*Trixie*
Feszülten léptem be a gyönyörű házba. Minden
olyan elegáns volt, olyan előkelő. Már meg sem lepődtem, hiszen ismertem annyira
a bátyámat, hogy tudjam mindene a látszat. Gyakran ugrattam is vele, hiszen már
gyerekként is jobban szerette az ingeket
és fényes cipőket. Számtalanszor láttam, ahogy apánk dolgozószobájában ült a
hatalmas karosszékben s úgy tett, mintha roppant fontos dolga lenne.
Kislányként ezen csak nevettem. Shane-nel ellentétben nekem lételemem volt a
káosz. Akkor éreztem magam a legjobban, mikor kedvemre rohangászhattam a
szabadban. Kergettem a macskákat, amik nyávogva menekültek előlem. A szüleim
mindig megszidtak, hogy túl eleven vagyok, de olyan elnézően és kedvesen
mosolyogtam, hogy nem tudtam komolyan venni őket. Tovább folyattam hát a kis
csínytevéseimet, amik az idő múlásával egyre merészebbek, veszélyesebbek
lettek.
Aztán minden megváltozott.
A
szabadság, melyet addig birtokoltam, a múlt homályába veszett, s én egyre jobban
kezdtem értékelni a bátyám komoly természetét. Azt, hogy a maga módján mindig
megpróbált vigyázni rám.
Telt az idő, s mi gyerekként oly
elviselhetetlennek tűnt, most egyre inkább vonzóvá vált. Lassan én is
elsajátítottam azt a gőgöt, azt a fennhéjázó modort, azt a határtalan
magabiztosságot melyre a származásom kötelezett.
Akaratom ellenére, de olyan helyzetbe kerültem
mely természetem ellen volt, de isten látja lelkem én megpróbáltam.
Nem ment.
Nem voltam képes eleget tenni a családom
elvárásainak ezért elmentem. Semmit nem bántam meg. Egészen mostanáig.
- Trixie!
Nevem hallatán összerezzentem, és visszatértem
a valóságba. A hatalmas előcsarnokon keresztül egy férfi közeledett felém. Magas, izmos alakján
hófehér ing és fekete nadrág feszült, s fényesre suvickolt cipőjében a saját
tükörképem is láthattam volna. Bal csuklóján arany Rolex verte vissza a lámpák
mesterséges fényét. Aranybarna haja lazán keretezte markáns arcát.
A hajunk színe volt az egyetlen amiben
hasonlítottunk a bátyámmal. Az én derékig érő hajam épp oly aranybarnán
fénylett, mint az ő sokkal rövidebb frizurája. Ennyi, semmi több.
- Shane. - Közelebb léptem és feszélyezve bár,
de viszonoztam az ölelését. Elengedett, és hátralépve mosolyogva nézett rám, amitől
csak még kényelmetlenebbül éreztem magam. Mikor évekkel ezelőtt elmentem nem
épp baráti volt az elválás, testvéri pedig semmiképp. Megváltozott. Ez volt az első gondolatom,
bár, hogy pontosan miben azt nem tudnám megmondani.
- Miért hívtál ide? - kérdeztem végül, hogy
megtörjem a csendet. Egyenesen tárgyra
tértem, mire a mosolya feszesebbé vált. Nos igen, sosem voltam az a türelmes
típus. Shane, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, - ami persze
lehetetlen volt, mert a mentális pajzsomat szinte tökélyre fejlesztettem az
évek alatt - bólintott, és egy ajtó felé mutatott a terem végében.
Egy elegáns - hogyan más hogy - berendezett
dolgozószobába vezetett. Az ajtóval szemközt hatalmas mahagóni íróasztal állt mögötte egy fekete bőrkarosszékkel. Az asztal előtt két fotel, mely tökéletesen
illet a karosszékhez, valamint a szoba jobb oldalán helyet foglaló kanapéhoz is.
Balra hatalmas üvegajtón lehetett kimenni a szabadba.
Shane az íróasztal mögé telepedett, és
összekulcsolta kezeit, majd a fejével intett, hogy üljek le. Helyet foglaltam
az egyik süppedős fotelben. Kivert a hideg verejték, ahogy elképzeltem mi lesz
most. Nagyon reméltem, hogy ez a beszélgetés nem fog hasonlítani a három évvel
ezelőtt lefojtatott katasztrofális veszekedéshez, de volt egy olyan sejtésem,
hogy mégis.
- Mesélj mi van veled? - Nézett rám félig
lehunyt szemhéjjal. - Merre voltál eddig?
- Mindenfelé - válaszoltam, miközben kezem a
szoknyámba töröltem. Shane-nek persze ez sem kerülte el a figyelmét, és
elmosolyodott. A pokolba kívántam amiért ilyen hatással van rám. Miért nem
lehet nekem egy normális testvérem aki maximum arra kér, hogy figyeljek a
kölykeire amíg ő dolgozik? Persze, túl egyszerű lenne az életem.
- Utazgattam - tettem még hozzá, majd
felkészülve a legrosszabbra kihúztam magam. - Mit akarsz tőlem Shane? Nyilván
nem azért hívtál - kezdtem keserűen - mert hiányoztam.
- Mi a képességed?
Megdöbbentem, bár nem kellett volna. Tudtam,
hogy ez is benne van a pakliban, de attól még nem tetszett, hogy ezzel foglalkozik. Elhúztam a számat. Milliószor
kívántam már, bár átlagos családba
születtem volna. Ha nem úgy kellett volna felnőnöm, hogy azt hallgattam mennyire
különleges vagyok, a szó legszorosabb értelmében. A családom
balszerencsémre ugyanis egy ősi
szervezet tagjai voltak, hosszú-hosszú évek óta. Elméletben az egyik ősöm alapítótag
volt, így a családomon, s ezáltal rajtam is, hatalmas volt a nyomás, hogy
helyesen cselekedjen. Hogy elfoglaljam a helyem közöttük. Ezért mentem el, nem
kértem ebből az örökségből.
E szervezet tagjai születésüktől kezdve olyan
képességekkel rendelkeztek melyről a normális emberek álmodni se mertek volna.
Gondolatolvasás, teleportálás, telekinézis. Mind-mind olyan képesség mely
átlagosnak számít. Az én világomban.
A gondolatolvasás mindenkinél alapképesség,
bár van ki erősebben ki gyengébben tudja használni. Ezen kívül pedig
mindenkinek van egy egyedi saját képessége. Brenda, az édesanyám képes volt
anyagtalanná válni, ezáltal szilárd tárgyakon keresztül sétálni. Az édesapám,
Peter, alakváltó volt. Bármilyen alakot ölthetett. Shane érzi az emberek közötti
kapcsolatokat. És, hogy mi az én képességem? Én képes vagyok bárki megfosztani az erejétől egy kis időre.
Utálom a származásom, de ez a képesség
számtalanszor húzott ki a bajból utazgatásaim során, mikor különlegesekkel
találkoztam. Viszont sose használtam rosszra azóta, mióta birtokába
kerültem. A "különlegesek", ahogy magunkat
nevezzük, a tizenhetedik születésnapjukon kerülnek birtokába képességeiknek.
Általában minden családból egy, a legidősebb gyerek, örökli a gént. Csak és
kizárólag a főág egyenesági leszármazottai örökítik tovább, minden utódjukba.
Balszerencsémre én is közéjük tartozom. A családom a főág leszármazottaiként
mindig is úgy gondolta, hogy nekik kell irányítaniuk a különlegeseket. Hogy
joguk van irányítani. Én máshogy gondolom.
- Nem értem miért fontos ez! - néztem végül
Shane szemébe, s abból, ahogy össze húzta, tudtam, hogy nem ezt a választ várta.
- Mi az Trixie?
A hangja kemény volt, és abból, ahogy
felemelkedett a székből, majd az asztalnak dőlt előttem, tudtam, hogy nem fog
elfogadni egy kitérő választ. Ilyen az én bátyám. Mindig eléri amit akar,
bármi áron.
- Képes vagyok elvenni bárkinek az erejét egy
kis időre - suttogtam lehajtott fejjel. Mikor felnéztem, Shane elégedetten
vigyorgott és ebből már tudtam, hogy ennek rossz vége lesz.
- Mióta elmentél a dolgok megváltoztak.
Az ablakhoz sétált és megállt előtte. Karba
font kézzel kifelé bámult míg beszélt.
- Salvador halott, és a Szövetséget a lánya
vezeti. Ashley Goldwin.
Felkaptam a fejem. Shane hangjából áradt a gyűlölet,
miközben beszélt. Nem tudtam, hogy
Salvador meghalt. Ő vezette a Szövetséget. Egy különlegesekből álló társaságot,
mely az emberek elől rejtve működött. Nekik nem voltak nagyra törő terveik, nem
akartak világuralmat. Ezek szerint az új vezető Ashley. Nem tudtam róla sokat.
Csupán annyit, hogy Salvador legidősebb lánya volt. Vagyis örökös.
- Mi közöm nekem ehhez?
- Az az ostoba liba nem képes vezetni a
különlegeseket - csattant fel Shane. - Át fogom venni a helyét és a vezetésem
alatt végre szabadon élhetünk majd.
- Szabadon? - nevettem fel keserűen. Én is
felálltam és Shane elé léptem, aki felém fordult. - Na persze. Neked egyetlen
célod van. Az, hogy te irányíthass.
- És ez miért baj? - mosolygott negédesen rám szétárt karokkal. - A
Szövetséget beolvasztom a G.L.-be és hamarosan az összes különlegesnek én
parancsolok majd.
- G.L.? Komolyan ez lett a neve a kis
ellenállásodnak? Mi a francot jelent? Gonoszok Ligája esetleg Galád vagy
Gyalázatos? Melyik Shane? Mert őszintén szólva bármelyik lehet.
Shane elkapta a karom és erősen megszorította.
Nem szisszentem fel pedig mocskosul fájt, de nem akartam megadni neki ezt az
elégtételt.
- Vigyázz a szádra drága kis húgom. - Olyan
közel hajolt, hogy közvetlenül az arcomba sziszegett. - Ha tetszik ha nem ebben
te is benne vagy.
- Még hogy én? - néztem rá döbbenten. - Nekem
ehhez semmi közöm. Most pedig eressz!
Kirántottam a karom a szorításából és
távolabb léptem tőle. Nem azért mert féltem, hogy komolyabban bántana, hanem
mert rosszul voltam a közelségétől.
- A
családhoz tartozol húgi. A vér nem válik vízzé.
- Családhoz? - Felnevettem, bár cseppet sem jókedvűen. Dühösen léptem vissza Shane elé.
- Még is milyen családhoz mond? A családunk halott. Csak mi maradtunk,
de minket is ég és föld választ el, és ha őszinte akarok lenni, inkább leszek
halott, mint hogy segítsek a megalomániás terveidben.
- Óvatosan a szavakkal, a végén még valóra
válnak.
- Ohh, csodás, szóval most már fenyegetőzünk is?
- Keresztbe fontam a karom magam előtt. A csuklómon megvillant a gyémánt
karkötő. Ez volt az egyetlen dolog, ami anyámtól maradt. A dühöm elpárolgott.
Szomorúan néztem bátyám hideg acél szürke szemeibe. - Pontosan ezért mentem el innen. Amikor
felhívtál, azt hittem végre megjött az eszed, de te semmit nem változtál. Még mindig őrült vagy.
- Szóval a válaszod nem? - húzta fel a
szemöldökét. Kis beszédem teljességgel hidegen hagyta. Úgy méregetett, mint egy
potenciális veszélyforrást és ettől valami meghalt bennem.
- A válaszom ugyanaz, mint három éve. Nem
fogok neked segíteni.
Az ajtó felé indultam. Shane nem mondott
semmit csak visszafordult az ablak felé. Nem hiszem, hogy érdekelte, hogy az
egyetlen húga épp kisétálni készül az életéből.
- Shane. - Megálltam még mielőtt becsuktam volna
magam mögött az ajtót.
- Hmm?
- Megállítalak.
- Próbáld meg.
Eljöttem. Nem volt könnyes egymásra találás,
és nem voltak felelevenített szép emlékek sem. Nem volt más, csak árulás és
ármány. Futni kezdtem.
Nem tudtam egészen biztosan mi elől futok. Shane elől,
a tervei elől vagy talán az egész életem elől. Nem tudtam biztosan. Egyet
tudtam csak. Hogy nem állhatok meg. Csak rohantam, és rohantam végig az
éjszakába burkolózó kihalt utcákon. A könnyeim megállíthatatlanul folytak az
arcomon. Fura. Azt se vettem észre mikor kezdtem el sírni. Titkon abban
reménykedtem, hogy ez a viszontlátás másként alakul majd, de tévedtem és már
remény sem maradt. Shane szavai minden kétségemet eloszlatták afelől, hogy
megváltozott. Fájt. Olyannyira fájt, hogy legszívesebben lekucorodnék a földre
és csak sírnék végeláthatatlanul, de amit mondtam komolyan gondoltam. Meg fogom
állítani, vagy így vagy úgy, de ennek vége lesz, még ha a szívem szakad is meg.
Hirtelen éles dudaszó törte meg az éjszaka csendjét, én pedig
megtorpantam. Oldalra kapva a fejem
könnyeim homályán át éles fényszórókat láttam közeledni. Felsikoltottam, s ez
volt az utolsó dolog, amire emlékszem még mielőtt mindent elnyelt volna sötétség.
~ Alathea ~
*Shane*
Még mindig ugyanott álltam és a becsapódó ajtót bámultam, mikor az
ismét kinyílt. Egy tized másodpercig azt hittem Trixie jött vissza, de persze
a belépő nem ő volt, hanem Gerard.
- Az ordítozásból, és az elrohanó lányból ítélve nem ment valami fényesen
- jegyezte meg lazán, miközben az egyik fotelbe vetette magát. Hozzá hasonlóan én is leültem, mielőtt válaszoltam volna.
- Vissza fog jönni.
- Nekem nem egészen úgy tűnt.
Lekicsinylő pillantást vetettem Gerardra, mire ő csak megvonta a
vállát. Mostanában az embereim túl sokat engednek meg maguknak. Bosszantó volt,
hogy úgy kezeltek, mintha a barátjuk lennék. A főnökük voltam az istenért is.
Azt hiszem ideje, hogy kapjanak egy kis emlékeztetőt erről.
- Amit mondtam megmondtam - álltam fel, és kemény pillantással néztem
rá. - Ha szükségem lesz rád, majd hívlak. Egyelőre ennyi - biccentettem a kijárat felé.
Gerard egy pillanatig
nem mozdult és én azt hittem megtagadja a parancsom, de aztán morogva felállt és az ajtó felé indult. Pont, mikor az ajtó hatalmas csattanással a falnak
vágódott a küszöbön megjelent egy másik idióta emberem. Adam.
- Mi a kibaszott élet van veletek? - csattantam föl. - Leesett, hogy én
vagyok a főnök? Ideje lenne srácok. Adam! - pillantottam az újonnan érkezőre. -
Mi a franc olyan fontos, hogy csak így betörsz?
- Kidobott - mondta panaszosan, mikor beljebb lépett. - Az az átkozott
kiscsaj kiadta az utam, ráadásul a barátnői előtt.
Hitetlenkedve pillantottam Adam dühös arcára, majd Gerard felé fordultam, és mindkettőnkből egyszerre tört ki a röhögés. Ki hitte volna,
hogy megéljük azt a napot mikor a nagy Adam Greenfieldet kidobja egy csaj?
- Kibaszottul nem vicces - csattant fel a fiú, keresztbe fonva karját
fekete pólója ellőtt.
Abbahagytam a röhögést, és fenyegetőn elé álltam.
Abbahagytam a röhögést, és fenyegetőn elé álltam.
- Igazad van, Adam, ez egyáltalán nem vicces, hanem baszottul
kiábrándító. - Mélyen a kék szempárba néztem. - Te könyörögtél nekem pár
hónapja, ha jól emlékszem, hogy bízzam rád a csajt, majd te elintézed. Direkt
téged küldtelek érte, nem Jasont vagy Conlant. Azt mondtad, hogy elintézed, hogy csatlakozzon hozzánk, erre van pofád most elém állni azzal, hogy
elcseszted? Van neked fogalmad arról, milyen fontos az a lány a jövőre nézve?
Az utolsó mondatoknál már szinte ordítottam, de nem érdekelt. Az este
folyamán, már másodszor kellett azzal szembesülnöm, hogy a terveim vészesen
kilengenek egy-egy kulcsfontosságú momentumnál, és ez nem volt jó. Nagyon-nagyon
nem volt jó.
- Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nincs olyan nő a földön, akit ne
tudnál elcsábítani, és megtartani - tette hozzá Gerard, a kanapé háttámlájának
dőlve a csípőjével.
- Mintha te jobb lennél nálam - csattant fel Adam, mire megragadtam a
pólójánál fogva, és taszítottam rajta egyet, majd metsző pillantással
jutalmaztam másik emberem.
- Hozd helyre! - szorítottam ökölbe a kezem. - Nem érdekel, hogyan
csinálod, de csináld! Világos?
- Nem fog menni - sütötte le a szemét, mire hitetlenkedve néztem rá.
Azt hittem nem jól hallok. Félszemmel még láttam, hogy Gerard okosan elhagyja a
szobát, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Visszafordultam Adam felé,
aki immár kihúzott vállakkal, dacos pillantással viszonozta kemény tekintetem.
- Nem fog menni - ismételte meg. - Tudom mikor van vége egy csajjal, és vele
most van vége. Nem fog visszajönni hozzám.
Valahol elborult agyam
mélyén tudatosul bennem, hogy mekkora pofon lehetett ez Adam egójának, de az agyamat elborította a vörös köd és ki kellett adnom magamból az este alatt felgyülemlett feszültséget.
- Nem hiszem el, hogyan lehetsz ennyire szánalmas kis nyomorék?! -
üvöltöttem, ahogy öklöm az arcának csapódott. Adam hátraesett, keresztül a
kanapén, majd hangos nyekkenéssel elterült a földön. Lassan felült, és egyik kezét vérző orrához emelve pillantott fel rám.
- Nem számít ha agyon is versz, nem fog vissza jönni - motyogta, de szavait alig lehetett érteni.
Viszont ez pont elég volt, ahhoz, hogy kijózanodjak. A dühöngéssel nem értem el
semmit, azon kívül, hogy jólesett.
- Hozd ide - fordítottam neki hátat. - Bármi áron.
Kiviharzottam a dolgozószobámból, mielőtt Adamnek esélye lett volna
felelni. Le kellett nyugodnom.
~ Alathea ~
*Trixie*
Lassan tértem magamhoz, s az első, ami szemet szúrt, hogy ez biztosan
nem az én szobám. Bár szó mi szó, az elmúlt pár évben annyi hotelben
megfordultam már, hogy akár lehetett volna, de valami nem illett a képbe. A
hófehérre festett falak még elmentek volna, na de az ágy mellett álló megannyi
orvosi kütyü, és a karomból lógó infúziós cső egyértelművé tette, hol vagyok.
Kórházban. Na persze a jellegzetes fertőtlenítő szag sokat segített a hely
azonosításában.
Nem sokra emlékeztem
abból, hogyan is kerültem ide. Az utolsó emlékem, hogy egy reflektor
elvakított, aztán bumm sötétség. Érdekes. Végig néztem magamon, és elhúzott szájjal megállapítottam, hogy, mint egy rossz kórházas sorozatban engem is gáz
pöttyös hálóingbe öltöztettek. A szobában nem láttam semmi
érdekeset, sima egyágyas kórházi helyiség volt, sima steril falfelületekkel és a szokásos orvosi felszereléssel. Mellettem a gép halkan pityegett, majd
sípolni kezdett hosszan és élesen, mikor leszedegettem magamról a tappancsokat és kirántottam karomból a tűt. Lerugdaltam a takarót és épp a lábam
lendítettem, hogy kikászálódjak az ágyból, mikor az ajtó nagy dérrel-dúrral kivágódott és egy komplett kis orvosi csapat pislogott rám bambán.
- Helló - villantottam rájuk egy mosolyt. - Kikapcsolná valaki ezt a
bigyót? Megsiketülök tőle.
- Majd én elintézem - szólalt meg a csoportosulás mögött egy mély
hang, majd a legdögösebb doki lépett a szobámba, akit valaha láttam. Hmm, a
végén még rendszeres látogató leszek. A fickó magas volt, vagy százkilencven centi,
rendezetlen barna haja volt és zöldeskék szeme, melyet fekete keretes szemüveg
takart félig meddig. A teste akár egy olimpikoné, és ezt a tényt még kék műtős
ruhája sem tudta elfedni.
- A nevem Dr. Morgan - mutatkozott be, miközben kikapcsolta a gépet, majd megállt előttem.
- Üdv doki, bemutatkoznék én is, ha nem gondolnám, hogy teljességgel
felesleges - dobtam hátra fél kézzel
kusza barna fürtjeimet. Hát igen, nem túl csábító, néztem végig magamon ismét
kritikusan.
- Valóban - mosolyodott el halványan, majd, mintha csak észbe kapott
volna szigorú arcot vágott. - Meg kell mondanom, hogy még nem lenne szabad
felkelnie. Agyrázkódása volt, és pihennie kellene. Feküdjön szépen vissza -
fogta meg a karom - én pedig hívok egy nővért, hogy kösse vissza az infúziót és adjon valami fájdalomcsillapítót.
- Ugyan már! - ráztam le magamról a karját. - Semmi bajom. Még csak
fájni sem fáj semmim.
A doki érdeklődve pillantott rám, majd egy kis lámpával a szemembe világított és utasított, hogy kövessem az ujját. Sóhajtozva tettem eleget a felszólításnak.
- Nos? - kérdeztem mikor végre zsebre dugta az a vackot. - Mi az
orvosi szakvélemény? Megmaradok vagy kezdjem el írni a végrendeletem?
- Természetesen - bólogatott buzgón, majd mikor észrevette felvont
szemöldököm gyorsan helyesbített. - Úgy értem, természetesen megmarad - húzta el
a száját a "megmarad " szóra. Láthatólag nem nyerte el a tetszését.
Megértően bólogattam, elfojtva egy mosolyt. Ezután a doki leakasztotta a
nyakából a sztetoszkópot és szorosan az ágy mellé lépve széthúzta a "ruhám" hátulját. - Sóhajtson egy nagyot!
- Erre feltétlenül szükség van? - pislogtam rá fel.
- Nem engedhetem el amíg nem tudom, hogy nem esik-e össze két lépés
után. Most pedig sóhajtson!
Fél óra. Ennyibe telt
mire meggyőztem a cuki orvosomat, hogy nyugodtan haza engedhet, anélkül, hogy
attól kéne félnie összeesem valami sikátorban vagy ilyesmi.
- De feltétlenül vissza kell jönnie kontrollra - pillantott rám a
papírjaiból.
- Persze, persze visszajövök. De most megkaphatnám a ruháimat?
Mellesleg orvosi előírás a magázódás?
- Nem - nézett rám meglepetten, mire szélesen elmosolyodtam.
- Ez esetben hívjon Trixie-nek doki, ettől a magázódástól olyan
öregnek érzem magam - vágtam szomorú képet, mire a fickó hangosan felnevetett.
Be kell ismerni, ezért már megérte kórházba kerülni.
- Hát attól aztán nem kell félnie - mosolyodott el, majd mikor csúnyán
néztem rá, megadóan felemelte a kezét. - Félned.
- Mindjárt jobb - bólintottam, majd leugrottam a földre. - Szóval a
cuccom?
- Itt van minden - sétált át a szobán, majd felkapva a széken
árválkodó szatyrot visszatért és lerakta az ágyra. - Azért csak kíváncsiságból - nyúlt a
zacskóba - ez minek egy magadfajta lánynak?
A kezében a speckó bagolyfejes hajtűmet tartotta, majd egy finom
érintésre a bagoly jobb fülénél a hajtű tompa vége, mint egy tok lecsúszott, és előbukkant egy hajszálvékony ám annál erősebb minitőr. Hát igen, szépség és
praktikum. Azért megnéztem volna milyen képet vágott az illető, akinek a
kezében kinyílt.
- Sosem lehet tudni - vontam vállat ártatlanul mosolyogva, majd
kikaptam a kezéből és visszacsúsztatva a tetejét a hajamba tűztem. Dr. M a
fejét csóválta, majd magamra hagyott, hogy felöltözhessek és megígérte, hogy
közben megírja a kilépő papírjaimat.
Amint becsukódott mögötte az ajtó lekaptam magamról a pöttyös förmedvényt és undorodva a földre
hajítottam. Hiányoztak a saját cuccaim. Szerencsémre a kocsi nem talált telibe,
a fickó idejében félre rántotta a kormányt, de így is elég nagyot estem ahhoz,
hogy elveszítsem az eszméletem és mentőt hívjon hozzám. Nos, legalább a
ruháimat csak levették és nem levágták. Öröm az ürömben, mert közben az is
eszembe jutott persze, hogy miért rohantam a kocsi elé. Shane.
Ahogy eszembe jutott a
bátyám, elkomorultam. Mindig is tudtam, hogy ő más, mint én. Neki világ
életében hatalmas tervei voltak, én csak élveztem az életet, viszont ezt
álmaimban sem képzeltem volna róla. Nagyratörő, igen, néha messzire is elmegy,
de ez. Ez most egészen más. A szüleink halála teljesen megváltoztatta.
Emlékszem, hogy akkor kezdett el ilyesmin gondolkodni, bár lehet, hogy az csak
a kiváltó ok volt. Neki kellett a hatalom, hogy irányíthasson, én viszont nem
vágytam rá. De mi van, ha én is olyan vagyok, mint ő? Hiszen ugyanaz a vér
folyik az én ereimben is. Mi van ha csak beképzelem magamnak, hogy én más
vagyok? Hogy én jó vagyok? Amikor elmentem, menekültem. Nemcsak Shane elől,
hanem az emlékeim elől is. Próbáltam normális életet élni és szerencsére a
szüleim örökségének hála, minden adott volt hozzá, mégse ment. Mindenfelé
amerre jártam különlegesekbe botlottam. Egyesek barátok lettek, míg mások
ellenségek, de sosem volt célom az, hogy uralkodhassak felettük. De mi van, ha
arra születtem, hogy uraljam őket? Ha Shane-nek igaza van és az a sorsunk, az övé és az enyém, hogy a képességeink által meghódítsuk a világot? Mi van ha
minden, amit eddig magamról hittem csak önámítás?
- Trixie?
A hangra felkaptam a fejem, és egy aggódó zöldeskék szempárba néztem.
Dr. M visszatért a papírjaimmal. Széles mosolyt kényszerítettem az arcomra.
- Minden rendben doki, csak elgondolkodtam.
- Akkor is az a véleményem, hogy maradnod kéne pár napig - nyújtotta
felém vonakodva a lapokat.
- Semmi bajom nem lesz.
- Rendben - adta meg magát végül. - De jövőhéten gyere vissza
kontrollra. El ne felejtsd.
- Persze, persze doki, itt leszek - masíroztam ki, s, mintha még
hallottam volna, hogy utánam kiált, hogy a neve Dale, de nem figyeltem már
rá. A gondolataim ismét Shane körül forogtak, s lassan ahogy kiértem a
kórházból, némán folyni kezdtek a könnyeim.
~ Alathea ~
Surprise! ;)
VálaszTörléshttp://zaynswarning.blogspot.hu/p/dijak.html