Jó estét mindenkinek!
Mint már múltkor említettük a vasárnap reggel 11 óra helyett szombat esténként szándékozunk feltenni az új részeket, ami több szempontból is kedvezőbb. Reméljük nektek sem hátrány, hogy előbb olvashatjátok a fejezeteket. :D
És akkor ezzel fel is kerülne a rész, pont most!
Kommenteljetek, pipáljatok, és egyéb.
Kommenteljetek, pipáljatok, és egyéb.
~D~
"Ha úgy tűnik, nincs segítség,
közelebb van, mint remélnéd."
Unique
*Ashley*
Amikor szembekerültünk Acheron embereivel, egyetlen dolgot tehettünk. Berohantunk a szobába, bár elképzelésünk sem volt mi fog ott várni ránk. Vérben ázó hullák mindenfelé, esetleg itt-ott elhagyott, árválkodó ujjak? Nem tudtam, az azonban biztosnak ígérkezett, hogy nem teadélutánra trappolunk be, ahogy az is, hogy nem virágmintás csészéből fognak kortyolgatni éppen, s nem falnak hozzá diós sütit sem.
Nos, valóban nem kedélyes csevej folyt a szobában, pláne, hogy a benntartózkodó három alak közül kettő egy-egy székhez volt kötözve. Shane és Adam.
A helyzet komoly volt, nagyon is, és ezt tudtam is persze, de a pillanat mikor Aprillel berontottunk, s megláttam Shane szemében a megkönnyebbülés villanását, majdnem elnevettem magam. Ki hitte volna, hogy megéljük valaha ezt a napot is? Én biztosan nem.
A feketébe öltözött alakulat, mint egy előre megkomponált színdarab körbe helyezkedett, épp úgy, hogy elállták a kijáratott, s minket a terem közepe - Shane-ék - felé szorítottak vissza.
- A Goldwin lányok ha nem tévedek.
Mintha lassított felvételen lettünk volna, úgy fordítottam pillantásom a pár méterre álló fekete öltönybe bújtatott testre, melynek gazdája kétségtelenül maga Acheron volt. Jobban illet volna egy Manhattani monstrum tetőtéri irodájába, mint ide az isten háta mögötti ódon vár falai közé, de valószínűleg ezzel ő is tisztában volt, ahogy mindenki a szobában, így nem vettem a fáradságot, hogy ezt közöljem is vele.
Aprilre pillantottam a szemem sarkából, s ő mintha csak megérezte volna figyelő tekintetem, viszonozta a pillantásom, s nem is kellettek szavak. Nem volt rájuk szükség, hisz mindketten ugyanarra gondoltunk. Nem várhatunk tovább.
Előrevetettem magam, s kardom egyetlen gyors csapásával leszaggattam a köteleket Shane-ről, majd Adamről is, miközben arra buzdítottam a szobában lévőket, hogy hagyjanak minket, amire April szerencsére rá is erősített egy kis nyugalommal, így a két fiú akadálytalanul vehette magához a fegyvereiket.
Akkor azonban kitört a totális, megállíthatatlan káosz.
Hömpölygő, mindent magával sodró áradatként támadtak ránk, mi pedig hátat hátnak, vállat vállnak vetve, kört képezvén álltunk. Hárítottunk, és támadtunk, lebuktunk és fordultunk, de mintha csak néma egyezményt kötöttünk volna, egyikünk se távolodott el a többiektől pár lépésnél messzebb. Ahogy kiléptünk, azonnal vissza is zártunk, hogy védjük nem csak magunkat, de egymást is.
Ha hozzánk hasonlóakkal harcolunk, esélyünk sem lett volna, de emberekkel kerültünk szembe, s így bármilyen sokan is voltak, egyenlő félként küzdhetünk.
A gondolataik már azelőtt elárulták őket, hogy bennük egyáltalán tudatosult volna, s így könnyű volt kitérni. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy tényleg rengetegen voltak, s így egyszerre több dologra kellett koncentrálni.
- Félre! - ragadta meg a felkarom egy határozott kéz, s épp idejében rántott oldalra, hogy elkerüljem a fejvesztés kellemetlen esetét. Hitetlenkedve pillantottam föl Shane-re, aki elengedvén egyetlen gyors csapással végzet a támadómmal, s már fordult is a következő felé, mintha mi sem történt volna. Mintha nem épp most mentette volna meg az életemet.
Olyan érzésem volt, hogy a világ kifordult önmagából.
Amíg kusza gondolataim között próbáltam megtalálni a rendet, Jason érkezett fejvesztve, s kardja senkit sem kímélt, ahogy előre tört April felé.
Fellélegeztem, hogy megkapta az üzenetem, s újult erővel vetettem magam a harcba. Fáradhatatlanul forgattuk a fegyvereinket, nem törődve azzal, ha esetlegesen mi is bekaptunk egy-egy vágást.
A lábunk előtt egyre több eszméletlen ember feküdt, s mi akaratlanul is minduntalan megbotlottunk bennük, vagy épp a parkettát megfestő vörös folyadékon csusszant meg a lábunk, mely olyan sűrűn állt már a földön, hogy szőnyegnek is elment volna. Bár azt nem hittem volna, hogy Shane szereti a bűzlő, csúszós, undorító dolgokat. Lássuk be ennél még neki is jobb ízlése van.
- Használjátok a képességeiteket! - ordított fel Shane a hátam mögül. - Most nem érvényes az egyezmény!
Nem mondod, válaszoltam volna szívem szerint, de nem volt rá időm, így megelégedtem azzal, hogy égnek emeltem a tekintetem. Nem tudom mit képzelt, hogy ennyi eszünk sincs, vagy mi? Én eddig is használtam, hogy összezavarjam az ellenfeleimet, és ahogy láttam April is befolyásolta őket rendesen, s az érkező Jasonön is láttam, hogy a képességeit hívja segítségül.
Nem igazán koncentráltam rájuk, így nem tudnám megmondani ők hogy álltak a képességeikkel, de biztos, ami biztos, most már legalább Shane és Adam is maximumra kapcsoltak.
Adam erejét ha máshonnan nem, hát April elbeszéléseiből ismertem, így mikor felé pillantottam, nem lepődtem meg, ahogy egy-egy fickó a fejéhez kapva a földre zuhan, hogy aztán a fölötte álló szőke férfi, mint valami pokolbéli arkangyal megadja a kegyelemdöfést.
Ezzel szemben viszont, Shane-t még sosem láttam harc közben úgy, hogy a talentumához nyúlt volna. Egészen mostanáig.
Ellenfelei megdermedtek, majd arcukra kiült a teljes kétségbeesés, s rettenet, volt aki térdre zuhant és tapogatózni kezdett.
Ha lett volna rá lehetőségem az ellenség szüntelen érkező sorai között, elképedve figyeltem volna. Húgához hasonlóan ő is egyfajta megfosztást kapott, csak míg Trixie a képességeket veszi el, addig Shane az érzékszerveket. Látás, hallás, tapintás. Mind semmivé válik acélszürke szemének egyetlen villanásától.
A lábamba hasító perzselő fájdalom visszarántott a szobába, el szakítván pillantásom Shane-ről, s az elébe kerülő sötét alakokról.
Másodpercekkel később a G.L. tagjai sorjáztak befelé az ajtón, hátba támadva a mit sem sejtő bandát. A küzdelem áthelyeződött, ahogy Acheron lassan felbomló serege egérutak után kutatott.
Eszembe jutván a "vezér", Acheront kerestem a tömegben, de helyette pillantásom Conlanre esett. A tekintetünk találkozott. A harc zajai elcsitultak, az emberek eltűntek, s még ha csak egy másodpercre is csak ő volt meg én.
Felötlött bennem, hogy még meg sem köszöntem neki, a borítékos segítségét, de a következő pillanatban a tekintetünk elszakadt ahogy újabb tucatnyi fekete alak érkezett.
Odakintről éktelen robaj hallatszott, majd újabb és újabb. Megremegtek a falak, mi pedig lebukva döbbenten pislogtunk egymásra. Láthatólag senkinek fogalma sem volt róla mi történhetett, de pár perc múlva választ kaptunk a kérdéseinkre, mikor a Alex, Cameron, Kassia és Tsunade berobbant a küzdők közé.
- Mi történt odakint? - kaptam el Cameron karját.
- Menekülni akartak, úgyhogy felrobbantottuk a kocsijaikat - válaszolt helyette Kassia, mire hitetlenkedve fordultam felé.
- Az összes kocsit, ami odakint állt?
- Aha, de nyugi a tiedet békén hagytuk. Meg Jasonét is.
- Charlotte... - nyögött fel valaki a hátam mögött, és odakapva a fejem Shane gyilkos pillantásával találtam szemben magam, bár ez inkább szólt most a barna hajú lánynak, mint nekem. Értetlenül néztünk rá.
- A vörös Lambo a kapu előtt? - kérdezte Adam hirtelen mellénk penderülve.
- Kinyírtuk! - ordított át a teremben Alex, miközben vidáman kaszabolta az ellenséget.
- Öcsém! - Adam megpaskolta Shane vállát. - Legalább gyors halála volt.
Nem értettem miről beszélnek, de nem maradt időm sem megkérdezi, mert Acheron a semmiből támadt ránk. Zakójától megszabadult, s most vakítóan fehér ingben, kezében halálos szablyát suhogtatva, lesből vetette ránk magát.
Magam elé rántottam a kardot tartó kezem, s mellettem Shane ugyanígy tett. Pengéink keresztbe álltak, s Acheron épp a kettő közé sújtott, hol keresztezték egymást.
A csapás erejétől azt hittem leszakad a kezem, de megvetvén a lábam sikerült tartanom magam. Visszalöktük.
- Itt a vége - lépett felé Shane, s ha nem látom szemének villanását, nem tudtam volna, hogy megfosztotta Acheront az érzékszerveitől. - Adam!
- Szívesen - lépett a főnöke mellé, majd kaján vigyorral az arcán a kába alakra fókuszált, aki hangtalanul ugyan, de összeesett.
Ezután a harc már csak percekig tartott. Acheron talpon maradt emberei vagy elmenekültek, vagy meghaltak.
Kardom hegyét a padlóba fúrtam, és rátámaszkodva fújtam ki a levegőt. Kezem az oldalamra szorult. Valaki a harc folyamán alaposan eltalált, és nem voltam benne egészen biztos, hogy nem repedt meg egy bordám. Körülnéztem a romhalmazzá avanzsált szobán, s megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy egyik földön elterülő alakot sem ismerem. A mieink mind megúszták.
Ironikus. Pár hónapja még azokkal vívtunk élet-halál harcot, akik most a hátunkat védték. Ha ez nem a sors fintora, akkor nem tudom mi.
Shane dühös léptekkel, és megfeszülő vállakkal járkált a szobában fel-alá, és az orra alatt szitkozódott. Az, hogy ideges volt, valószínűleg épp annyira enyhe kifejezés lett volna rá, mint a Pompejt elpusztító vulkánkitörést apró kellemetlenségnek nevezni.
- Ez a hely többet nem biztonságos. El kell mennetek innen - fordítottam felé a pillantásom, mire fáradtan megcsóválta a fejét, és még egyszer belerúgott az előtte fekvő fickóba.
- Nem mondod szöszi. És arra is van tipped hová menjünk?
- A Menedékbe - vágtam rá, nem törődve gúnyős hanglejtésével.
Ha hallottam volna olyanról, hogy valaki képes megfagyasztani az időt, most biztosra vettem volna, hogy az illető köztünk van, így azonban csak abban lehettem biztos, hogy bejelentésem sokkolta az egybegyűlteket. Társaim úgy bámultak rám, mintha megörültem volna - szerintem mondjuk tényleg azt hitték -, Shane és emberei pedig hitetlenkedve.
- Azt akarod, hogy menjünk a Menedékbe veletek? - kérdezett vissza Shane, szerintem csak azért, hogy meggyőződjön róla, semmi nem ment a fülébe.
Bólintottam.
Bólintottam.
- Te magad mondtad, hogy ez ügyben össze kell fognunk. Ez merőben egyszerűbb, ha egy helyen tartózkodunk. - Körbe mutattam. - Persze itt is maradhattok.
Shane is körbenézett kezem mozdulatát követve, és összeráncolt homlokkal próbált rájönni, hol a csapda. Csakhogy én nem ő voltam.
Igen talán - sőt elég valószínű -, hogy őrültséget műveltem, de komolyan gondoltam, hogy nem maradhatnak itt, főleg, hogy nem tudjuk vége van-e vagy sem. Szükségünk volt egymásra.
- Rendben - bólintott végül, úgy mint aki önként akasztja nyakába a kötelet. Majdnem elmosolyodtam. - Adam, Jason vigyétek, és zárjátok be - bökött a fejével Acheron eszméletlen teste felé.
