28. fejezet

Sziasztok!

Most, hogy igyekszünk újra lelket lehelni a blogba, próbáljuk tartani magunkat a hétvégi feltöltésekhez. Minden hétvégén lesznek új részek, és méltóképpen befejezzük a második évadot. Reméljük, akadnak olyanok, akiket továbbra is foglalkoztat a történet, és velünk maradtak,szívesen várunk megjegyzéseket, kommenteket továbbra is.

Köszönjük, ha kitartottatok mellettünk!

B.A.D

"Csak a háborúban lesz az őrült ép elméjű."

Anthony Ryan

*Ashley*

Békésen figyeltem, ahogy a két falánk sebesült mohón bekebelezi az utolsó falatokat is a zsákmányként szerzett zöldségekből. Conlan sáros pólója a földön hevert, rajta a friss élelem megcsócsált maradéka, amit Kieth már nem bírt legyűrni. Én mindössze egy paradicsomot tudtam leerőltetni a torkomon, azt is csak azért, mert belém tuszkolták, hogy egyek valamit, mert gyengének látszottam.

 Annak is éreztem magam, de akkor sem tudtam egy falatnál többet enni.

Minél tovább ücsörögtem, az ólmos fáradtság annál jobban eluralkodott rajtam, és hiába erőlködtem, egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemem. Mintha valami megmagyarázhatatlan erő húzott volna a mélybe, hogy álomba szenderüljek. Conlan és Kieth váratlan érkezése rövid időre megszabadított mázsás terheimtől, most azonban semmi másra nem vágytam, csak a puha, baldachinos ágyamra a Menedékben. Istenem, de jó is lett volna! A szobám melege, békés csendje, az egyetlen hely, ahova úgy éreztem, sosem törhet be a gonosz.

Ezúttal is tévedtem. A gonosz mindenhol ott volt, és csak arra várt, hogy lecsaphasson.

A fenébe Acheronnal!

- Kérsz egy krumplit? – Kieth egy nyers burgonyát nyújtott Laorux felé, mire Lao hároméveseket meghazudtoló lelkesedéssel összecsapkodta a tenyerét.

Kieth zavartan pislogott, és kérdő tekintettel fordult felém.

- Már egy ideje ezt csinálja – magyaráztam erőtlenül, mire Laorux sietve elmarta a krumplit Kieth kezéből, és csócsálni kezdte.

Hogy én mennyire megkönnyebbültem, amiért nem kellett tovább egyedül maradnom Laorux-szal! Hiába volt egy öntudatlan, rakás szerencsétlenség mégis ellenség volt, és én nem kedveltem a kiszámíthatatlan, szeszélyes G.L.-eseket – legyenek maguknál, vagy sem.

Egy kivételével, persze.

Elmosolyodtam, amikor Conlan lehuppant mellém, és fáradtan a durva kéregnek vetettem a fejem, ami azt az óriás, terebélyes fatörzset borította, aminek az árnyékába kucorodtam.

Közelebb húzódott, és ahogy átkarolt a vállára vezette a fejemet. - Mesélj.

Erős karjai biztonsággal tartottak – jobb volt, mint hőn áhított dunyhás fekhelyem hívogató melege. Ott helyben el tudtam volna aludni, de sajnos egyelőre nem tűnt ennyire kiváltságosnak a helyzet.

- Mind meghalunk. – Igazából nem ezt akartam mondani, de úgy látszik az igazság hamarabb utat tőr magának, mint az gondolnánk.

- Nem halunk meg – felelte, olyan határozottsággal, mintha arról akart volna meggyőzni, hogy a Föld igenis forog a tengelye körül. Még jó, hogy valahonnan összekapart némi pozitivitást, ugyanis nem voltam biztos benne, hogy ha szükséges, a társaságunk másik két tagjában tudom tartani a lelket. – Összeszedjük a többieket, és kijutunk valahogy.

Összerezzentem, ahogy rémületemben kipattant a szemem. – És ha a többiek haltak meg?

