29. fejezet

Welcome!

Ahogy ígértük, új hét, új rész! 

Reméljük egyre többen visszatértek hozzánk, vagy újonnan bekapcsolódtok a történetbe!

Minden visszajelzés számít nekünk, ezért indítottunk egy szavazást is, bízva abban, hogy valaki azért  még velünk tart. Bátran, kommenteljetek, szavazzatok, fontos a véleményetek!

Íme a folytatás:

                                                                                                           B.A.D.

"Bátor lépések, amikre mindenki más azt mondja, megbolondultál: ilyenekre van szükséged! De vigyázz!.... Azért nem árt, ha tudod milyen mély a kút!"

*April*

Az ember hibázik. Hibázik, mikor nem tanul mástól, és csak a saját feje után megy. Hibázik, mikor kesztyű nélkül fogja meg a forró tepsit, és utána percekig csak fújkodja az ujját, pedig annak már úgyis mindegy. Hibázik, mikor olcsó replika táskát vesz. Oh igen… azok sosem olyan jók, mint az eredeti. Műbőr, könnyen szakadó zseb, állandóan becsípődő cipzár, és nulla szavatosság. De a legtöbben mégis megveszik, mert reménykednek abban, hogy talán kisül belőle valami jó.

Most én is így éreztem magam, mint egy replika táska. Soha az életben nem vennék olyat, mégcsak hozzá sem nyúlnék, mégis azzá váltam. Elég szánalmas. Louis Vuitton, Marc Jacobs, Chanel és a többiek, ujjal mutogatnának rám, hogy na olyat mégcsak véletlenül sem…

Jason szavait nem tudtam megemészteni. Először elhinni sem akartam. Mi az, hogy csak eljátszották? Hogy csak nekem akart beszélni az érzéseiről? Minek kellett ezt az egészet megjátszani? Nem elég nagy hozzá már, hogy csak úgy elém álljon? Nevetséges… - De a legnagyobb nevetség az egészben az, hogy én ezt az egészet, úgy ahogy van félreértettem.

Egyre beljebb sétáltam a rengetegben, miután a fejemhez lettek vágva a fájóan igaz szavak. Talán menekültem is előlük, nem akartam elhinni az igazságot, és az egyre sűrűbbé váló köd enyhítette a fejemben levő gyötrelmes kálváriát. Már nem láttam tisztán az erdő minden egyes részletét, csak formákat. Kezdett leszállni az est fénytelen takarója, lassan beburkolva mindent, ami színes, s a saját csillagai vették át a terepet. Én csak mentem és mentem, egyre beljebb az avar borította ösvényen céltalanul. Nem tudtam. mihez kezdjek, megannyi gondolat cirkált az elmémben, rendre várva. Káosz a reménytelenségben, hűtlenség, vagy csak bizalomhiány, szeretet, kitartás, önzés, rettegés és.... filmszakadás.

- Szuper! Ennél mélyebbre már úgyse kerülhetek. - mondtam ki hangosan, miután közelebbről is megnéztem a földet. Ez a hátránya annak, ha sötétben kóborol az ember az erdőben; hamar a földön találja magát. Félig fekvő pózban próbáltam kitapogatni, mégis mi okozta az fenékre esésemet. Volt ott jó sok levél, bokor töredék, szálkásan szúrós ágacska, levél, kavics, még több levél,és… valami műanyag. Csodálkozhattam is volna rajta, de ebben az erdőben megannyi oda nem illő dologgal találkozhatott az ember, és ennek csak egy magyarázat volt, hogy nem erdőben voltunk, hanem Acheron debil elméjében.

Megpróbáltam szemügyre venni a tettest, s a kezeim közé vettem a veszélyes tárgyat, amely három erős pislogás után is csak egy felmosó vödörnek tűnt. – Hát tudod mit, bazd meg! - kiabáltam rá dühtől átitatott hangon. - Oké, hogy jelenleg egy felmosó rongynak tűnök, de azért nem kell ennyire nyilvánvalóan is a tudtomra adni -oké?! - hajítottam be a bozótba a tárgyat.

Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy ültem ott összegörnyedve a fa tövében, és csak az eget bámultam a lomb mozaik alól. Csendben, immáron könnyáztatta arccal vártam valamire, ami ennek a rémálomnak a végét hozza el...

Egyszercsak halk morajra letten figyelmes a némaságban. Nem tudtam mihez hasonlítani, távolinak és ide nem illőnek tűnt. Zabolátlan kíváncsiságomnak köszönhetően, álló pozícióba tornásztam magam és a hang felé kezdtem osonni, védelmező barátom a palacsintasütő társaságban. Szegény kis felmosóvödör, lehet őt sem kellett volna elhajítanom, és most egy igazi is bandát alapíthattunk volna. Mindeközben a zaj, egyre tisztábban hallatszott.

Valaki dúdolt.

Kezdett megfagyni bennem a vér.

Az a valaki... egy kislány volt.

Sűrű sötétzöld, lilás bogyókkal teli bokorban megbújva próbáltam kivenni, mi is történik., bízva a rejtekemben. Ekkor eszméltem fel hogy milyen tisztán látok mindent, s már nem csak árnyakat. Az éjszaka sötétjének már nyoma sem maradt.

Az ég ismét világos lett.

- Ipi-apacs megvagy! - szólalt meg a kisgyerek. Most nem tudtam, hogy hozzám beszél e vagy valaki máshoz. Oké, hogy a bújocska egyik alapmondatát említette,és én épp egy bokorban kuksoltam, de jobb ötletnek tűnt mozdulatlanul maradni.

- Ilyenkor elő kell jönni, Így szól a szabály! - mutatott felém, a fejét ingatva. Ekkor már biztossá vált, hogy lebuktam,s nem maradt más választásom, csak hogy kisétáljak, és szembe nézzek azzal ami kint vár rám.

Kezeimmel az ágakat széthúzva, előjöttem a kis tisztásra, ahol egy fehér ruhás kislány ült virággal a kezében. Gyorsan körbevizslattam a tájat,bárki vagy bármi más után kutatva, de csak a természet képződményei fürkésztek engem csendesen.

- Mit csinálsz itt egyedül? Acheron hozott ide? - szegeztem hozzá egyenesen a kérdést. Bárki lehetett ő, egy tökéletes kis csapba, vagy egy bármelyik pillanatban átváltozó vicsorgó rém.

- Virágot szedek. - tűrt egy hosszú tincset a füle mögé, és csak kémlelte az arcomat.

Ez elég bizarrnak tűnt, lehet mégse volt túlzás a horror filmekben átváltozó cuki kislány gondolat.

- Megnézed a csokromat? Van benne mindenféle virág, de nem mindegyik olyan szép. Nehéz kiválogatni. - nézegette a kezében levő növény rengeteget, amiből itt ott kitüremkedett pár tövises kóró is. Hezitáltam, hogy közelebb menjek e hozzá, valahogy nem ujjongtam az ötletért, de ő elindult felém.

- Segíts, ki kell szedni a csúnyákat, csak megszúrják a kezem. - nézett fel rám hatalmas szemeivel, melyek olyan ismerősnek tűntek. Az egész gyerek csupán a derekamig ért, de a tekintete áthatóan szuggerált.

- Rendben, segítek..- Szakítottam meg szemkontaktust, és inkább a csokorra koncentráltam. Elkezdtem kiszedegetni az elhervadt, és tövises szárakat a halomból, némelyik elég makacsul kapaszkodott a többibe, s egy óvatlan pillanatban az egyik megszúrt.

- Így csak egy ujjad lett bibis, nem az egész kezed. Folytassuk! - jegyzete meg, s egy pillanatra sem felnézve folytatta a válogatást. Én kinyomogattam a vért az ujjamból, bízva abban, hogy nem alszom el 100 évre, mert még hercegem sincs, aki felébresztene.

- Pedig ez milyen szép. - mutattam, egy dús szirmú bordó rózsára, aminek a szára tele volt szúrósabbnál szúrósabb tövissel.

- Ezt is el kell dobni, nem ide való! - rivallt rám haragosan s ledobta a földre. - Meg kell értened April! Muszáj!

A nevem hallatán megállt a virág a kezemben, s egy percre az ütő is. - Te honnan tudod a nevemet? Mégiscsak Acheron küldött? - kiragadtam az összes növényt a kezéből és dühösen elhajítottam. - Rajta! Beszélj már!

- Nem tudom ki az az Ákeon. - mondta szomorúan ajak biggyesztve. A látványtól kicsit elszégyelltem magam, lehet nem kellett volna így rárivallnom, és ami még szembetűnő volt, hogy ugyanúgy nem tudta kimondani az r betűt, mint ahogy annak idején én sem. És most döbbentem csak rá még egy dologra.

A haja.

A haja ugyanolyan hosszú vörös hullámokban omlott a vállára, mint az enyém.

- Folytassuk tovább, szépnek kell lennie! Tovább.. tovább... tovább....- kántálta buzgón a kislány.

Felriadtam. Az ég ismét sötét volt,és én ugyanott feküdtem, ahol a vödör miatt elestem. Szaporán vettem a levegőt, s gyorsan megnéztem a mutató ujjam ami ugyan nem vérzett és látszólag nyoma sem volt a szúrásnak, de mégis fájt.

Ez nem csak egy álom volt, ez egy üzenet.

Ideje levetni ezt a szánakozó, önsanyargató Vanity kabátot. Kezd kimenni a divatból.

