23. fejezet

Sziasztok!

Újabb két hét telt el, így hát jön a friss fejezet!

Boldog Újévet kívánunk nektek!

Kommentáljatok, lájkoljatok, tartsatok velünk 2016-ban is!

"Mert törvénye van itt az életnek, a sorsnak,

mert a holdtalan éj majd megleli a holdat,

mert minden mély apály új hullámot dagaszt,

mert szélnek kell a fa, szellő a leveleknek,

mert annyi kín után mosolyod rámvetetted,

mert múlóban a tél meghozta a tavaszt!"

Victor Hugo

*Conlan*

Miért ültettek zöldségeket egy virágos mező közepére?
E kérdés körül forogtak a gondolataim, miközben a fák árnyékából óvatosan kémleltem az előttem elterülő, zöld mezőt. Órák óta kutyagoltam, mire végre mást is találtam mohás rönkökön, óriás fenyőkön, és száraz gallyakon kívül, ámbár ez a furcsa váltás kicsit gyanúsnak látszott. Az egyik lábam még ha úgy tetszik a saras mocsárban tocsogott, míg a másik már virágokkal - és zöldségekkel - pettyezett zöld pázsitra simult, pedig alig volt fél méter távolság közöttük. 

Abban a pillanatban, hogy levették a szememről a kötést, tudtam, mibe kerültem. Tudtam, hogy életek forognak kockán, és nem csak az enyém, hanem mindannyiunkké, a szövetségé, a G.L.-é, és úgy a különlegesek társadalmát egy az egyben óriási veszély fenyegeti.

Közelebb araszoltam a gyanúsan békés füves területhez, és kidugtam a fejem a bástyaként védő fatörzs mögül. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzott a békés környezet, amit ez a mező nyújtott, és szerettem volna csemegézni a feltálalt zöldségekből. Rég nem ettem már, és ez volt az első alkalom, hogy valami kajaszerűvel találkoztam, nem akartam elszalasztani az adódó lehetőséget. Paradicsom, uborka, paprika, hagyma, cékla, burgonya, mind étvágygerjesztőnek hatott ebben a sivár helyzetben. Úgy döntöttem, ha addig élek is már pedig megkóstolom őket, így vigyázva kibújtam a rejtekhelyem mögül. 

Épp kitettem a lábam a napfényre, amikor egy faág megreccsent mögöttem. Hátrakaptam a fejem, és vadul kerestem a lehetséges támadómat, és amikor megpillantottam, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőm.

- Kieth, az isten szerelmére, ezt még egyszer ne csináld!

A döbbenettől ledermedt fiú koszos, szakadt ruhában állt előttem, az arca csupa mocsokban úszott. Nem festett túl jól, de legalább élt, és már ennek is örülni kellett.

- Nem voltam biztos benne, hogy te vagy. - Közelebb lépett, és bizonytalanul megtorpant előttem. Innen láttam, hogy az arca csupa horzsolás, általában rendezett haja pedig összekócolódva meredezik az ég felé. Mielőtt megszólalhattam volna, Kieth a karjaim közé vetette magát, úgy szorított, mintha az anyja halott testére borulna. Én is örültem neki, hogy ismerőssel találkozom, de ezt az üdvözlést azért soknak találtam. Megfeszítettem a karomat a fiú ázott teste körül, aztán megszorítottam a vállát, és arrább léptem.

- Jól van. Már minden rendben.

- Nem, nincs rendben! - A szeme könnyektől csillogott, és még magamon is meglepődtem, mennyire megsajnáltam a mindig jókedvű, kalandvággyal teli újoncot. Mivel tulajdonképpen én voltam a bébiszittere, vagy hivatalosabb nevén a mentora, az én feladatom volt terelgetni a kusza ösvényen, még ilyen rendkívüli helyzetben is, amikor a halál tényleg karnyújtásnyira van. Jobb lett volna, ha előbb a gyakorlópályán edzünk, meg ilyesmi, de ha az élet közbeszól, akkor az élet közbeszól.

- Túléljük, nincs mitől tartani - karoltam át a nyakát, és leporoltam az odaszáradt sarat a válláról. - Nincs is jobb edzőterem, mint a vadon!

Szipogott, mint egy gyerek, és a karjával a könnyeit törölgette.

- Megoldjuk, innen már csak jó jöhet!

- Gondolod? - Felnézett rám, és valami megcsillant a szemében.