Erre nem válaszolt egyből, de aztán végigsimította a karomat.

- Megtaláljuk őket.

Élve vagy halva.

A rosszullét kerülgetett, ha csak belegondoltam, hogy a sereg többi tagja is az ismeretlen erdő sűrűjében bolyong, fegyverek nélkül, segítség nélkül, és ugyanannyira magukra voltak utalva, mint mi. Jó esetben ők is találtak maguknak szövetségest, és talán néhányan összefutottak, na de mi van ha mégsem? Még Shane-t és a bandáját is megsajnáltam egy kicsit, de voltak nagyobb gondjaim, minthogy a G.L. vezetőjének fájdalmai miatt ejtsek könnyeket.

April felett például egyenesen nem tudtam dűlőre jutni. Szerettem a húgomat, de mégis… elárult minket? Nem hittem el, mégis megtörtént. Nem értettem mi vehette rá egy ilyen drasztikus cselekedetre, és ettől csak még jobban utáltam Acheront.

Szorosabban húztam össze magam előtt keresztbe font karomat, és közelebb fészkelődtem Conlanhez.

- Fázol? – húzott oda magához.

Az átkozott szilikon melltartóm, amit Kassia erőltetett rám, hogy próbáljak ki, amikor még látszólag minden rendben volt a világunkban, egyre kényelmetlenebb helyeken súrolta a bőrömet, és dühösen átkoztam magamat, hogy annyi alkalom közül, amikor kihagyhatatlan ajánlataival bombázott, sikerült a legtökéletesebbet kiválasztanom próbanapnak.

- Szerintem csak a fáradtság – mosolyogtam fel puha ágyhelyettesítőmre. Jó érzés volt meleg, meztelen oldalához bújni, legalább az egyik felem kevésbé szenvedett az ordas hidegtől.

- Annyira nincs hideg – lépett oda hozzánk Kieth, és törökülésben lehuppant velünk szemben. A háttérben láttam, ahogy Laorux magán kívül táncol és énekelget, és átfutott a fejemben egy kellemetlen gondolat.

- El kéne hallgattatnunk – mondta ki Conlan hangosan, Lao távoli alakját figyelve, ami valószínűleg mindannyiunk fejében járt.

- Az biztos, hogy ez így nem lesz jó – erősítette meg Kieth is.

- Mégsem vághatjátok fejbe – szólaltam fel sietve, mivel láttam elhivatott arckifejezésükön, hogy valami hasonlót fontolgatnak.

- Ashley, így nem maradhat – lágyult el Conlan tekintete. – Ránk találnak. Egyenesen idevezeti a vadászokat.

- Vagy a medvéket – rázkódott meg Kieth borzongva.

Észrevettem, hogy valami megváltozott. Nem hallottam Laorux halk énekét, és a száraz levelek sem zörrentek meg a talpa alatt.

- És ha csak hagynánk elmenni? – Nem volt túl elegáns módszer, de így legalább senkinek sem eshetett bántódása. Ha nem volt fontos, nem szívesen okoztam fájdalmat, és parancsot sem örömmel adtam volna rá.

Mindhárman füleltünk. Semmi.

- Lehet, hogy már le is lépett – morfondírozott Conlan, és a szemével a messzeséget kutatta.

- Ennyire egyszerű lenne? – leskelődött Kieth arra felé, ahol Lao eltűnt.

- Talán igen – vacogtam.

Ahogy Conlan finoman az ölébe emelt, a csuklómon az ezüst karperec vibrálni kezdett, és éreztem, hogy apró áramütés cikázik végig a testemen. Beszélni akartam, de a hidegen kívül másra nem tudtam gondolni, minden porcikámat átitatta a fagyos remegés. Összekuporodva feküdtem Conlan karjaiban, megállíthatatlanul reszkettem, és már csak távolról, mintha hosszú, végeláthatatlan alagútból hallottam volna aggódó hangját, amikor szoros kezeit még inkább körém zárva feleslegesnek tűnő segítségért kiáltott.

- Kieth, hozd a pólómat!

~Debora~