Magabiztosan felálltam a földről, leporoltam a ruhám és csak lélegeztem. Nyomon követtem a levegőt, mely fokozatosan megtelítette a tüdőmet, a mellkasom fel-le járt. Ereztem a szívverésem, ami minden egyes pumpálásnál egyre több és több vért áramoltatott az ereimben. Az elmém kitisztult. Éltem, és csak ez számított, hibáztam ,oké, a lényeg a múlt időn volt, most már ideje megtisztogatni azt a csokrot a kóróktól.

Visszaindultam Adame-ékhez, csakhogy egy kis dolgot elfelejtettem. Nem szórtam magam után magocskákat, hogy visszatalálhassak. Így hát nem volt más választásom, ec-pec kimehetsszel számoltam ki merre is menjek. Nyert észak.

Már vagy fél órája bolyongtam, mikor kezdett gyanús lenni, hogy nem jó irányba indultam el. Sebaj, legalább már csak három ösvény maradt, fordultam volna vissza bizakodóan, mikor megpillantottam egy alakot a távolban. Mivel még mindig éjszaka volt, és el se tanyáltam így eléggé biztos voltam benne, hogy ez most nem egy álom. Lopakodó üzemmódra váltva közelebb merészkedtem. Többen voltak, egy nagyobb és egy kisebb kupacot vettem észre a földön, plusz egy álló alakot. Nem láttam elég jól őket, így ismét kipécézve egy szimpi bokrot odasasszéztam nesztelen. Tökéletes rálátásom lett a dolgokra. Egy barna hajú srác feküdt szétevett karokkal, lábai egy farönkön pihentek, nem sokkal messzebb két ember összegabalyodva szuszogott, az egyiküknek szintén barna haja volt, s a szőke lányt karolta védelmezően. A leírás tökéletesen illett pár rég nem látott ismerősre.

Megtaláltam a nővéremet.

De nem volt idő az emlékek felidézésére,és azon morfondírozni, hogy mégis mit keresett Ashley Conlan karjaiban, hiszen az álló alak, valahogy nem túl barátságosan közeledett feléjük, kezében egy késsel.

Laorux Alaine!

Egy percet se tétovázva, elővettem a palacsintasütőt, és a meglepetés elejével rávetve magam, leütöttem Laorux-ot.

Az eddigi idilli álomszuszékolásnak ezennel vége szakadt, az ugrándozó unikornisok, pihe-puha tollpaplanok helyett beköszöntött a rideg valóság.

Conlan a lárma hallatán azonnal talpra ugrott, és támadó testhelyzetben állt, Ashley riadtan térdelt, a harmadik fiú, aki szemlátomást Kieth volt, pedig csak aludt tovább.

- April?! - törte meg a kaotikus csendet Ashley, és szeme köztem és a földön heverő Laorux között cikázott.

- Úgy tűnt késsel a kezében, nem csak jóéjt puszit akar adni. - vontam meg a vállam a merénylőre sandítva.

- Hát mégsem olyan bolond, mint tetteti. - guggolt le hozzá Conlan, és a zsebéből elővett kötélrosttal megkötözte a még eszméletlen lányt.

- Mi történt April? Mi volt ez az egész? Semmit nem értek, a világon semmit! Hát megbántottalak én valamivel? Gondot okoztam neked? Miért mentél el? - állt elém Ashley, mit sem törődve Lao-val . - Ne várj! Csak egy kérdésre válaszolj most. Valóban átálltál Acheron oldalára? - vett végre levegőt a kérdés rengeteg után.

- Nem. Vagyis egy kis időre talán, de mondjuk úgy, hogy hiba került a gépezetbe, meg félreértések is voltak, de most itt vagyok, és itt is maradok, feltéve, ha nem utáltatok meg teljesen - vágtam bűnbánó képet, bízva abban, hogy egyszer végre lecsillapszik ez a történet.

- Sosem utáltalak, csak bizonytalanná tettél, és töviről hegyire mindent el fogsz mesélni nekem - tette a vállamra a kezét, melyben éreztem, hogy benne volt, egy jó, hogy hazatértél üzenet is.

- Mindent el fogok mesélni, de kérlek ne nézz majd nagyon hülyének. Hibáztam, ezért elnézéseteket is kérem, és a javunkra fogom fordítani az ott töltött időt, és információkat.- viszonoztam egy röpke mosollyal a gesztusát. - Kezdve azzal, hogy Laorux Acheron oldalán áll, s ezzel a mostani lépésével összeállt a kép.

- Mire alapozod? - kérdezte Conlan Ashley mellé állva. Most láttam csak, mennyire összeillő pár. - Na nee, ti most együtt vagytok?? - szaladt ki hangosan a számon, a szimplán gondolatnak szánt kérdés, de ők még jobban elpirultak mint én. - Oké a hallgatás beleegyezés, szóval igen, Azt hiszem Ash, nem csak nekem lesz mit mesélnem. - vigyorogtam rájuk.

- Kérlek diszkréten kezeld a helyzetet. - kért Ashley zavarában.

- Szigorú államtitkok lesz, amíg kéritek! Na de visszatérve Laoruxra. - böktem a fejemmel a földön heverő kötözött sonkára hasonlító kettős ügynökre. - Acheron sosem beszélt róla, csak egy valami szemet szúrt. Laorux biztosan járt a házban, és oda illetéktelenek nem léphetnek be, csak, a gyökér szavaival élve, " a rászolgálók".

- De honnan tudod, hogy járt ott? Láttad? - ráncolta homlokát Conlan, áthelyezve az egyik lábáról a másikra a sújt.

- Dehogy látni sem kellett. A válasz a Donna Oro kristály fülbevalóban van, aminek a fél párját a padlón találtam meg Acheron hálószobájában- tornásztattam meg a végtagjaimat, hogy ne nevessem el magam a két értetlen arckifejezés láttán.

- Bővebben? - faggatott Conlan.

- Egyszerű, A Donna Oro baritsárga kristály fülbevalóból csak két darab van a világon, és ez a kis ribi az egyiket ellopta. Ezzel dicsekedett fennhéjázva.... És mivel a másik történetesen meg nálam van, így elég csúnyán lebukott.S mielőtt megkérdeznétek, nem hamisítvány volt, ehhez túl jó a szemem.

- Nők.,meg a divat.. - ingatta a fejét a G.L.-es, - Milyen az a baritsárga? - súgta Ashley fülébe halkan, de a nővérem is csak egy vállrándítással válaszolt. - De köszönjük,ez is több a semminél, így nem lesz annyira bűntudatom - kacsintott, s ez jóleső érzéssel töltött el.. Tudtam jól, hogy egyesével vissza kell nyernem az emberek bizalmát, s kész voltam ezért a tőlem telhetőt megtenni.

- Nem sokára pirkad, lassan tovább kell állnunk. - nézett az égre Ashley, majd elkezdte összecsomagolni a holmikat. - Laoruxot magunkkal visszük, hasznunkra lesz még, így vagy úgy.

- Csatlakozzunk Shane-ékhez. - guggoltam közben a Ash mellé, kabátot hajtogatni,

- Shane-ék?- kérdezte egyszerre az újdonsült pár, melyre ismét mosolyra húzódott a szám, micsoda összhang.

- Igen, Shane, Adam, és Jason. - az utolsó név még mindig fájt. Ez lesz a legrosszabb, s talán maradandó sebet okoz bennem.

- Szuper! Kezdünk újra összeállni! Acheron felkötheti a pelusát, rohamosan kezd leáldozni a csillaga.- kapott vérszemet Conlan, ő is várta már a revansot, s vele együtt mindenki más.

Összepakoltuk a kis tábort, ami pár ruha darabból és házi készítésű fegyverből állt. Mindenki elvolt a maga gondolatával, és várta a pirkadatot.

- Ne Anyu, a sóska nem finom! - hallatszott a hátunk mögül a hang. -Mindenki Kiethre nézett, majd pár másodperces csend utána kitört belőlünk a nevetés.

- Szegény, jól kimerülhetett, de lassan nem ártanak felkelteni. - jegyezte meg Ash, miközben Conalnnak dőlt.

- Laoroux-ot meg majd magunk után húzzuk. - tette hozzá a kanapéfunkciót betöltő Gl.-es.

Körülbelül egy órával később, útnak indultunk Shane-ék tábora felé. Felröppent pár sóskás poén, mely már örökre Kieth- védjegyévé vált. Laorux is magához tért, próbálta játszani , az idióta semmire nem emlékszem én csak egy kis csincsilla vagyok szerepet..., de nem hittünk már neki. Kieth-nek újra bemutatkoztam, mert az első találkozásunkra nem voltam túl büszke, eléggé átvágtam szegény kis zöldfülűt, de nála talán sikerült elérni a tiszta lappal indítást. Elkezdtem mesélni a történteket Ashley-nek, előre kértem tőle, hogy ne akadjon ki nagyon,ennek megfelelően olykor tátott szájjal, máskor fejrázással, de csendben hallgatott, Conlan időnként egy-egy bólintással nyugtázta amiket mondtam. Tudtam, hogy így vagy úgy, de Jasonnel is tisztáznom kell a helyzetet még mindig szerettem őt, s ez sosem fog változni bár amilyen haraggal a szemében nézett rám, úgy véltem sohasem fog megbocsájtani, De egy lap még volt a kezemben.

Jasmine Stannard.

                                                                                                                                        ~ Blyana ~