- Aha, biztos vagyok benne. Első körben viszont enni kéne valamit. Nem tudom te hogy vagy vele, de én órák óta járom az erdőt, és eléggé megéheztem. Ahogy végignézek rajtad, a te történeted talán kicsivel izgalmasabb lehet, mint az enyém, de nem baj, lesz még időd bőven elmesélni. - A tisztás felé böktem. - Látod ott azokat a zöldségeket? Szépen leszedegetjük őket, megvacsorázunk, aztán kitaláljuk mi lesz. Apropó, jut eszembe, elpusztítottad azt, ami rád támadt? - Ismertem Kieth ügyességét, és nem volt az a kétbalkezes fajta, így feltételeztem, nem azért néz ki úgy, ahogy, mert nem nézett a lába elé.

Kieth lassan bólintott. – Elintéztem az íjjal.

- Ügyes - hagytam rá, majd a tőlünk öt méterre lévő paradicsomültetvény felé sandítottam. Soha nem vágytam még annyira paradicsomra, mint akkor. - Induljunk neki!

- De várj, Conlan! - szólt Kieth -, mi van, ha ez csapda? Mindennek szeme van itt, komolyan mondom. Mindennek!

- Te itt maradsz, és ha valami megtámad, észreveszed, és lenyilazod. Úgyis távolra kell célozni. Közelharcra meg ki vagyok képezve, azzal nem lesz gond – nyugtattam meg, megveregetve a vállát. Meg sem kérdeztem tőle honnan szerzett íjat, meg a többi ketyerét, ami ahhoz kellett, de mivel volt neki, egy gond letudva.

Ismét bólintott, és körültekintően átnézve a környezetet, beoldalazott a fa mögé, ahol korábban én álltam. Utolsó pillantást vetettem az újoncra, aztán kirohantam a mezőre - nem volt értelme bujkálni, ha akartak, úgyis megtaláltak. Odafutottam a legközelebbi ültetvényhez, és kosár híján lekaptam a pólómat, és abba pakoltam. Megcsomóztam az egyik végét, hogy ne eshessenek ki a zöldségek, és mindennel megtömtem, amit csak láttam a ruhámban végezte. 

Már épp amikor úgy gondoltam elég lesz a jóból, Kieth ideges hangja harsant fel a távolban.

- CONLAAAN!

Felé fordultam volna, hogy lássam, mit mutogat, a figyelmemet azonban jobban lekötötte az arcom felé száguldó... Kamion?? Mit a fenét keres a tisztáson egy kamion?!!??!!?

Időm se volt gondolkozni, már fordultam is, hogy meneküljek a mindent maga alá sodró óriási dömper elől, éppen csak a pólómat volt időm felkapni, hogy a zöldségeket megmentsem. A maradék, még érintetlenül hagyott palánták mind a kamion áldozatául estek, fájt a szívem a sok odaveszett tápanyagért.

- Kieth, rohanj! Be a fák közé! – adtam ki az utasítást, bár felesleges volt, mert az az izé engem követett. Kieth-t szándékosan elkerülve a másik irányba futottam, hogy legalább egyikünk élje meg a reggelt, és mesélhessen a többieknek, ha véletlenül összefut velük a közeljövőben. A fák között cikkcakkozva suhantam, míg mögöttem dominóként dőlt ki az erdő. Nem hétköznapi jármű üldözött, ebben biztos voltam. Sokkal inkább tanknak látszott, mint kamionnak. 

A bőröm égett, ahogy az éles ágak a húsomba vájtak, de nem törődtem a fájdalommal, határozottan nyomultam előre, hogy elkerüljem a palacsinta létet. A pólómra kötött csomó kezdett lazulni, és néhány zöldség kipotyogott belőle. Szorosabbra fogtam a csomagom, és erősen magamhoz öleltem, mintha ez lenne az utolsó menedék. Nem akartam elengedni, habár már teljesen mindegy volt, jobban éreztem magam, hogy kapaszkodhatok valamibe.

Víz csobogását hallottam, mire felgyorsítottam, és a nagysodrású folyóba vetődtem. Elmerültem a mélységben, a testem magatehetetlenül hánykolódott a hullámokon. Amikor felbukkantam, belekapaszkodtam az első sziklába, amit a kezem ügyébe került, és felhúztam rá magam, kiemelve a vízből az élelemmel teli, elázott pólómat. Kapkodva vettem a levegőt, a mellkasom fel-le hullámzott, ahogy próbáltam lecsillapodni. A kamion köddé vált, ismét mindenhol fák vettek körül, a folyó két oldalát valósággal behálózták. Kieth is eltűnt, ami aggasztott. Vajon üldözőbe vették? Hiba volt szem elől tévesztenem, de mégsem hagyhattam, hogy esetleg észrevegyék.

Az erős sodrás ellenére a partra úsztam, és miután kicsavartam a pólómból a vizet, és visszapakoltam bele a zöldségeket, újból elnyeltek a fák. Nedves ruháimnak hála kétszer olyan lassan haladtam, mint ahogy szerettem volna, fáradt voltam, gyenge, és olyan terhet cipeltem, amitől csak a meztelenség árán tudtam volna megszabadulni. Azt inkább nem vállaltam be. 

Talán képzelődtem, de mintha a távolból Kieth hangját hallottam volna, ezért nem adtam fel, egyik lábamat pakoltam a másik után. Minél közelebb értem, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy nem a képzeletem űz velem gonosz tréfát. A hangok a közvetlen közelemből jöttek. Gyorsabbra vettem a lépteimet, és a zaj forrásához érve kikukucskáltam a bokor mögül. Óvatosan húztam el az ágakat, hogy ne keltsek feltűnést. Ahogy előbukkant a fejem, az újonc reményekkel teli tekintetével találtam szemben magam.

- Kieth?

Jobban festett, mint amikor legutoljára láttam, a haja rendezetten állt, és bár az arcára még mindig alvadt vér és sár ragadt, kevesebb mennyiségben. Határozottan emberien nézett ki. A karja valami zöldbe volt bugyolálva, kötés hiányában a horzsolásaira is levél került. Mennyi időt lehettem távol, hogy öngyógyította magát?

- Conlan???

A döbbent hang tulajdonosa majdnem ledöntött a lábamról, amikor belém csimpaszkodott, karok kulcsolódtak a nyakamra. Önkéntelenül is megtartottam a mellkasomhoz préselődő erőtlen testet, és békés megkönnyebbülés szállt meg, amikor végre felfogtam, kicsoda.

- Ashley! – Szorosan magamhoz öleltem, nem is akartam elengedni. Mélyen beszívtam a samponjának finom illatát, amihez valamiféle iszapos kivonat is társult. Előre rázott a hideg attól, hogy végig kell majd hallgatnom, ő min ment keresztül, de most egyelőre csak a legfontosabbra koncentráltam.

- Jól vagy? – toltam el magamtól, hogy átvizsgáljam az arcát. Harcok nyomai után kutattam, szerencsére azonban semmi komolyat nem találtam. Semmi olyat, ami két napon túl gyógyuló lenne.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Annyira örülök, hogy nem esett bajod! – Újra magamhoz öleltem, majd két kezem közé fogtam az arcát, és újra és újra megcsókoltam, amíg bírtam szusszal. Ő átvezette a derekam körül a karjait, és könnyes szemekkel felnézett rám.

- Azt hittem meghaltál.

- Csak majdnem. Egy kamion üldözőbe vett, és kis híján szétlapított, de a folyóba ugrottam, és sikerült elrejtőznöm előle, úgyhogy megúsztam. De nem sokon múlt. – A lábamnál heverő zöldségekre pillantottam. – Élelemért mentem, csak valahonnan kiszúrtak minket, és ránk támadtak. Kieth elmenekült, de én… - Ekkor megerősítésként Kieth-re villant a tekintetem: kigúvadt szemekkel és tátott szájjal állt Ashley háta mögött, pont ott ahol az érkezésemkor megpillantottam. 

Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, értetlenül meredtem rá. Aztán rájöttem mi a baja.

Odahajoltam Ashley füléhez. – Lebuktunk – súgtam halkan.

Ashley az arcomat kutatta, majd felnevetett; irigyeltem, hogy ilyen körülmények között is önfeledten tud nevetni. – Annyi baj legyen. – A mellkasomnak döntötte a fejét, és kedvesen a néma Kieth-re mosolygott. – De azért ne kürtöld világgá, rendben?

- Bár végül is, úgyis meghalunk – vontam meg a vállam hetykén, mire egy apró ököl a mellkasom közepére talált. Felszisszentem a testembe nyilalló fájdalomtól.

Ashley arca rögtön elkomolyodott, és láttam, hogy csak most esik le neki, hogy nincs rajtam póló.

- Mi történt veled? – nézett végig rajtam rémülten, meg-megakadva az egyes sebeimen. – És hol van a pólód? Azt mondjuk már értem, miért vagy csurom víz.

Kifésültem a haját az arcából, és megfáradt csókot nyomtam a homlokára. – Elmesélem, tényleg. Csak előbb eszem valamit.

~Debora~