Apró biccentéssel jeleztem Jasonnek, hogy tegye, amit mond, aztán elkerekedett szemmel figyeltem a vállán futó mély vágást.
- Túlélem - vetett rám futó pillantást, majd Adammel két oldalról felemelték, és kicipelték Acheront a szobából. Becsuktam a számat, amit nyitásra emeltem, hogy megkérdezzem jól van-e.
- Hol van Laorux? - fordult Shane Emily felé, mire a lány kifelé mutatott.
- Megkötöztük.
- Ő nem a te embered? - néztem Shane-re elgondolkodva. Úgy rémlett.
- Áruló - köpte a szót. - Ő juttatta be őket.
Összeszorítottam a számat, mert tudtam milyen érzés, ha az embert elárulja valaki, akiben pedig bízott.
- Magunkkal visszük - döntöttem végül, mert itt mégse hagyhattuk. - A Menedékben is vannak cellák.
- Bár koránt sem olyan kényelmetlenek, mint itt - szólt közbe April, aki időközben megállt mellettem, s most izzó tekintettel méregette Shane-t, aki erre csak megrántotta a vállát.
- Vigyük - nézett rám. - De jobban járnánk ha nem lenne magánál.
Értetlenül ráncoltam a homlokom.
- Tömeg manipulátor.
- Rick - szóltam hátra a vállam fölött, mikor túltettem magam az enyhe sokkon. Ha ezt használták volna a nyár közepi csatában igencsak megjártuk volna. Bár, ha apám jegyzetei közt jól olvastam, főleg embereknél működött a képessége, az is csak egy maghatározott ideig. A különlegeseknél, pedig részleges hatást ér el, s ehhez már nagy tapasztalattal kellett rendelkeznie.
- Vissza kell mennem a kórházba Ash - lépett felém. A többiekhez hasonlóan neki se volt ideje átöltözni - igazság szerint csak nekem és Aprilnek volt ilyen kiváltságunk úgymond - és még mindig azt a sötét farmert, és szürke pólót viselte amiben akkor volt, mikor az erdőben találkoztam vele. A hasán terebélyes vér folt látszott, ami úgy tűnt már meg is száradt, s tudtam miért. Az nem az ő vére volt, és nem Acheron egyik emberéé.
- Hogy van? - kérdeztem bár az aggodalmas hangszín, inkább neki szólt, mint a lánynak.
- A szúrás mély volt, és meg kellett műteni, de stabilizálták.
- Ki a francról beszéltek? - vágott köze Shane.
- A húgodról, már ha egyáltalán érdekel - vágta hozzá dühösen Rick. - Feltűnt egyáltalán, hogy nincs itt?
- Mi történt vele? - kérdezett vissza teljességgel figyelmen kívül hagyva Rick feldúlt kérdését, amitől amaz még idegesebb lett.
- Acheron - válaszoltam gyorsan mielőtt elfajultak volna a dolgok. - Vidd Laoruxot a Menedékbe, utána megbeszélünk pár dolgot, és mehetsz. Ha megműtötték akkor egyébként se tért valószínűleg még magához.
Láttam, hogy vitatkozni akar. Tudtam, hogy meg akarja mondani, hogy menjek a francba és visszarohanni a lányhoz.
Nem értettem, ez tény volt. Nem tudtam, hogy képes azok után is szeretni, hogy elárulta és kihasználta. Valószínűleg az is kisebb fájdalommal járt volna ha kitépi a szívét, és két lábbal tapos rá. Ő mégis szerette.
Sose fogom megérteni a férfiakat.
Rick végül nehezen ugyan, de bólintott, és Emilyvel eltűnt az ajtó mögött. Shane-hez fordultam.
- Később megbeszéljük, oké? - emeltem fel a kezem, még mielőtt kérdezősködni kezdett volna. Tudtam, hogy maximum a kocsiban millió és egy kérdést zúdít a nyakamba, mivel Alex-ék hathatós közben járásának hála kocsi nélkül maradtak, így nyilván kénytelenek leszünk magunkkal vinni őket. Remek.
A kijárat felé indultunk. Lassan lépkedtük át a testeket, és a vértócsákat, amikor is eszembe ötlött valami és megtorpantam, amitől Shane nekem ütközött.
- Add vissza a könyvemet! - fordultam felé csípőre vágott kézzel.
~Alathea~
*Conlan*
Azt hiszem, ez nevezik, totálisan gigantikus, kibaszottul brutális nagy szívásnak. Ehhez már tehetség kell, hogy beszoruljak egy gardróbszekrénybe, a harc közepén. Vagyis inkább már a végén, vagy ahol épp tartottunk…
Épp heves küzdelmet folytattam, Acheron katonáival, mikor egyszer csak megbotlottam az előttem elterülő, két mázsás melákban, és a mellettem elhúzó sereg, nagy erővel belökött a tárva-nyitva álló, kirámolt ruhásszekrénybe. Aztán következett egy óriási csattanás, és robaj; a szekrény bezáródott, s az ajtaját kívülről még beljebb passzírozta valaki, vagy valami. A hangok csitultak, a szekrény zárva, én pedig ott kuksoltam a sötétben, pár felismerhetetlen ruhanemű, és törmelék között.
Már a kijutás összes lehetséges eszközével próbálkoztam, de hiába. Teljes testsúlyommal nekifeszültem az a faajtónak, de valószínűleg kintről, valami elég masszívan bereteszelhette azt, mivel meg sem moccant. Mélyen elgondolkodtam rajta, hogy ilyenkor milyen jól jönne, ha faltörő kosnak születek, vagy legalább valami aranytorkú énekesnek, akinek a hangját, még a szomszéd faluban is meghallják. De nem, egyik sem jutott, se megvastagodott tülök, se az ultraerős hangszálak.
Egymagamban üldögéltem csendben, megannyi kérdéssel a fejemben. Nem igazán értettem, hogy Acheron serege, miért éppen most vette be az Erődöt, azt se vágtam, hogy a Szövetség, miként került ide ilyen hamar, azt pedig végképp nem fogtam fel, hogy tűnt el mindenki ilyen kurva gyorsan. Laorux áruló lett? Mi lett a harc kimenetele? Egyáltalán most mi a franc történik? És... hogy jutok ki innen?
Magatehetetlenül hajtottam hátra a fejem, a beépített gardrób oldalának, és csak egyetlen dolog nyújtott vigaszt, ebben az idegölő állapotban.
Egy kép, melyet, újra és újra felidéztem a fejemben, csakhogy láthassam azt az angyali arcot. A küzdelem során találkoztunk, tekintetünk összeforrt hosszú másodpercekig, és ismét felszínre tőrt, a valamelyest csituló fájdalmas érzés. A hiány.
Ashley volt az a lány, aki olyannyira felkeltette az érdeklődésem, hogy egyszerűen nem bírtam kiirtani a fejemből. És ez az alattomos, lassú-lefolyású kor a szívemet is kezdte megtámadni…
Ekkor hirtelen, egy halk nesz zökkentett ki gondolataim kusza világából, de mivel nem hallottam tisztán, mi is lehet az pontosan, fülemet a bezárt ajtószárnyra fektettem.
- Hú, ez azért meleg helyzet volt. Nem semmi, mennyien voltak, de csak legyűrtük őket. Jól is esett, hogy végre nem csak az edző teremben küzdöttünk. Nem srácok? - beszélt, egy közepesen mély, férfihang. – Klassz… Jellemző… Beszélhetek én itt nekik, mindig itt hagynak… - folytatta tovább, eléggé reményvesztett, lemondó hangon. - Szuuuper, még ez is… Most mégis melyik vezet ki? Nem értem, miért kell ezt túlbonyolítani, egy folyosó is bőven elég lenne, legalább nem tévedne el az ember. Ezek hogy tudják megjegyezni, mi merre vezet? Rémület! Komolyan mondom az eszem megáll! Mégis hogy a francba jutok ki innen? - idegeskedett felháborodottan, és a mondataiból ítélve, egy eltévedt szövetségi volt az. Hát, ezek szerint, nem csak rám járt a rúd, hanem a fényeseket is átkozták az égiek. Megköszörültem a torkom, és a lehető leghangosabban kiabáltam ki a szekrényből.
- Hé! Merre vagy!? – Nem kaptam választ, így még egyszer kiordibáltam. - Hahó! Ott vagy?
- Én itt, és te ott? - szólt vissza, és válaszára igencsak összeszaladtak a ráncok a homlokomon. - És hol azaz itt?
- A folyosón. - Szó mi szó, nem igazán kerültem beljebb, a helyszínleírása folytán, de legalább annyit megtudtam, hogy nem a teremben van, ahol én is.
- Oké, és mégis melyik emeleten?
- Hát azt én is szeretném tudni, de mindjárt megkérdezem, várj! - De mégis kitől kérdezi meg, ha egyedül van? - Merült fel, ez az aprócska kérdés a fejemben. Majd ismételten felcsendült a hangja.
- Hé, öreg! Melyik emeleten vagyok? - érdeklődött, és valamilyen, furcsa, természetellenes nyögés hallatszott válaszul.
Hát ez elég bizarr! Bakker, ugye nem derült ki, hogy Acheron valójában UFO, és megszállták az idegenek, az Erődöt…
Na oké, azt hiszem most ártott meg a bezártság - szántottam végig idegesen, a fejemen.
- Aha, na, veled is sokra jutok – tért vissza ismét az elveszett szövetségi hangja, és léptek zaja is megütötte a fülemet. Ezek szerint, egy emeleten lehettünk, ha még ezt is viszonylag tisztán hallottam.
- Na figyelj, nem látsz a közelben egy ajtót, vagy egy másik termet? – próbáltam útbaigazítani, mert valahogy ki kellett innen kerülnöm, a molyirtó szaga kezdett az őrületbe kergetni, s ugyan engem nyugodt-vérű embernek lehetett nevezni, ez a bóklászó szövetségi, lassan az idegeimre ment.
- Hát van itt pár, de mögöttem csak egy, amiben elég romos állapotok uralkodnak. - Hangja erősödött, s cipőjének zaja még jobban megerősítette azt a tényt, hogy a megfelelő szobában volt.
- Látsz egy gardróbot, vagy ahhoz hasonlót? Ott vagyok bent, és nem tudok kijutni, mert a szekrényt valami eltorlaszolja; kívülről el kéne húznod azt a dolgot, miközben én belülről tolom kifelé.
- Azt hiszem, megvan - botorkált beljebb. - Nyugi, csak egy pár dolog van útban, egy íróasztal, egy komód, három fotel, egy széthasított kanapé, két hűtőláda, amiről fogalmam sincs, hogy kerülhetett ide… ja, meg négy orbitális nagy kőtömb. Ennyi, nincs más. Szuper, ugye? Pár szaltó, két csukamozdulat, itt egy spárga, ott egy bukfenc, és már ott is vagyok! - mondta, számomra érthetetlen vidámsággal. Ez a srác, vagy szívott valamit, vagy alapjáraton ilyen… ööö… laza?
A hangok alapján elkezdte átszelni az akadálypályát, és csak reméltem, hogy nem az általa elmondott akrobatikus mutatványokkal.
- Na… Hú… Ideértem… - szuszogta, s a szekrény elöli vackot ráncigálta. Feltornáztam magam a félig ülő helyzetből, s megpróbáltam elgémberedett lábaimat életre kelteni. Nekifeszültem az ajtónak, miközben ő teljes erejével, - mármint reméltem, hogy teljes erejével, - húzta erősen. Vagy háromszor-négyszer megismételtük ezt a folyamatot, és ötödjére, csak kinyílt az a szar.
Fellélegezve, töltöttem meg a tüdőm, a kissé poros levegővel, de ez is jobb volt, annál az émelyítő vegyszerszagnál, amit folyamatosan szívtam a szekrényben.
- Üdv a romhalmazban! - vigyorgott az előttem álló, magas barna srác, a kapucnis, szürke pulóverjében.
- Kösz a segítséget - nyújtóztam ki, és elmondhatatlanul jól esett, ismét érezni a végtagjaimat. - Amúgy Conlan - adtam felé a jobbot.
- Alex - ráztunk kezet, majd felmértem a szoba állapotát, s minél hamarabb el akartam innen tűnni. De hova is?
- A többiekről mit tudsz? Hol vannak? Mi történt egyáltalán?
- Gondolom a Menedékben… - porolta le, lazán lógó, fekete farmerját. - Egyik pillanatban, még Jasonnel, Cameronnal és Rick-el összefogva harcoltunk a vérebekkel, a másikban, már egyedül voltam, a hullákkal teli folyosón. Mindenki eltűnt, akár a Kengyelfutó Gyalogkakukk.
- Akár a mi? - grimaszolva húzódott fel a bal szemöldököm, az idétlen név hallatán.
- Kengyelfutó Gyalogkakukk! Csak azt ne mond, hogy nem ismered kakukk urat, és a prérifarkast - meredt rám megvetően, mintha azt nem tudtam volna, hogy hívják az elnököt.
- Aha, biztos… - vakartam meg a halántékom. - Na jó, inkább arra koncentráljunk, hogy jutunk ki innen. Ha minden igaz, a déli bejárat van a legközelebb, de jó lenne kideríteni, használható–e.
- Rendicsek, menjünk! - tőrt előre, mintha ismerné az utat. – Erre jó lesz?
- Igen, nézd meg, hogy arra égnek-e e lámpák, és hogy mennyire járható a folyosó, én addig megvárlak itt - dőltem félig, a lestrapált, ajtófélfának, illetve ami maradt belőle.
Alex egyenesen baktatott, kerülgetve a földön heverő testeket, és reméltem, csak rosszul látom, hogy balett lépésekhez hasonló sziluetteket csempész bele a járásába. Nagyokat pislogva dőltem előre, és az agyam eszeveszettül tiltakozott, hogy felfogja ezt. Ez a gyerek őrült!
- Na jó azt hiszem ez nem a kivezető út, de hát miért is lett volna az. Nem is én lennék, ha egyből rátalálok. Nem tudom, valahogy ez nekem nem megy - fordult vissza felém. - Nézzük meg ezeket is, hátha, jobbak a viszonyok… - mutatott a kereszteződésben lévő, elágazásra, én pedig bólintva felé indultam. A vér és a hullaszag, tömény bűze, kurvára facsarta az orrom, legszívesebben tovább szagoltam volna a molyirtót. Ehhez képest, az kellemes rózsaillatnak számított.
- Na szóval akkor most - emelte fel az ujját Alex, és ami utána következett,arra egyáltalán nem voltam felkészülve. - Ec-pec kimehetsz, holnap után bejöhetsz cérnára cinegére ugorj cica az egérre, fuss - mutatott a bal oldali folyosóra. - Hát te győztél pajtikám, uccu Conlan, húzzunk! - indult balra, én meg csak álltam, ledöbbenve, és nem tudtam eldönteni, hogy bolondok házában vagyok, vagy óvodai kiscsoportban. Azért sok mindent kinéztem volna a Szövetségesekből, de ez már nekem is sok volt. Miféle szerzetek vannak oda bezárva?!
Magamhoz térve a sokkból, követtem őt, a barátságosabb, hulla nélküli folyosón.
- Ezeknek a GL-eseknek kilométer hiányuk van… több tíz métert kell gyalogolni, hogy egyáltalán egy ajtóhoz eljussak. Furcsa népség, mondtam én már ezt... - mormolt magában, mintha nem hallanám. - És a kicsi, magányos Alex bandukolt hegyen, völgyön át, mígnem egyszer csak, talált egy ajtót - állt meg bolond úr, a faragott fa bejárat előtt. - Ide benézek, hátha innen kijutunk! - szólt hátra, nekem.
- Onnan biztosan nem jutunk ki, az csak egy szoba… - figyelmeztettem, de ő, mint aki süket, leszarva amit mondok, csak benyitott. Persze… végül is, ő lakik itt, nyilván, jobban tudja, mi merre…
- Na ez se a kiút - csukta vissza, én pedig hitetlenkedve ráztam a fejemet - De várjunk csak, mintha láttam volna egy… Basszus! Ne… Ez egy… - nyitott ismét be, majd berohant, mint akinek sürgős dolga akadt. Halvány gőzöm se volt, mégis mit találhatott, de féltem, ha belegondolok, egy újabb trauma ér. Pár perccel később, lábujjhegyen kiosonva, zárta be a nyílászárót.
- Mi van? Van bent valaki? - hajoltam hozzá közelebb, a reakciója láttán.
- Tudod mi ez? - suttogta, miközben előre emelte, háta mögé elrejtett kezét, melyben egy plakát feküdt. - Ez egy eredeti, aláírt Alexandra Burke poszter! - pusmogta alig hallhatóan. Hol a gyógyszerem?! Segítség! - Túrtam a hajamba idegesen.
- És miért suttogsz? - cikázott a szemem közte és a poszter között.
- Viccelsz? Nem akarom, hogy bárki is meghallja - szedte le óvatosan a ragasztót, a papír, négy sarkáról. - Vagy órákat álltam sorba a koncertje után, de mire odaértem volna, már elment, de most itt VAN! Hát ezt nem hagyhatom itt. Kizááárt, hogy én ezt itt hagyjam! - szedegette tovább a ragacsot. - Ez egy ereklye Conlan! Ereklye! Ilyet nem találsz, minden újságban! - Miután végzett, maga elé nyitotta a lapot, és rajongói csodálattal meredt arra a nőre. - Na oké, Burki, mostantól az én szobámat fogod csodálni – hajtotta össze a posztert, és becsúsztatta a farmerzsebébe.
ÉN EZT NEM BÍROM! Te jó ég!! Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - Dörzsöltem meg az arcom, hogy, ha ez egy rossz álom, mihamarabb ébredjek fel. De nem, ez nem álom volt…
- Hát akkor már kettő kilőve. Maradt még kettő - nézett el mindkét irányba - Ajj, de most melyik? Miért kell ennyire megnehezíteni a dolgot. Miért nincs valami jel a falon? Hogy Exit? Vagy egy futóemberke? Nem tudtak volna felvésni egyet? - töprengett hangosan. Én eközben azon vacilláltam, hogy valóban nem tudja, hogy én G.L-es vagyok…
- Nehéz döntéseket meghozni ilyenkor, mikor már inkább a posztert raknám fel a falamra… - rázta a fejét gondterhelten, és itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba; mert még egy ilyen húzás, és engem visznek diliházba.
- Figyu Alex, engedd, hogy segítsek, oké? Kicsit jobban ismerem ezt a helyed nálad, főleg mivel itt tengettem napjaim nagy részét.
- Nekem nyolc. Mutasd az utat, mester! - hajbókolt előttem, szolgát játszva. Én ezen már meg sem lepődtem, egyszerűen nem volt hozzá energiám.
Nagyot sóhajtva megfordultam, és visszabaktattam az elágazáshoz. A sötétkékre festett folyosón indultunk tovább, mely a levezető csigalépcsőhöz juttatott minket. Hosszasan, csendben caflattunk egymás mellett, amiért áldottam az égieket. Szerencsére nem szólalt meg, mivel fogadni mertem volna rá, hogy a poszterével van elfoglalva. Egyáltalán ki az, az Alexandra Bunk, vagy Buulk, vagy mi a neve… életemben nem hallottam róla…
Végre elértünk a lépcsőhöz, és amikor már lehetett látni a kijáratot, Alex, kocogásba csapva, lezúzott a fokokon. Én ráérősen cammogtam mögöttem, mint akinek már minden mindegy…
- Áhh! - üvöltött fel, széttárt karokkal mikor végre kiért a levegőre - Csak sikerült! Megmenekültünk!
