*April*
Hirtelen felriadtam. Robbanások
mindenfelé; mi ez? Hol vagyok? - néztem körbe; hamarjában azt se tudtam élek-e
még. Egy aggódó zöld szempár vésődött be a tudatomba, és erős karok szorítottak
védelmezően. Olyan életszerű volt. Nagyokat pislogtam. Lassacskán
magamhoz tértem és felfogtam hol is vagyok. Nem, ez nem a harctér, ez
annál rosszabb. Ez egy matekóra.
- Örülök, hogy úgy döntött megtisztel
minket és velünk tart Miss Goldwin. Ha már úgyis annyira figyelt, biztosan meg
tudja oldani, ezt az egyszerű kis feladatot. Kérem, fáradjon ki és rögtön
kezdjen is bele. – A francba, már csak ez kellett. Azt se tudtam, mi a mai óra
témája, nem hogy még az a bonyolult számhalmaz ott a táblán. Na de végtére is
April Goldwin vagyok, nem akárki, ezt is szépen megoldjuk. – Felálltam,
megigazítottam a vadonatúj kék Chanel ruhám, hátradobtam hosszú vörös hajam, és
magabiztos léptekkel a táblához mentem. - Hát ez nehezebb, mint gondoltam
volna, még gyök is van, meg valami négyzet bigyó. - Alaposabban szemügyre
vettem a hosszú egyenletet, ami a fél táblát belepte, de azt se tudtam, hogyan
is kezdjek hozzá. Most először a zárójelet bontsam fel, vagy kezdjem a
szorzással? Ajj, miért kell ezt így túlbonyolítani? Nem lenne elég egy sima
összeadás, esetleg még némi osztás kíséretében? Itt túl sok az x meg az y.
- Nos, hallgatom Miss Goldwin - hajolt le
közben a tolláért Mrs.Colins és én ezt a pillanatot kihasználva kétségbeesetten
ránéztem Mary-re, aki már tartotta is nekem a feladat megoldását, a
levezetéssel együtt. Pimasz vigyor terült szét az arcomon. Hát igen April
Goldwin a nevem, nekem semmi sem lehetetlen. Gyorsan memorizáltam a megoldást,
és már körmöltem is a táblán. Annyi neked matekpélda, még te sem foghatsz ki
rajtam. Az utolsó számot is leírtam és a tanár felé fordultam önelégült arccal.
- Lenyűgöző - csodálkozott tágra nyílt
szemekkel a szemüvege mögül, de hiszen volt is miért, a példát hibátlanul
megoldottam - Nem hittem volna, hogy még így is képes figyelni. Fáradjon a
helyére. Négyes alá, de ha még egyszer elalszik az órámon nem állok jót
magamért. Megértett?
- Tökéletesen! – És ezzel a helyem felé
vettem az irányt, elégedetten és büszkén. Leülve Maryre kacsintottam, aki erre
egy mosoly kíséretében bólintott. Jó barátnők voltunk már hosszú ideje,
divatban és bajban mindig összefogtunk. Mert a jelszó: Légy stílusos, de add
önmagad! Ha cipősarkad letörik, csak kiálts, a bajban mindig megtalálsz!
Az óra további részén úgy terveztem
figyelek, de hát a csengő közbe szólt. Jól van, én aztán nem erőltetem. Egyszer
akartam végre jó nebuló lenni, de az se jött össze… Gondolkodóba estem;
talán kicsit változtatni kellene a hozzáállásomon, és szorgosan tanulni meg
házit írni, meg jó lenne ha… Áh, hagyjuk! Kit érdekel?! Vannak fontosabb dolgok
is, mint például Giorgio Armani legújabb tervezése. Kíváncsi vagyok, hogy az új
tavaszi kollekcióban a pasztell fog inkább teret nyerni, vagy visszatér a flitteres
verzióhoz, de az is lehet, hogy inkább…
- A tanárnő szemei, mintha ki akarnának
ugrani, hát nem vicces?! - lépett mellém Chatrine és elém tolta a mobilját.
- Mutasd, mutasd! Én is látni akarom! –
tolakodott oda Mary. – Hát ez oltári!
- Te lefotóztad a tanárt? - néztem
meg a Mrs. Colins kiguvadt szemeit a képen.
- Naná! Nem minden nap látunk ilyet. Ez a
látvány azért megért egy képet, te sem tagadhatod.
- Az biztos. Akár paparazzinak is
elmehetnél - vettem a karomra a táskám.
- Maradok inkább a fényképező másik
oldalán, de másodállásnak nem is olyan rossz öltet - nevettünk együtt a másik
legjobb barátnőmmel, akivel a bolondozásban mindig világcsúcsot döntöttünk.
- Na, csajok, menjünk a plázába, az új
kollekció csak ránk vár – karolt belénk Mary, és kisétáltunk a folyosóra.
- Nem innánk előtte meg egy kávét? Ez az
óra totál leszívott. - kérleltem őket.
- Téged? April, hisz az óra nagy részét
végigaludtad.
- Na de utána meg, meg kellett oldanom egy
teljes matekpéldát Mary. - Chatrine erre felkacagott.
- Jól van, menjünk, rám is rám fér egy
olasz eszpresszó.
Végig baktattunk a St.Vincent High
School labirintusán. A suli egészen üres volt már, mindenki menekült amilyen
hamar csak tudott. Kiérve megcsapott a szabadság illata. Végre péntek, indulhat
a buli!
~ Blyana ~
*Conlan*
Semmi
kontaktus. Csak bemegyek és kijövök ennyi. Rutin meló, nem lehet gond. Különben
is Shane azt mondta, hogy nagy eséllyel senki nem lesz ott. Nem lehet gond. Nem lehet gond.
Ezt
ismételgettem magamban, mint egy mantrát, de a rossz érzés csak nem akart
elmúlni. Olyan érzésem volt, hogy a végzetembe sétálok. Nem a haláltól féltem.
Aligha találkozhatnék bárkivel is, aki képes lenne engem legyőzni. A
harcmodorok mesteri ismeretével és az én képességemmel nincs olyan élő ember,
aki felül tudna rajtam kerekedni, és ha mégis... mindig is úgy képzeltem, hogy
harcközben fog érni a vég. A barátaim közül sokan így vagyunk vele. Gerard,
Adam, Jason... még Shane is így gondolkodik, és ezzel nincs is baj. Harcosok
vagyunk, akik egy jobb élet reményében cselekszenek. Ugyanakkor tudom, hogy van
rosszabb is a halálnál. Sokkal rosszabb. Olyan ismereteim vannak ilyen téren,
amivel senki más nem rendelkezik, s őszintén szólva, én is arra vágyom. Az
áldott tudatlanságra. De nekem ez nem adatott meg. Koncentrálj Conlan!
Elértem
a célom. Egy fa mögé húzódva tekintettem fel a szirten álló, kastélyra. A
Menedékre. Hányingerem támadt, ha csak rá gondoltam mi folyik a pompás építmény
falai között. Mert bár a Szövetséget megvetettem, azt el kellett ismernem, hogy
a hely, amit választottak gyönyörű.
Elég
legyen seggfej, nem ezért jöttél!
Józanságom
hangja visszatérített a valóságba, és ráébredtem, hogy cselekednem kell.
Óvatosan osonva az árnyak közt megközelítettem a kastélyt. Nem volt könnyű
megtalálni, de én olyan módszerekhez nyúlhattam, amikhez más nem a G.L.-ben,
ezért küldtek engem. Én voltam az egyetlen, aki megtalálhatta a helyet.
Kifejezéstelen arccal pillantottam bal tenyeremen tátongó hosszanti vágásra,
majd halkan suttogni kezdtem. Éreztem, hogy a bőröm megbizsereg, majd a seb
magától összezárult, elrejtve mindenféle árulkodó nyomot.
A
Menedékbe könnyű volt betörni. Az könyvtárba nyíló ablakot egyszerűen már
pofátlanul egyszerű volt feltörni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem
ügyelnek a biztonságra. Idióták. Megállva egy pillanatra körbenéztem a
szobában, az emlékezetembe vésve mindent, amiről úgy gondoltam még hasznos
lehet. Végezvén a terepszemlével, elindultam átkutatni a helyet. Módszeresen
haladtam, így nem telt sok időbe megtalálni az egyik dolgozószobából nyíló
titkos ajtót, meg a mögötte lévő szobát. Gyerekjáték. A tárgy, amit kerestem a
szoba közepén lévő üveg vitrinben volt, de eddigi tapasztalataimra alapozva
biztos voltam benne, hogy nincs riasztójuk. Már csak annyi dolgom volt, hogy
felmarkoljam a könyvet, aztán elhúzzam innen a csíkot.
Ekkor
történt meg. Az, amiről sosem hittem volna, hogy valaha bekövetezhet. Megleptek.
Hallottam,
hogy a szóba túlsó végén rejtekajtó nyílik, a szobában világosság gyulladt, én
pedig szembe találtam magam a végzetemmel.
A lány
döbbenten állt az ajtóban, én pedig kővé válva guggoltam a vitrin mellett. Az
első gondolat, ami átfutott a fejemen, hogy meg fogom ölni Adamet, ha kijutok
innen. Ő adta az infót, hogy üres lesz ma délután a ház, most meg nyakig vagyok
a szarban. Seggfej.
A
lányra meredtem és megállapítottam, hogy halálra van rémülve. Jó. Nagyon jó. Ez
még a hasznomra lehet. Lassan felálltam, és óvatosan elléptem a könyv mellől,
hogy szembe kerülhessek vele. Kezemmel fekete dzsekim zsebéhez nyúltam és
megnyomtam a telefonon a hívás gombot. Ha mákom van, automatikusan az utolsó
személyt tárcsázza majd, akivel beszéltem. Jasont. És ha még nagyobb szerencsém
van, a vonal nem szakad meg azelőtt, hogy felfoghatná, hogy pácban vagyok.
- Vedd
ki a kezed a zsebedből, és tartsd úgy, hogy lássam! - csattant föl a szőke
lány, engem pedig ekkor ért a második sokk. Képtelen voltam ellenállni.
Próbáltam, de a testem elárult. A kezeim, mintha önállóak lennének, az akaratom
ellenére két oldalt a magasba lendültek. Kétségbe esetten bámultam a nagy baba
kék szemekbe, amik egy pillanatra sem eresztették a tekintetem.
- Mi a
neved, és miért jöttél ide?
- Burn.
Conlan Burn. Azért jöttem, hogy elvigyem a könyvet.
Legszívesebben
a nyelvembe haraptam volna. Nem akartam válaszolni, de képtelen voltam
ellenállni. Mi az istent művel velem ez a némber? Nem tudtam miféle játékot
játszik, de abban biztos voltam, hogy én nem akarok a játszópajtása lenni. Csak
el akartam tűnni innen, a pokolba is. Próbáltam elfordítani a tekintetem, de nem
ment, nem tudtam másfelé nézni csak a mezítlábas szőkeségre az ajtóban. Kurva
élet. A lány közelebb lépett, én pedig reszketegen hátráltam egyet. Féltem tőle,
és ez volt csak, amitől igazán halálra rémültem.
-
Maradj ott, ne mozdulj! - parancsolta, én pedig mozdulatlanná dermedtem. Akkor
sem tudtam volna megmozdulni, ha az életem függ tőle, ami elég sanszos volt a
körülményeket figyelembe véve. - Ki küldött? Shane?
- Igen
- nyögtem ki összeszorított szájjal.
A lány
még mindig fogva tartotta a pillantásom, de homlokán elmélyültek a ráncok,
ahogy gondolkodóba esett. Nem kellett IQ bajnoknak lennem ahhoz, hogy
kitaláljam, azon agyal, mihez kezdjen velem. A lehetőségek, mint egy némafilm
peregtek le a fejemben, és közülük a legelfogadhatóbb a bezárás lett volna.
Francba. Volt még egy lehetőségem. Valami, amit csak vészhelyzetekben tettem,
de most eléggé úgy állt a helyzet, hogy ez az utolsó dobásom.
Hirtelen
rezegni kezdett a mobilom. Meglepődtem. A lány is meglepődött, mert hirtelen
elkapta a tekintettét, én pedig éreztem, hogy újra ura vagyok a testemnek. Nem
tétováztam hát tovább. Hátat fordítva a titkos ajtóhoz rohantam, majd a
dolgozószobában az ablakhoz. Nem vesződtem vele, hogy kinyissam, hanem
egyszerűen kiugrottam rajta. Az üveg millió apró darabkára robbanva szóródott
szét körülöttem, ahogy gurulva földet értem. Mázli, hogy ez csak a földszint
volt, és nem valamelyik emeleti ablak. Akkor aztán csúnyán megszívtam
volna. Bár, ez is elég volt ahhoz, hogy kificamodjon a bokám. Nem
pillantottam hátra, ahogy az erdő felé iparkodtam, már amennyire a sérült lábam
engedte. Akkor sem pillantottam hátra, mikor beértem a fák közé. Egyetlen
gondolatom volt. Minél messzebb kerülni innen. A telefon újra rezegni kezdett,
én pedig csöppet sem lassítva kihalásztam.
- Jason
- szóltam bele. - Segítség kéne. Igen, megtaláltam... Nem, már eljöttem... Nem, nincs nálam az
istenverte könyv! - morogtam dühösen. - Akadt egy kis problémám. Egy
százhetven centis szőke, világító kék szemekkel.
~Alathea~
Nagyon jó,imádom,fel is iratkoztam.Nekem csak az a fura,hogy minden fejezet más szemszögből van,de gondolom majd megszokom.Még nem ismerem a szereplőket,de eddig April a kedvencem,és eddig az első fejezet a legjobb :) íy tovább!Rögtön folytatom!
VálaszTörlés