeríthetem semmire, csupán tanácsot adhatok, és reménykedhetek, hogy racionális fele felülkerekedik a sértett önérzetén.

- Rendben - szólalt meg halkan kizökkentve a gondolataimból.

Bólintottam, és fejemmel a tisztás felé biccentettem.

- Menjünk.

Az eső lassan szemerkélt már csak mikor Jasonnel kiléptem a fák közül, és lassan a többiek felé sétáltunk. 

- Hol is tartottunk? - huppantam le finoman Trixie mellé, nyomva egy puszit a homlokára.

- Ott, hogy van egy ötleted - nézett kérdőn Jasonre, aki ugyan a lehető legtávolabb ült Apriltől, de legalább már nem ordibált vele, és jelen helyzetünkben ennek az apró győzelemnek is örülni tudtam.

- Megmondom én mi az - nézett rám dühösen Alex. - Ez az őrült azt találta ki, hogy neki megy Acheronnak és addig provokálja amíg el nem veszi az erejét, aztán imádkozik, hogy előbb legyen eltelve mint hogy kinyírná.

Hitetlenkedő pillantásokat kaptam, de csak vállat vontam. Ez volt a legjobb esélyünk. 

- Egyedül nem leszel elég - szólalt meg Adam mindenkit meglepve, pláne hogy nyoma sem volt a szokásos idegesítő hülye stílusának. Halálosan komolyan nézett rám, és olyan gyűlölettel, ami lángra tudta volna lobbantani az erdőt. Tudtam, hogy nem nekem szól, hanem a bátyjának. - Veled megyek. 

Be kell vallanom, számítottam rá, ahogy arra is, hogy Alex morogva ugyan, de szintén kinyilvánítja szándékát a velünk jövetelre. Nem véletlenül volt a legjobb barátom, jóban és rosszban is.

- Emily te is kellesz - néztem a barna hajú lányra. - Neked kell oda vezetni minket.

- Én is jövök - vágott közbe Trixie mielőtt Em felelhetett volna, mire megráztam a fejem.

- Nem jössz. Rád máshol lesz szükség - tettem hozzá gyorsan mielőtt vitatkozni kezdett volna, de láttam hogy nem tudom meggyőzni. Ily módon legalábbis nem. Hozzáhajoltam, hogy csak ő hallja a szavaimat. - Ha a közelemben vagy, nem tudok koncentrálni. Csak arra figyelnék, hogy veled mi van, hogy te jól vagy-e, és tudom, hogy ez fordítva is igaz Trix. Most semmi nem vonhatja el a figyelmünket. Kérlek.

Egy örökkévalóság volt, mire bólintott, én pedig hihetetlenül megkönnyebbültem.

- Emily? - néztem rá, megszorítva Trixie kezét. 

- Segítek - bólintott.

Viszont volt még valaki akinek a szavaira semmiféleképpen nem számítottam. Vagyis inkább számítottunk. Ugyanis az általános döbbenet talán még nagyobb volt, mint mikor Alex bedobta az bombát.

- Én is megyek! - húzta ki magát April, maga mellé rakva a palacsintasütőt, amit még mindig szorongatott, mint valami kabalát. - Nem.

Nem tudtam, hogy ez nekem vagy Ashelynek szólt-e mert mindketten szólni készültünk éppen.

- Nem tudtok lebeszélni, megyek és kész. - Könyörögve fordult a nővéréhez. - Meg kell tennem.

- Senkinek nem kell bizonyítanod - rázta a fejét Ash.

- Tudom.- bólintott, majd felém fordult. Be kell valljam meglepődtem azon az eltökélt acélos pillantáson, amivel rám nézett. Már nem az a naiv kamaszlány volt, aki hónapokkal ezelőtt a Menedékbe érkezett. Megedződött. Felnőtt. Méltó tagjává vált a Szövetségnek.

- Öten már elégnek kell legyünk - jelentettem ki.

- És ha mégsem? - szólalt meg Shane. - Ha nem jön be a kis terved? Tisztában vagy vele, hogy ha elszámoltad magad meghaltok ugye?

Őszintén szólva csodálkoztam, hogy eddig csendben bírt maradni. Nem igazán volt rá jellemző. 

- Így is úgy is azt tervezi, hogy megöl minket, és nem tudom te hogy vele, de én inkább kockáztatok vele szemtől szemben, mint, hogy gyáva nyúl módjára valami odúban bújva várjam a halált. Így legalább van némi esélyünk a győzelemre, lehet, hogy minimális de akkor is van. Mellesleg ne legyenek illúzióid, Shane. Ha mi elbukunk nektek is végetek.

Elgondolkodva bámultak rám.

- Ez elég szar lelkesítő beszéd volt - húzta el a száját Gerald, de egy vállrándításnál nem kapott több választ. Kezdtem bele fáradni az egész helyzetbe.

- És amíg ti öten öngyilkos küldetésre mentek, mi mit csináljunk? - mutatott körbe Kassia.

- Elterelésre lesz szükség - jegyezte meg Jason. - Azt meg tudom oldani.

- És támadásra - csatlakozott a tervezéséhez Conlan is. - Az öngyilkos osztagon kívül. - Szabadkozó pillantást vetett rám, de nem zavart. Illet ránk a név. - Tízen maradtunk. Két öt fős csapat kellene. Jasonék elterelik a figyelmet, a többiek pedig megtámadják őket. Ezalatt Rickéknek talán nagyobb harc nélkül sikerül eljutni Acheronig.

- A támadó csapat kerül szembe a legnagyobb ellenállással. A legharcképesebbek kellenek - nézett fel Shane. - Conlan és én tuti benne vagyunk. Te is jöhetnél - bökött Kassiára. - Meg talán te is húgi - vetett gúnyolódó pillantást Trixie-re, amiért legszívesebben képen töröltem volna. - Jelen helyzetedből kifolyólag veled nem sokra mennénk szöszi - fordult Ash felé - szóval az ötödik legyen a doki. Ha valami balul sül el jól jöhet.

- Nekem rendben - bólintott Ashley. - Valaki ellenvetés? 

A fejünket ráztuk, mire folytatta:

- Akkor Jason, Keith, Tsunade, Gerald és én leszünk az elterelés. Amint ez sikerül Shane, Trixie, Cameron, Kassia és Conlan megtámadják őket, és a kavarodásban Rick, Alex, Adam, April és Emily bejutnak Acheronhoz és elintézik.

Nagyjából ez volt a terv, bár így szépen felsorolva valóban örültségnek tűnt. 

- Először is - álltam talpra. - Találjuk meg a helyet. Emily?

- Rajta - bólintott és ő is felállt, majd szép lassan mindenki összekaparta magát. Ideje pontot tenni a játék végére. 

Nem sokkal később Emily megérzései alapján mindannyian elindultunk az erdőben a végzetünk felé. Nem beszélgettünk. Mindannyian a gondolatainkba merülve tettük egyik lábunkat a másik elé. Ugyanaz járt a fejünkben. Hogy talán most vagyunk együtt utoljára. 

Acheron táborát jó másfél óra múlva értük el, bár tábornak nevezni olyan volt, mint egy dühöngő tigrist aranyos kiscicának hívni.

A hely nagyrészt a Colosseum mása volt, egyértelműen arra célra hogy a leglátványosabb legyen a kivégzésünk, ráadásul a sziklaperem, aminek a szélen guggoltunk, nem csak a helyre biztosított tökéletes kilátást, de az épületet benépesítő rengeteg feketeruhásra is. A pokolba kerültünk, és ők a hóhérok. 

- Többen vannak mint gondoltam - jegyezte meg Jason, ahogy eltávolodva a peremtől felegyenesedett. - Mindenki tudja a dolgát? - nézett körül.

- Igen - hangzott a válasz tizennégy szájból egyszerre.

- Akkor csináljuk - indult meg egy ösvény felé, ami lefelé vezetett a hegyről. Szó nélkül ment el, de tudtam miért. 

- Sok szerencsét - búcsúzott April megölelve Ashleyt, mikor Jason után indult. Halvány mosoly volt a válasz, aztán néztük, ahogy a barátaink eltűnnek a szemünk elől. 

- És most? - tette fel a kérdést Cameron.

- Várunk - húztam magamhoz Trixiet. Készségesen simult azt oldalamhoz, fejét a vállamra hajtotta.

- Mire?

- Egy jelre - támasztotta hátat egy fának Shane.

Volt aki követte Shane példáját, volt aki fel alá járkált.

Én csak némán álltam, magamhoz szorítva a nőt, akit mindennél jobban szerettem.

Nem tudom mennyi idő telt el így. Pár perc vagy pár óra is lehetett, de egyszer csak világosodni kezdett a horizont, ami tekintve hogy még jócskán éjszaka volt azért nem tűnt a legjobb jelnek.

- Mi a pokol? - kapta arra a fejét Adam, majd halkan füttyentett. - Figyelemelterelést akartunk, hát megkaptuk.

- Az biztos - lépett mellénk Conlan is. - Ha Acheron és a kis csapata nem ölne meg az ott tuti megteszi helyettük - mutatott arra.

- Akkor ne késlekedjünk tovább - indítványoztam, majd Trixiehez fordulva megcsókoltam. - Vigyáz magadra!

- Én mindig - állt lábujjhegyre, hogy egy gyors puszit adjon még aztán Conlanék után szaladt.

Két külön irányba indultunk, ők az épületet főrésze, mi a hátulja felé.

Gyorsan haladtunk lefelé a tábor irányába ami olyan volt, mint egy felbolydult méhkas.

- Rick - kapta el a karom April, mire megtorpantam, és velem együtt mindenki. Még pár lépés, és a forgatag közepén találjuk magunkat, de most még rejtettek minket a fák. 

- Mi az? - néztem a vörös hajú lányra, aki a száját rágcsálta, és minduntalan világosodó horizontot bámulta, habár a füsttől már nem igazán látszott.

- Meg kell találnom Jasont - engedte el a karom, de mielőtt reagálhattam volna Adam horkantva felnevetett.

- Most akarsz kibékülősdit játszani? Nem épp a leg…

- Menj - szólt közbe Alex, tekintetét Aprilre szegezve.

Látott valamit, én pedig nem kérdőjeleztem meg. Majd később elmondják, de most nem volt rá idő. Bólintottam Aprilnek, aki hálás mosoly kíséretében elrohant, egyenesen a narancsszínű lángok felé.

- Készen álltok? - fordultam a többiekhez, aztán megindultunk előre a pokolba.

~Alathea~