- Remek, na hol a kocsi, húzzunk! – ugrándozva odavezetett a sötétkék, Dodge Charger-hez, majd beülve, száznyolcvannal süvítettünk végig, a kihalt úton. Hála Alex-nek megismerkedhettem Alexandra legújabb lemezével, és bebizonyosodott az, amit már eddig is sejtettem. Tudok élni nélküle…
Végül, megérkeztünk a Menedékbe, és reméltem, hogy valóban itt van a többi G.L.-es is. Az épület, most is gyönyörű látványt nyújtott, ahogy tornyai elvesztek a felhő rengetegben. Elegancia, finomság, és előkelőség lengte be, minden négyzetcentijét, akár az itt lakó, angyali teremtményt.
- Megjöttem! - nyitott be, a belső kapun, én pedig követtem a nyomát. - Hé, Cameron! Hol van mindenki? - kérdezte, a vajszínű kanapén heverő, szőke férfit, aki mélyen elmerült olvasmányában.
- Fent a nagyteremben. Ashley gyűlést tart, szinte mindenki ott van. Én lejöttem egy percre, megnézni valamit a lexikonban - pillantott fel a könyv mögül, majd engem is végig mustárt. - Egy újabb G.L.-es?
- Aha, de egész jó fej - bökött oldalba, mintha haverok lennék. - Na köszi, mi megyünk - és már szaladt is fel az emeletre, én meg kényelmesen felcsoszogtam a márvány lépcsőn. Tankkén berontott, kopogás nélkül a terembe, ahol valószínűleg a tanácskozás folyt, s kezdődött a műsor…
- Na ki van itt? - vágta magát Elvis-es pózba. - Csak nem én és Andra?! - emelte fel a posztert a magasba, és magára meg a képre mutogatott felváltva. - Vagyis, Alexandraaaa! – Hangjából ítélve, teli szájjal vigyorgott.
Mikor mögé értem, megláttam a bent ülők komor és döbbent arcát. Senki nem reagált, egyedül, Ashley húga, ha jól emlékszem a nevére, April mosolygott elnézően, a bohóckodó paprikajancsira. Majd végigpásztáztam gyorsan a szobát, nyugtáztam, hogy Shane is jelen van, s eközben megláttam a terem közepén térdelő Laorux Alaine-t.
Hosszú napnak néztünk elébe, s az igazi őrület, csak ezután kezdődött.
~Blyana~
*April*
A hazafelé vezető út csendben, és a szokásosnál jóval zsúfoltabban telt. A kocsi hátsó ülésén, Jason ölébe passzírozódva tettem meg azt a jó néhány kilométert, ami a két székhelyet elválasztotta egymástól, jobbomon az elég szépen vérző Emilyvel, balomon a szemét idegesen forgató Laoruxxal és az ő nyakát fogó, meglehetősen nyugodtnak látszó Shane-nel, a csomagtartóban pedig ott kuksolt az ájult, s a világ összes lehetséges módján megkötözött Acheron. Egész úton senki nem szólt a másikhoz, csak az első üléseken helyet foglaló nővérem és Rick váltottak néhány szót, majd amikor befordultunk az utolsó kanyaron is, Ashley előkapta a mobilját, és körüzenetet írt mindenkinek, aki másik kocsiban utazott, értesítve őket arról, hogy amint megérkezünk gyűlést tart a nagyteremben. Viharverte kinézetemet véve alapul aztán sikerült meggyőznöm, hogy legalább egy fél órát adjon, amíg összekaparjuk magunkat, és mivel ő is belátta, hogy erre szükség van, egy újabb üzenetsorozatot is eljuttatott a környező kocsikhoz.
Mikor megérkeztünk, kipattantam a kocsiból és Jasont magam után húzva beviharzottam a Menedékbe, és felráncigáltam egészen a szobáink emeletére. Maradni szeretett volna, hogy segédkezhessen Acheron körül, de a jól időzített kiskutyapillantás most sem hagyott cserben. Egy hatalmas vágás éktelenkedett a vállán, amit valószínűleg egy nagyon, de nagyon éles penge okozott, én pedig nem bírtam nézni, ahogy mindenki előtt játssza a hőst. Azt hajtogatta, sokkal keményebb sérülésekben is része volt már, nem kell egy piti kis horzsolás miatt aggódjak, de én igenis aggódtam, mert az a bazi nagy izé mindenre hasonlított, csak jelentéktelen horzsolásra nem. Sürgetve felhívattam Cameront is a szobájába, hogy lássa el Jas baját, mégiscsak jobban értett hozzá, mint én, és hála az ő természetfeletti tehetségének, Jason alig néhány perc alatt rendbe is jött.
A saját szobámban történő gyors fürdő, röpke haj- és sminkigazítás, valamint ruhaváltás után Jasonnel a lépcsőfordulóban találkoztunk és kéz a kézben mentünk le a nagyterembe, ahol már a nagytöbbség az asztal körül gyülekezett. Mindenki ott volt: G.L.-esek, Szövetségesek egyaránt elfoglalták a székeket, és láthatóan mindenki sokkal jobb állapotban volt, mint a legutóbbi alkalommal, amikor az autókból kiszállva rájuk pillantottam. Cam ezúttal is remek munkát végzett. Leültem a rendhagyó módon félkör alakzatra formált asztalok egyike mögé, és vártam a nővérem utasítását. Egyelőre nem láttam se őt se Shane-t a teremben, és Acheron személye is hiányzott, de valahogy még a gyors terepszemle után is hiányérzetem volt. Nem szívesen mustráltam végig a nagyterembe szorult ellenséget, ezért igyekeztem is nem feléjük pillantani, ám azt pont láttam, ahogy az Adam mellett ülő Cameron feláll a helyéről, és kisiet a teremből. Valahogy szívesen mentem volna utána.
Épp megszorítottam Jason kezét, amikor ismét nyílt a hatalmas ajtó, és belépett rajta a két vezető, olyan tekintettel, mint akik egy koránt sem egyszerű vitán vannak túl, ám nyomban eltűnt az arcukról ez a kifejezés, amint beljebb léptek. Ashley szeme ide-oda járt az egybegyűlteken, és amikor megpillantott, megkönnyebbülten rám mosolygott. Én is ugyanezt tettem.
- Akkor elkezdenénk – köszörülte meg a torkát félhangosan, mire némileg alábbhagyott az alapzaj. – Senkinek az idejével nem kívánkozom visszaélni, de rengeteg probléma van, amit egyhamar meg kell oldanunk, ezért előreláthatólag nem tudom meghatározni mennyi időt vesz igénybe ez a mai gyűlés. – Shane-re pillantott, aki egy halovány bólintással jelezte, hogy folytassa. - Mint azt mind tudjátok, kényszerhelyzet állt elő. Acheront a pince börtönébe zártuk… egy darabig jó helye is lesz ott, viszont mivel a G.L. bázis teljes egészében romokban hever, egy ideig mindnyájunknak ez a hely lesz az otthona.
Hiába nem volt új számomra az információ, mégis úgy reagáltam rá, mintha az volna. A G.L. a Menedékben? Őrültség! Azt hittem Ashley csak viccel, amikor először elhagyta ez a mondat a száját, de láthatóan nem sokat változott a véleménye a forró fürdő után sem.
- Amint vége a gyűlésnek, megmutatjuk nektek a szobáitokat. Elég nagy a kastély, jut mindenkinek hely. Amíg fenn áll a probléma, életbe lép az alku, vagyis ez azt jelenti, hogy össze kell dolgoznunk. Ezért kérlek benneteket, kerüljétek az ellenségeskedést. – Néhányan felmordultak, páran felnyögtek, Shane a szék háttámlájára támaszkodva mélyen beszívta a levegőt, Jason pedig erősebben szorította a kezemet. – És akkor erről ennyit – zárta le végül egyszerűen Ashley.
- Rendben, akkor most, hogy ezt tisztáztuk, foglalkozhatnánk végre azzal az áruló szukával? – fordult Shane Ashley felé, a fogai közt préselve a szavakat, és még jobban ránehezedett szerencsétlen támlára.
Ashley bizonytalanul bólintott és felénk fordult. - Jason, légy szíves hozd fel Laoruxot a börtönből, hogy Shane beszélhessen vele. És ha már ott vagy Geraldot is kihozhatod, nem árt, ha ő is jelen van - magyarázta, miközben Jason felállt mellőlem, és ment, intézte a kötelességét. - Rick jobb ha te is vele mész - biccentett Jason felé Ash, puszta óvintézkedésből. Rick is elhagyta az asztalt.
Shane ezalatt némán intett Adamnek, hogy csatlakozzon hozzájuk, így végül hárman mentek le a hűvös alagsorba.
Rövid időn belül visszatértek a megkötözött Laorux-szal és Geralddal, akik különféle okokból, de borzalmas állapotban voltak. Geraldot a szövetségi fiúk fogták két oldalról, és megálltak vele az asztal sarkánál, Laoruxot pedig Adam hozta fel, és beállította közvetlenül a G.L. vezető elé, aki aztán a rab karját szorosan fogva mellé állt. Mivel a lány ezután meg sem mozdult, majdnem belelökte Shane karjaiba, hogy rá figyeljen, de ahelyett hogy az elkapta volna, csak kitért az útjából, így Laorux a földre zuhant. Két tenyérrel támaszkodott a parkettán, és zokogni kezdett. Hiába tudtam, hogy áruló, kicsit megsajnáltam.
Épp azon voltam, hogy lenyugtatom a kedélyeket, és küldök felé egy békés hangulathullámot, amikor bevágódott a nagyterem ajtaja, és Alex jelent meg a küszöbön. Érdekes pózba vágta magát, és egy leheletnyi hatásszünetet tartott, mielőtt megszólalt.
- Na, ki van itt? Csak nem én és Andra? – A magasba emelte a posztert, és a képen látható nőre, majd magára mutatott. – Vagyis Alexandraaaa!
Mindenki lefagyva meredt az ajtóban álló fiúra, egyedül az én szám húzódott felfelé, amikor Alex-szel találkozott a tekintetünk, egészen addig, míg mögötte meg nem jelent a másik fiú, aki a nyomában volt. Ekkor ugyanis minden eltűnt a szemem elől, és hirtelen a nővérem szobájába csöppentem, ahol az ágyon ott ült maga Ashley, aki nem volt túl jó hangulatban. Szerettem volna segíteni neki, de meg sem hallotta a felé intézett kérdésemet, csak némán meredt maga elé, mintha ott sem lennék vele a szobában. Még arra sem válaszolt, hogy hogy került fel ide ilyen gyorsan a nagyteremből. A vállánál fogva meg akartam rázni, hogy ébredjen már fel, és figyeljen rám, de ekkor megnyikordult az ajtaja, és egy ismerős fej bukkant elő mögüle. A fejet test követte, majd szépen lassan becsordogált a szobába az egész fiú, aki nekem mindörökre konyhásfiú marad, és zajtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Ashley egészen addig nem vette észre, hogy látogatója van, amíg a srác előrébb nem lépett, akkor viszont felpattant a helyéről, és velem együtt egyszerre szólalt meg:
- Te meg mit keresel itt?
Az én hangommal ellentétben Ashleyé hallható volt, a fiú is csak az övére figyelt, kezdett is bosszantani, hogy levegőnek néznek.
- Téged – érkezett az egyértelmű válasz, én pedig akaratlanul is a fülemet hegyeztem, és cseppet sem zavart, hogy éppenséggel a szoba közepén állok, ahol bárki megláthat.
- Engem?
- Igen.
- Minek? – fonta keresztbe a karjait maga előtt Ashley. – Most nem érek rá.
- Mert össze fogsz roppanni – dőlt neki az ajtónak a fiú, teljes nyugalommal.
- Nem fogok. – A nővérem lehajtotta a fejét, ami egyértelműen azt jelentette, hogy valóban az összeroppanás szélén áll, viszont elképzelni sem tudtam, hogy mi boríthatta ennyire ki. Az, hogy Acheron ránk támadt nem csak az ő felelőssége, és egyikünk sem tehet arról, hogy ez így alakult. Azt hittem én vagyok az egyetlen, aki ismeri őt annyira, hogy olvas a rejtett jelekből, de szobában zajló párbeszédből nem ez derült ki.
- Persze, hogy nem – sóhajtott fel Ashley vendége, mire Ashley felkapta a fejét, és ahogy meglátta a fiú tekintetét sokkal megtörtebb hangon szólalt meg.
- Nem lehet áruló – hadarta kétségbeeséssel – ő nem olyan. Tudom, hogy nem árult el minket. Biztos, hogy valami félreértés történt. – Az íróasztalához ment, és támaszként az oldalának dőlt, hogy egyben tartsa magát, miközben én azon tűnődtem, vajon miért borította ki ennyire Laorux árulása. Érthető, hogy megviselik még távolról is a történtek, hiszen rám sem volt közömbös hatással, de azért az túlzás, hogy álmatlan éjszakákat okozzon neki egy G.L.-es bukása.
- Lehet, hogy csak várni kell rá. Talán ő sem gondolta komolyan, egyszerűen csak megszédítette az ajánlat, amit kapott – magyarázta a szintén G.L.-es.
Egy pillanatig úgy tűnt, Ashley valóban eltöprengett a hallottakon, és mintha el is hitte volna, hogy ez igaz lehet, de aztán visszatért a cselekedni akaró éne, és elébe kívánt menni a dolgoknak.
- Valamit tennem kell – kezdett kotorászni az íróasztalán, kutatva valami használható információ után. Gyakran ezt csinálta, ha ideges volt, és nem állt rendelkezésére sok tudomány, ami nyomán elindulhat.
- Jó, majd teszel – lépett oda mellé a fiú, és elkapta a karját, leállítva ezzel az ideges nővéremet, aki döbbentem meredt az ideiglenes vendégünkre. Mialatt némán kommunikáltak, közelebb lopóztam hozzájuk és leültem Ashley ágyára, és onnan figyeltem az eseményeket, levegőt is alig mertem venni, annyira féltem, hogy meghallanak.
- Kieth nálad van? – szólalt meg Ashley halkan, mire a konyhásfiú hátrafelé bökött a fejével.
- Az ajtó előtt.
- Az ajtóba állítottad?! – csattant fel Ashley dühösen, és indult volna meg ellenőrizni, mekkora a szavak valóságalapja, azonban válaszként csak egy egyszerű vállrándítást kapott.
- Ennyit igazán kibír, ha már napi huszonnégyben ott liheg a nyakamban – nyomták vissza őt az íróasztal mellé, mire felpattantam az ágyról, és feldúltan a sráchoz akartam vágni az éjjeli lámpát, hogy tűnjön már innen, de a lámpa meg sem mozdult. Az hogy lehet?!
Nem volt időm olyan apróságokkal foglalkozni, minthogy képtelen vagyok a kezembe venni egy tárgyat, mert jobban érdekelt, hogy Ashleynek ne essen bántódása. Ez volt az a pillanat, amikor véglegesen eldöntöttem: rossz döntést hozott azzal, hogy kijelenthette, a házban maradhat a G.L. Saját kezűleg akartam véget vetni az egésznek, ezért szándékosan hangos léptekkel elindultam feléjük, hogy felkeltsem a figyelmüket, azonban egy méterre a cél előtt megdermedtek a lábaim. Mindkét fél olyan komolyan meredt egymásra, hogy nem tudtam eldönteni, fog-e vér folyni, vagy pedig valami egészen másról van szó, ám nem is kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy megtudjam a választ. A fiú szája olyan sebességgel tapadt a nővéremére, hogy alig tudtam követni. Ez a hirtelen cselekedet valóban bennem tartotta a levegőt, ám ami még ennél is jobban meglepett, hogy Ashley egyáltalán nem ellenkezett, sőt azt is hagyta, hogy átkarolják.
Tátott szájjal álltam a szoba közepén, és meredtem az ölelkező párra, de ekkor valaki megszólított a hátam mögül, ezért hátrakaptam a fejem.
- April?
Megfordultam magam körül, de senki nem láttam.
- April?!
A hang egyre ismerősebb lett, minél többször visszhangzott a szobában, míg a végén Jason nem termett mellettem, aki idegesen rázogatta a bal kezemet.
- April, hallasz engem? – rázott meg megint, miközben erősen suttogott.
Sűrűn pislogtam, hogy rájöjjek, hogy kerülhetett ő is Ashley szobájába, de ahogy észbe kaptam sikerült beazonosítanom a környezetemet. Nem a nővérem szobájában voltam, hanem a nagyteremben, azonban még ő maga sem volt a szobájában, ugyanis ott állt Shane mellett, aki a copfját rángatva vallatta az áruló Laoruxot. Jasonra néztem, aki valamikor eljött Gerald mellől, felment Ash szobájába, most pedig aggódó tekintettel figyelte az arcom, és újra erősen szorította a kezemet.
- Jól vagy? Nem kell ezt néznünk, ha nem bírod – súgta oda. – Kimehetünk, Ash biztos nem haragszik meg érte. Shane-t meg majd én elintézem. – Felállt a székéről, és húzott magával engem is, én pedig szó nélkül mentem vele, mert kicsit még mindig a látottak bűvöletében voltam, amikor azonban meghallottam a körülöttünk mormogó G.L.-eseket és szövetségieket, megtorpantam. Körülnéztem, és egy tucatnyi vehemens embert láttam, akikkel egyik vezető sem törődik, Shane-t teljes egészében lekötötte Laorux, Ashleyt pedig Shane módszere, ezért úgy döntöttem kezembe veszem az irányítást, még ha rövid időre is. Teljes erőmből koncentrálva felhasználtam a képességemet, és megpróbáltam a teremben minden embert lenyugtatni, hogy újra béke legyen közöttük. Már gyöngyözött a homlokom, amikor némiképp alább hagyott a zsivaj, én pedig elégedetten fújtam ki a levegőt, hogy a hangulatbefolyásolási képességem egy magasabb szintre emelkedett. Eddig sosem sikerült egy egész teremnyi embert ellazítanom, a legtöbb egyszerre öt személy volt eddig, de úgy látszik, minél tovább van különlegesek közt az ember, annál különlegesebb lesz.
- Remekül csináltad – mosolyodott el Jason, aki minden bizonnyal megérezte a szobát beterítő nyugalomhullámot, és a karjával átkarolva a nyakamat újra kifelé húzott.
- Nagyon sápadt vagy, egyél valamit. Úgy tűnik az erőd használata, na meg ez – bökött Shane irányába - eléggé legyengített.
Miközben engedelmeskedve neki, követtem Jasont az ajtó felé, azon morfondíroztam, vajon hogy történhetett mindez, amit láttam, hogy kerülhettem egy szempillantás alatt másik helyiségbe, úgy hogy nem is emlékszem rá.
Aztán abban a pillanatban meg is értettem mindent. Jason igazat mondott. Valóban legyengített a képességem – de az nem a hangulatbefolyásolás volt.
~Debora~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése