2016. február 7., vasárnap

25.fejezet

Hello everybody!


Legújabb részünkkel jelentkezünk, hogy a vasárnap is kellemesen teljen, s erőt adjon az újabb hétre!


"Most kicsit meghalok
  Magányomban elsüllyedve
  Megvadulva érted ordítok.

                                      Zanzibar


*Jason*






Először az ember mindig bízik, bízik az emberekben, a jóságban, a becsületben, majd ahogy halad előre, és felnő, mindez halványodni kezd.

A hitet felváltja a kételkedés, a jógásat a hamisság, a becsületet, az álnokság, s amiben eddig bízott, mind szertefoszlik, és marad helyette, egy nagy űr, s a folytonos hátranézés.
Mindenki hittel születik, majd jön valami, ami ezt a törékeny üveggömböt széttöri, és csak a szilánkok maradnak.
Ezekbe kapaszkodik, ezeket próbálja összerakosgatni, egésszé formálni, s bár belülről tudja, hogy e törékeny képződmény sohasem lesz már olyan, mint volt, mégis vért izzadva építget.
Nekem is a puzzle-zés maradt. Bíztam abban, hogy az ár odavisz, ahol lennem kell, méghozzá, Acheron végvárárnak közelébe.
Másodpercek törtrésze alatt zajlottak az események. A víz mindent elöntött, Shannel, egy nagyobb ágat megragadva sodródtunk az ismeretlenbe, fák, kövek, s egyéb szokatlan tárgyakba ütközve. Lehet csak a képzeltem csalfa árnyra játszott velem, de mintha mosógép, plazma tv, kanapé, szekrény s egyéb furcsások is a látóterembe kerültek volna.
Az őrültek háza ehhez képest, kultúrklubbnak számított, de mit is vártam volna, egy retardált pöcs, degenerált játszóterétől. 
Kíváncsi lettem volna, hogy a szarházi, ezt hány LSD bélyeg elnyalogatásával találta ki, habár akinek a vérében ópium folyik, nem kell messzire mennie némi faszságért.
S egyszer csak vége lett. 
A hullám lecsillapodott, a zúgó hang megszűnt, én pedig átázva terültem el a ragacsos iszapban.
Elmémet kikapcsolva meredtem a világoskéken rikító égboltra, mely a jelenlegi helyzethez cseppet sem illet. Vidám tavaszi vasárnapot juttatott az eszembe, mikor a családok a majálison, rózsaszín vattacukrot majszolgatva, nevetgélve állnak sorba a körhintára várva. Idétlen, és giccses, és a legidegesítőbb az volt az egészben, hogy Acheron pontosan tudta, milyen hatást vált ez ki belőlünk. 
Képzeletben már hegyezni kezdtem a kerti gereblyéző nyelét, hogy a seggébe dughassam. Szerettem a multifunkcionális házi szerszámokat, csavarkulcs, mint szemtágító, ráspoly, mint körömfeszítő, aztán ott voltak, a csapszegvágók, vésők, kábelcsupaszolók, melynél még én is meglepődtem, mennyire jól meg lehet vele bontani a bőrt,rétegenként haladva, bár a csont közelében akadtak gondok, de hát mire való, a kézi fűrész. 
A szerszámos kamrámból kilépve visszatértem a jelenbe, s eszembe jutott, Shane, aki szinte egészvégig velem együtt sodródott. Feltápászkodva a mocsokból tekintettem körbe a tájon, de sehol nem láttam. Vízcseppektől csillogó, zöldellő sűrű bokrok, erősen repedezett kérgű fák, helyenként bolyhos moharéteggel, s mindezek között egy-egy puff, porszívó, vasalódeszka, botmixer, cipőkanál s egyéb ide nem illő dolog. 
Agyfasz, egyszerűen agyfasz! - Ráztam a fejem égre emelt szemekkel, mikor megláttam őt a fatetején, és akarattalanul is kitört belőle a röhögés.
- Egyszer vakond, máskor csimpáz, Lemmer? – vigyorogtam teli szájjal, az ágak közt kuporgó G.L.-esre.
- Kapd be a faszom Stannard! - üvöltötte le, vöröslő fejjel, már csak a füléből előtörő füst hiányzott.
- Dobjak fel egy banánt? – szórakoztam a nem mindennapi szitun, ahogy az egykori vezetőm a fatetején gubbasztva mérgelődik, kócos, örült módjára kinéző séróval, szakadt, nedvességtől lelógó szerkóban. Meg kellett volna örökíteni ezt a képet, remek fenyegetési lehetőség a jövőre nézve. 
- Inkább nézz körbe, nincs-e egy kötél vagy akármi, amivel lekerülök innen. - pásztázta ő is a teret, de ekkor eset le, hogy minek keresünk mi, egyáltalán bármi ilyesmit.
- De Shane, mássz le, elég stabilnak tűnnek azok az ágak, le tudsz rajtuk jutni. – kiabáltam föl, de ő, mint aki nem is hallotta volna, fürkészte tovább a zónát. - Csak nem? Ugye nem? - szaladt megint vigyorba a szám, mikor rájöttem miről is lehet szó. – A nagy Shane, tér…?
- Ki ne mond! – üvöltött közbe, mikor fején találtam a szöget. 
- Nem gáz, mindenkinek akad valami fóbiája, felmásszak érted? – próbáltam visszafogni a feltörni készülő újabb görcsöt, ami már a szám szélén bujkált. 
- Tudod, hova másszál te fel, - topogott az ágon, immáron álló helyzetbe tornászva magát, s akármennyire értett is hozzá, most nem tudta leplezni zavartságát. 
- Na most komolyan Shane, felmászom, maradj ott! - indultam el a több méter magas cédrus fa felé.
- Nem vagyok egy kurva, nyivákoló, bundás dög, akit le kell menteni kibaszott fáról, világos? - meredt le a mélységbe, az egyik vastag ágat átkarolva. 
- Igaz, jelenleg, egy őrjöngő, csapzott, seggfej vagy, aki nem akarja beismerni, de le kell menteni a kibaszott fáról. – kapaszkodtam fel az ágakon , felfelé araszolva. szerencsére, valóban masszív szerkezetű óriás volt, mely lépcsőzetesen segített egyre feljebb jutnom. 
- Mindez csak azért van, mert még mindig a hátamban van nyíl. Nehezít a mozgásban. - Vált a hangja komolyabbá, próbálva velem elhitetni, hogy nem a tériszonya fogja őt vissza a lejutásban. Jófejségem révén belementem a játékába, csak, hogy az egója megnyugodjon. 
- Persze, csakis a nyíl lehetett, hová is gondolok, különben hármas szaltóval és csukamozdulattal ugrottál volna le a földre, hipp-hopp. Az meg csak puszta véletlen, hogy az Erődben a szobád a második emeleten van - szúrtam azért oda finoman, mikor mellé értem.
- Ha erről bárkinek is szólsz..! - sziszegte a fogai közt mérgesen, ázott kutya kinézettel, bár tudtam én se nézhetek ki jobban. 
- Elég lesz egy szimpla köszi is , na menjünk. – mutattam neki az utat lefelé, - és tudod ne nézz le, még akkor se, ha szereted a magasságot, - jelent meg ismét egy kósza vigyor az arcomon.
Csendben kászálódtunk egyre lejjebb, ágról ágra ereszkedve, mire röpke harminc perc alatt leértünk ,a huszonöt méteres fáról. 
- Még egy kör? – tornáztattam ki a vállam, felé sandítva.
- Inkább szárítkozzunk meg valahol, és szedd ki ezt a kibaszott nyilat a hátamból, - ropogtatta ki a nyakát, pár hajigazítás kíséretében, - kezd elég idegesítő lenni, így pár óra után. 
- Kitépem én, de kellene valami gyógyszarság rá, hogy ne fertőződjön el, vagy neked már úgyis mindegy? - böktem oldalba heccelően. 
- Legyen. Intézed? –guggolt le a fatövében, ép oldalát a puha mohának támasztva. Leszívták őt az események, és az a kiálló vessző sem szolgált épp jótékony hatással rá. A parancsba burkolt kérése, nem igazán volt az ínyemre, de látva a helyzetet, félretettem a keserű ízt a számban, s bajtársként tekintettem rá, aki segítségre szorul.
- Legyen. Ha valami van, sikíts - fordítottam neki hátat pimaszul, de pont elkaptam még rosszalló pillantását. Nem sok ötletem volt, mit is keressek, arról meg még annyit se, hogy mit is találhatok egyáltalán, ebben az élő raktárban. A kamilla volt az egyik biztos koncepcióm, amit fel is ismerek, de hogy itt terem e olyan, arról gőzöm se volt. Aztán ott volt még az aloe vera, ugyan csekély eséllyel, de itt ezt se zárhattam ki. Eukaliptusz segítethet még, meg a csalán, - elevenítettem fel a múltban használtakat, de semmi használhatóra nem bukkantam, pár piros, fekete bogyós bokron kívül, amik fölött ott villódzhatott volna a biztos halál felirat.
A nagy keresgélés közben léptek zaja csapta meg a fülemet. Rejtekhelyet keresve, ösztönösen behúztam egy lelógó levelű fűz, sötéten takaró árnyékába.
- Ajj vazze, az élet mekkora egy nagy szívás! Itt szopunk ebben a szaros retekben, üldöznek nyáladzó gecik, pár katonaimitátor lövöldözőset játszik velünk, nem beszélve erről a párás latyakos redváról. Jól szájba kéne baszni, azt jó van. Fasszopó kretén sznob! - Mindezek hallatán pontosan tudtam kiről lehet szó. A káromkodás, és elégedetlenkedés nagy mesteréről , alias, Adam Greenfieldről. 
- Osztom az ötletet, hogy csináljuk? - bukkantam elő az árnyékból, de hibát elkövetve, figyelmen kívül hagytam, hogy nem csak egy ember lépteit hallottam. Volt vele más is, kinek látványára nem voltam felkészülve.
- Jason! Haver! Hát kezd összeállni a kis csapat! – futott oda Adam, vállat veregetve. – Megkeressük és megmutatjuk neki, mi hogy játsszuk ezt a játékot?
- Meg, hát! – feleltem, tekintetemet még mindig a távolban levőre szegezve.
- April cica! Hát mit botorkálsz ott hátul?! Gyerek csak ide, itt van egy rég nem látott ismerős. - vigyorgott teli szájjal, szemét kettőnkön ingáztatva. – Az édes hármas összeállt, már csak a negyedik fél hiányzik, és így lenne teljes a történet.
- Ez az áruló mit keres itt? - hangzott a mélyen dübörgő kérdés a torkomból, amire még én se ismertem rá. 
- Na ez izgalmas lesz – élvezte a helyzetet a szarházi, - de egyébként nem is igazán áruló ő, csak egy eltévedt kisbari, aki egy kicsit a sajátszabályai szerint alakította a történeteket, de majd ő mesél. 
- Kösz Adam, a bemutatómat, de ennek az alaknak nem tartozom beszámolóval, inkább magába kellene néznie. Hogy ki is árult el kit. - tört előre határozott léptekkel, rózsaszín pántos felsőjében, és szavai először nem értek célt, csak később tudatosodtak mit is mondott. 
- Te mégis miről beszélsz? Ki az, aki miatt idejutottunk? Ki az, aki az egész Szövetséget és G.L-t át átbaszva, veszélybe sodort minket? Ki az, aki…?
- Na ne varrd már a nyakamba az egész balhét! - rivallt rám élesen, és nem hittem a fülemnek, hogy még neki áll feljebb. - Igen a tervem nem úgy sült el, ahogy szerettem volna, de soha nem akartam kockára tenni senki életét, legfőbb kép a saját családomét nem. 
- Hát ehhez képest jól megkavartad a szart. De legalább ehhez van tehetséged, meg a … 
- Hé gerlicék, igazán élvezetes ez a szópárbaj, de mintha társaságunk lenne, - szólt közbe Greenfield, mire mindketten felé fordultunk, majd követve kitartott karját, megláttuk vendégünket. – Micimackóó!
- Biztos elvették a mézes csuprát,mert elég mérgesnek tűnik. - jegyezte meg April, egy palacsintasütőt szorongatva, amit megint csak nem értettem, de itt ez számított normálisnak. 
- Basszus, Shane! – jutott eszembe, hogy ő meg sérülten fekszik a fatövében, és elkezdtem rohanni vissza az örvényen. 
- Mi? Shane? Ő is itt van?- eredt a nyomomba Adam, s a hangokból ítélve az áruló is vele tartott. 
- Igen, egy nyíllal a hátában. - ugrottam át farönköt, minél gyorsabb iramot diktálva. 
- Mindjárt ideér! – kiáltotta April valahonnan hátulról, s felé pillantva láttam, hogy tényleg már csak méter választja el tőle. 
- Azt hiszem, ma maci hús lesz. - Vette elő a fegyvert Adam, - April valahogy ki kéne térned az útjából!
- Igyekszem, - szólt vissza, majd egyszer csak egy csattanást hallva, hátralesve láttam, hogy elesik. 
- Célozz Adam! - ahogy kimondtam, már el is sült a fegyver, de a medve, még nem dőlt ki. - Még! Tüzelj!
- Mi van Mici, megetted Malackát is, hogy ennyi szufla van benned? Lássuk mit szólsz az Adam koktélhoz. – sorolt rá a G.L.-es, mire a behemót megtántorodott, majd a földre zuhant. – Ezazz! Kiirtom én az egész százholdas vagont is ha kell, gec! – játszott Terminátort.
- Pagonyt. - tápászkodott fel April, leporolva a csupasz térdét, ami vérezni kezdett az esés következtében. Furcsa érzés volt ezt látni, egykoron még biztosan odarohantam volna hozzá, és védelmezően a medve elé ugrok, hogy inkább engem támadjon, mint sem őt, de mára ez az érzés apró lángként pislákolt. Annyi fájdalmat okozott nekem, hogy kezdet minden hozzákötődő érzés a semmivé lenni.
- Az elit alakulat úgy látom összeállt, - törte meg a gondolatmenetet Shane hangja.
- Shanee! - ugrott elé Adam, mint aki egy rég nem látott barátját látja viszont, - mizu cimbi? 
- Én is örülök neked Adam. - dörmögte az orra alatt a vezető. – És ahogy látom, April Goldwint is a köreinkben köszönthetjük ismét. - mérte végig a lányt oldalra biccentett fejjel. - Lenne hozzád majd pár kérdésem, ha nem bánod. 
- Állj sorba Shane, nem vagy egyedül ezzel, bár lehet, közhírré tétetem az eddigi pályafutásom, lehet lesz itt az erdőben egy megafon , és körbe zengem vele az egész arénát. – mondta unott hangon.
- Őrület mennyire sajnáltatod itt magad, tovább fejlesztetted a színészi tehetséged Acheronnaál mi? – nem bírtam szó nélkül hagyni, ezt a semmiről nem tehetek alakítást. 
- Jason, te keresd meg Ashley-t, biztosan már hiányozhattok egymásnak, nyugodtan eltölthettek pár pásztorórát itt a bozótban. Ígérem nem fogok zavarni. 
- Te meg miről beszélsz? - szaladt ráncba a homlokom, az ide nem illő közbeszólására.
- Na kezdődik a műsor! - vágta le magát a földre Adam törökülésbe. 
- Már csak popcorn kellene ! - csatlakozott hozzá Shane, ami kezdett baromira idegesítő lenni. 
- Az sajna nincs, de van itt valami naptej vagy mi a fene? - vett a kezébe a földről egy tubust, és nézegetni kezdte.
- És mi a faszt csináljak vele? Nyomjam a számba? - nézett rá fintorogva.
- Lehet barnulni, be is kenem magam. Ha már itt vagyunk, nem árt egy kis szín. – vette le a pólóját Adam,, és egy borsónyi krémet nyomott a kezébe. Mindnyájan hitetlenkedve néztünk rá, de ő is csak hozta a szokásos formáját. 
- Jason szereztél valami használható csodazöldséget? 
- Még nem Shane, de teszek még egy kört a másik irányba is. - hagytam ott a társaságot, és a magam hergelése helyett a feladatra koncentráltam.
- És keresd meg Ashley-t is! - kiáltott utánam April, amire megint felszaladt a pumpa, s megragadva a karját, majd arrébb húzva a többiektől be a sűrűbe, egy fához állítottam.
- Elmondanád mégis miről hadoválsz itt? Milyen Ashley? Milyen pásztoróra? - sziszegtem összeszorított fogakkal pár centire tőle.
- Nem kell már megjátszani magad Jason, hallottam mikor szerelmet vallottál a nővéremnek, és együtt enyelegtetek a szobájában. Legalább most ne hazudj a szemembe, ennyit még azért érdemlek. 
Nem tudtam hova rakni szavait, nem tudtam, miként reagáljak rá, először nevetni támadt kedvem, hogy mekkora hülyeségket beszél, de a könnyesedő szemébe nézve látszott rajta, hogy ő ezt nem viccnek szánta.
- És igen, csak hogy tovább folytassam a történetet, ez miatt mentem el Acheronhoz. Miután akikben a legjobban bíztam átvertek, s mocskos játékot űzve a hátam mögött röhögtek a naiv, semmihez nem értő húgocskán, elegem lett. – fordította el a tekintetét, majd egy nagy sóhaj kíséretben tovább folytatta - De hibáztam. Nem lett volna szabad lepaktálnom az ördöggel. Egy olyan történetben keveredtem, amiből nem tudtam már kiszállni. Viszont egy biztos Jason, Soha nem adtam el a lelkemet, és akármennyire is kijátszottatok, továbbra is a Szövetség maradt a családom, rajtad és Ashleyn kívül. 
- Na összegezzük már ezt. - ráztam a fejem a sok információn, amit nem tudtam feldolgozni, bár lehet csak nem akartam. – Te Acheron ágyába másztál azért, mert úgy gondoltad én Ashley-vel kavarok a hátad mögött, és mi ketten összefogva ellened szervezkedünk. Amolyan kicsinyes bosszú volt, ha jól veszem ki a szavaidból.
- Összetörtél Jason, te voltál az első, akinek kiadtam magam teljesen, s mindez neked semmit sem ért. Elporlasztottál legbelül, s örökre kiírattad belőlem a bizalmat mások iránt. - törölte meg a szemét, de nem hatott rám, akárhogy is volt ez a történet, nem hittem el. Nem akartam elhinni, tiltakoztam minden egyes szava ellen. Gyűlöltem ezt a nőt, és megvettetem tettéért. 
- Annyira buta lány vagy te! - tört ki belőlem, immáron a harag zordon vihara, s nem figyeltem már oda a jó modorra, csak folyt belőlem a sértett belsőm magmája. - Mindaz, amit te hallhattál, neked szólt. – az állánál fogva fordítottam magam felé az arcát, hogy az igazságot a szemembe nézve hallhassa. - Kikértem Ashley véleményét arról, hogy beszélni szeretnék neked az érzéseimről. Nem tudtam, hogy miként tekintesz rám, s nem akartam besülni, a lelkizős szövegemmel. El akartam mondani, mennyire szeretlek, hogy megmutattad nekem mi a jó, mi az igazi szeretet, hogy neked köszönhetem a szabadságom. Soha az életben nem csaptalak be, mindig csak védtelek, s igyekeztelek nem megfojtani az olykor birtokló énemmel, mely csak magának akart. 
Csak folytak a könnyei, lassan le az arcán. Remegő ajkai lebiggyesztve görbültek, teste reszketett, akár egy hidegben didergő madáré. 
A beforrni látszó seb ismét felszakadt, és özönként zúdult belőle a vér.
- Én…, én ezt nem…. –dadogta, és próbáltam volna elvenni a tekintetét, de nem hagytam neki, ismét megragadtam az állát.
- Te, te ? Te nem tudtad? Nem gondoltad? Nem sejtetted? Nem érdekel mit hittél April! Neked tudnod kellett volna, hogy szeretlek! Tudnod kellett volna, hogy kurvára leszarok mindenkit, és ha arra kérsz, még egy szakadékba is leugrottam volna érted! – kiabáltam haragosan, mit sem törődve, egyre csak remegő testével. - Acheron ölében enyelegtél, mint egy ribanc! A feneked ráztad neki, és még ki tudja mi mindent, miközben én vártam rád, minden egyes kibaszott nap! 
- Kérlek ne kiabálj! - fogta be a fülét, összegörnyedve.
- Te aztán ne mond meg nekem mit csináljak! - fogtam két kezem közé a testét, és a dühtől összeroppantottam volna. 
- Ez fáj Jason! Ez fáj! - kiáltott rám, mire valamelyest kitisztult a fejem, és rádöbbentem mit csináltok. Hirtelen elengedtem őt, mire a fa törzsének támaszkodva a földre csúszott és úgy zokogott rázkódva. 
Elhátráltam tőle, és minél messzebbre akartam jutni a látványtól, a szavaitól, és a saját tetteimtől. Azt akartam, hogy mindez a homályba vesszen, s vele együtt minden emlék, örökre eltűnjön a fejemből. Fáj az emlékezés, s még jobban fáj a jelen, mely ismét felébresztette az alvó szörnyeteget.
~Blyana~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése