16. fejezet

Sziasztok!

Elérkezett az idő, ütött az óra, az új rész pedig felkerült a blogra! 

Köszönjük szépen, hogy ilyen sokan látogatjátok a blogot, forgalmasabb napokon a 400-as látogatottságot súroljuk (sőt, a tegnapi nap folyamán át is léptük a határt!), nagyon hálásak vagyunk nektek! Viszont az utóbbi időszakban valahogy ellaposodott a blog aktivitása. Alig-alig szavaztok, kommenteknek már se híre se hamva több fejezeten keresztül, és sajnos nem értjük mi ennek az oka. Örülnénk, ha kifejtenétek a véleményeteket, higgyétek el, sokat számít :)

Ha valakinek eddig a designnal volt problémája, hamarosan ezt is orvosoljuk ugyanis a közeljövőben ismét átalakul a blog, remélhetőleg ezúttal egy végleges formába.

Nagyon köszönjük a 14(!) feliratkozót, iratkozzatok fel bátran többen is! :) És bár nemigen látszik, reméljük azért akad olvasója a fejezeteknek, szóval íme a legújabb! Jó olvasást! (Katt a további bejegyzésekre, a kép alatt balra)

*Valamint ne felejtsétek, a blogon még mindig lehet szavazni a kedvenc karakteretekre, meghosszabbítottuk a szavazást, hogy legyen időtök jobban megismerkedni a szereplőinkkel! :)
Továbbá a versenyre való jelentkezéstől sem kell félni, nem olyan nehéz, mint amilyennek esetleg látszik ;)

*April*

A szemem fekete kendő alá rejtve léptem be az egyik terembe, ahová Rick vezetett a hosszú, látástól megfosztott utam végállomásaként. Miután rám tört a szobámban és közölte, hogy vele kell tartanom, méghozzá vakon, sikerült annyira megrémisztenie, hogy mire a célhoz értünk már megszámlálhatatlan mennyiségű pozitív és negatív ötlet fogant meg a fejemben azzal kapcsolatban, hogy hová is tartunk.

Ahogy átléptem a küszöbön és bezárult mögöttem az ajtó, a körülöttem neszelő zajokból próbáltam kikövetkeztetni, hogy mi történhet, de mintha csak Rick tudta volna, hogy éppen mire koncentrálok, annál is óvatosabb volt, és még a lélegzetvételét sem hallottam. 

- Állj meg itt – engedte el a vállam ott hagyva egy biztos ponton és eltűnt mögülem. Reméltem, hogy leveszi a szememről a kendőt is, aminek a viselése már nagyon irritált, de semmi nem történt.

- Rick, kérlek, szedd le rólam ezt az izét! – nyafogtam. - Hol vagyok? Miért kellett ide jönnöm éppen most? Mindjárt kezdődik az edzés! Még el kell készülnöm! Miért csinálod ezt?

Egyik kérdésemre sem érkezett válasz. Rick egyedül hagyott volna? Miért hagyott egyedül bekötött szemmel egy helyen ácsorogva? Már épp kezdtem dühös lenni, és eldöntöttem, hogy ha itt hagyott, hát én meg leszedem magamról a kendőjét, amikor bal irányból motoszkálás zaja ütötte meg a fülemet. Távoli és alig hallható hangok voltak, de a síri csendben még az én teljesen hétköznapi füleimmel is meghallottam őket. Rick nevetett, és mellette még valaki, aki - miután felerősödtek a hangok - kiderült, hogy Alex.

- Mizu csajszi? – jött oda hozzám Alex vidáman.

- Nem látok – dünnyögtem mérgesen. – Leszednétek rólam ezt végre? És Alex te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy az edzőteremben találkozunk?

- De úgy volt – sétált át a másik oldalamra. – De most mégis itt vagy, és nem véletlenül.

Csípőre tettem a kezeimet.

- Rick, fordítsd így, és szólok, mikor vedd le a kendőt – mondta Alex, mire Rick a kérésnek engedelmeskedve 30 fokot fordított rajtam balra, amit én egy dühös sóhajtással egészítettem ki, aztán megéreztem az ujjait a fejemre kötött kendő végénél, ahogy próbálja kicsomózni a jó erősen megkötött csomót.

- Meg is van – szólt Rick, és a szemem elől végre elkerült az a borzasztóan divatjamúlt anyagdarab.

Körbenéztem a helyiségben, megállapítottam hol vagyok, majd értetlenül Alexre néztem. – Lehozattál az edzőterembe vakon, idő előtt, ráadásul még át sem öltözhettem? – ráncoltam a homlokomat.

- Úgy van, ahogy mondod – mosolygott. Észrevettem, hogy mindkét kezét a háta mögé rejtette, és kiegyenesedve egy helyben maradt, több percig is, ami meglehetősen szokatlan volt tőle.

- Mit tartogatsz a hátad mögött? – hajoltam oldalra, hátha meglátom, mi van a kezében. Nem láttam.

- Mindjárt megtudod.

Alex közelebb araszolt hozzám, aztán egy hirtelen mozdulattal előrántotta a rejtegetett valamit, én pedig egyszerre ugrottam hátra rémisztő gyorsaságától, és a kezében villanó éles tárgytól. – Voálááá!

- Ez egy tőr? – pislogtam értetlenül.

Alex szájáról lehervadt a mosoly. – Ez nem egy tőr, April, ez A tőr! Nézd csak meg közelebbről.

Átnyújtotta az ezüstös markolatú gyönyörűen csillogó fegyvert. A Trixie-től tanult elegáns mozdulattal megforgattam a kezemben, és megvizsgáltam markolatának szép kidolgozását, amikor megpillantottam rajta a nevemet. – Ez az enyém? – néztem fel Alexre és Rickre tátott szájjal. A tőrbe meseszép betűkkel bele volt karcolva a saját nevem, hosszában, hogy minél nagyon felületen látszódhasson ez a csodás írás.

A fiúk bólintottak. 

- Igen – felelte Rick. – Sokat tanultál ahhoz, hogy ne a gyakorlófegyverekkel kelljen folytatnod az edzéseket, meg megérdemled, hogy legyen névre szóló saját darabod is – nevetett. – Egy kis inspiráció.

- De jó! – lelkendeztem. – De aranyosak vagytok!

Boldogan meg akartam ölelni a barátaim, de mind a kettő ijedten eltávolodott.

- Óvatosan, April, nagyon éles – figyelmeztetett Rick. – Élesebb, mint bármelyik fegyver idelenn. Még sosem volt használva, ami külön rátesz egy lapáttal. Könnyen sebet ejthetsz vele bárkin, még Adam nyakát is elvághatod – vigyorgott elégedetten.

- Ami reméljük, nem következik be.

Egy hang szólalt meg a hátam mögül, mire mindhárman arra fordultunk. A terem ajtaja felől Cameron sétált felénk egy tálca valamivel a kezében, és érdeklődéssel fixírozta az új tőrömet.

- Nem gyilkolunk, emlékeztek? – lépett mellénk.

- Amíg kimondottan nem szükséges – egészítette ki Alex. – Na, de ha Shane másképpen gondolja, márpedig tudjuk, hogy másképpen gondolja, akkor mi alkalmazkodunk hozzá.

- Azt majd Ashley eldönti – mondta Cameron komoran, majd mosolyogva felém fordult. – Csak leugrottam, és hoztam nektek egy kis Camambert, hogy könnyebben menjen az edzés. – Elém tolta a tálcát. – Hamarosan elkészül az ebéd is, ami ezúttal ehető is lesz – kacsintott rám vigyorogva.

- Hallottam, seggfej – morogta Alex a fegyvertároló mellől. Kivett az üveges szekrényből egy gyakorló tőrt, majd visszaballagott hozzánk. – Kész vagy, April? Akkor ismételjük át a múltkor tanultakat, miután megvolt a bemelegítés.

- Rögtön, Alex, csak megkóstolom Cam Camambertét – kuncogtam. – Na, meg persze átöltözöm – húztam fel az egyik szemöldököm. – Mivel még átöltözni sem hagytatok.

Alex felsóhajtott, én meg betoltam a számba egy sajtdarabkát, amit jóízűen le is nyeltem. – Nagyon finom! Ez hamar el fog fogyni. – Kivettem Cameron kezéből a tálcát, és átadtam Ricknek, aki velem együtt ette a finom falatokat. Hamar elfogyasztottam a tálca teljes tartalmát, amit így vissza is adtam a gazdájának. Erősen megmarkoltam a tőrömet, és hátrább mentem a három fiúról, majd mutattam nekik néhány régebben tanult fogást. Szerettem volna, ha mindenki látja, mit tanultam, és mennyit fejlődtem nagy erőfeszítések árán , másrészt pedig még az öltözködésnél is jobban szerettem volna kipróbálni az új, személyre szóló fegyveremet.

                             

Minden egyes suhintásnál elmosolyodtam és rápillantottam a nevemmel ellátott új fegyveremre, amivel a barátaim megajándékoztak, és könnyfakasztó boldogsággal gondoltam azokra az időkre, amik várnak rám a Menedék falai között. Akármit tervez Shane, még ha világuralomra is akar törni, tudtam, úgyis elbukik, mert neki soha nem lesz ebben része. Soha nem lesznek barátai, akire számíthat, csak ellenségei lesznek, és talpnyalói, akik nem tudnak kilépni mögüle. 

De ezt ő csinálta magának. Megérdemli.

~Debora~

*Jason*

Egy ideje nem számoltam a heteket, három hét után abbahagytam, csak arra volt jó, hogy saját magamat felbosszantsam vele. Már régen távol lehetnék, valahol az Andok lejtőin rónám az országutat, vagy Európa szívében ízlelgetném a jó kis skót whisky-t. Ezekkel a gondolatokkal tudtam csak átvészelni a bezártságot. Rohadtul utáltam.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon jól tettem-e, hogy kiszabadítottam a Goldwin leszármazottat. Ha nem így lett volna, talán nem itt vergődnék ebben a sötét szűk patkánylyukban. Vívódtam rajta eleget, az eszem azt mondta; mekkora egy barom voltál, húztál volna egyedül a nagyvilágba, míg a bensőm halkan mást suttogott; azt tetted, ami helyes.

Az a makacs karakán lány, aki közben annyira ártatlan és tiszta. Él a saját tündérmeséjében, eltakarva a zord és véres valóságot. – Védd meg –  folyton ez a hang csengett fejemben, melyet legszívesebben kiirtottam volna. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen Aprilhez. A szép életét nem kell, hogy bemocskolja egy kegyetlen katona vérben ázott keze. Gyökerestül kellett elfojtani az érzést, amíg nem volt késő. A gondolataim elterelése végett, főleg edzettem, de mi mást is lehetett volna itt csinálni? Kaja, edzés, alvás, valamint hetente egyszer kivitt két buldózer, talpnyaló őr levegőzni. Ez  volt a menedékbeli vendégszeretet: heti háromszori meleg koszt, pluszban ha mázlid van szippanthatsz egy kis hegyi levegőt a gangon. Hát nem szuper? Tiszta wellness feeling.

A matracon hanyatt fekve hirtelen megcsapott egy ismerős illat. Friss, tiszta szappan aroma, egy kis levendulával. Úgy tűnt Ashley Goldwin ismét eljött látogatóba. Hamarosan nyitódott a külső kapu, majd emberi füllel szinte nem is hallható lágy léptek nesze lüktette a dobhártyámat, amely egyszer csak elhalt.

Felültem és homlokomat összeráncolva vizslattam a cellám előtt álldogáló szőke nőt, aki egy tálca ételt tartott a kezében.

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen megtiszteltetésben lesz részem, hogy saját kezűleg hozod le az ebédem - sétáltam a rácshoz kimérten.- Mi a mai menü? Egy kis sült hús, krumplival és hmm… lássuk csak.. – nézegettem a tányér tartalmát - egy csipet egérméreg, csak a hatás kedvéért? - húztam pimasz vigyorra a számat.  

- Nem Shane vagyok Jason, ezt ne felejtsd - nyitotta ki a zárka ajtaját, majd gondosan bezárta maga mögött és lerakta a szivacsra a tálcát. -  Beszélgessünk  – állt meg velem szembe, kihúzta magát, de az én 189 cm-m miatt, csak az államig ért föl. 

- Én aztán ráérek -  vontam meg a vállam lazán.

- Megkérdezem tőled még egyszer. Miért küldött Shane? Hogy kémkedj? - nézett szúrósan a szemembe.

- Ashley, ezt felteheted akár minden nap, de a válasz ugyanaz mint volt. Nem ő küldött. Én mentem el onnan, és megsajnálva a húgodat kihoztam őt a pokolból. És tudod ilyenkor azt szokták mondani, hogy köszönöm. Nem bevágnak egy zárkába – tettem keresztbe a karom. 

- De ez annyira hihetetlen -  túrt bele idegesen dús hajába. -  Eddig még senki nem szökött el onnan. Te nem lennél bizalmatlan az én helyemben?

- Először is, én nem elszöktem, hanem elmentem. Nagy különbség van a kettő között. A másik pedig, hogy…

- De te döntöttél úgy, hogy közéjük állsz - vágott a szavamba dühösen, felém hajolva. - Akkor meg mégis, miért mentél el ?!

- Sokszor nincs választási lehetőség jó és rossz között. Van, hogy csak a rossz és rosszabb közül választhatsz.  Szar helyzet -  tettem közben egy kört a helyiségben. -  És tudod, téged ezért tisztellek is, hogy mindvégig meg tudtál maradni a fény oldalán. 

- Mindenkinek meg van rá az esélye – rogyott le a fekvőalkalmatosságra.

- Az esélye valóban, de nem mindig történik is úgy – dőltem neki a hűvös téglafalnak, fejemet is hátra hajtva.

- Nem tudom, mihez kezdjek veled. Egy rossz döntés miatt, nem sodorhatom veszélybe a családom és az egész Szövetség életét – fogta keze közé az arcát, miközben a térdén könyökölt. - Túl nagy a kockázat, most mikor… - beleszorult a szó és felpattanva a matracról, odarohant elém megragadva a karomat.

- Ez meg mióta ilyen? - meredt a csuklómon lévő jelre.

- Nem tudom, nem igazán nézegetem magam, valahogy van jobb dolgom is -  eresztettem meg egy félmosolyt.

- Jason ez nem vicc. A jeled kezd átalakulni, és olyan lesz - simított végig a Z betűre hasonlító, de a végén elkanyarodó mintán - mint a miénk. Most el kell mennem- engedett el hirtelen - de ez sok mindent megváltoztat. - Ez volt az utolsó mondata és kiviharzott a cellából. 

Én is megvizsgáltam az eddig durvább vonalakban rajzolódó jelet, ami tizenhetedig születésnapom után jelent meg, és a G.L.-hez való csatlakozás után lett teljes. Viszont most már nem úgy nézett ki, mint azelőtt. 

Ekkor mobilcsörgésre lettem figyelmes. Felemeltem a fejem és a hang irányába tekintettem. A zene a tányérom mellől jött, ott feküdt a fehér, kövekkel díszített készülék. Lassan odamentem és a kijelzőn egy ismerős szám villogott. A hajdani mesteremé, aki egyben az átkom is volt. Shane Lemmer.

Egy meggondolatlan lépés következtében megnyomtam a felvevő gombot és beleszóltam.

- Shane.

- Áh, Jason!- válaszolt gúnyosan a hang. - Az új otthonodban már Ashley mobilját is kezeled? Mi van már befeküdtél az ágyába?

- Egy cellában sínylődöm épp. Azt hiszik neked kémkedek, pedig én kiszálltam ebből az egészből. 

- Ejnye Jason, hát nem tudod, hogy ebből nem lehet csak úgy kiszállni? – A gúny és a méreg bujkált mondataiban. – De tudod, mit, örülök is hogy ott vagy, ahol. Egy gyilkosnak a börtönben a helye. 

- Mintha te nem az lennél -  nevettem fel keserűen.

- Igazad van én is az vagyok, de azért az apámat és a kishúgomat nem küldtem a halálba - ejtette ki a szavakat jó kedvűen, és bennem, a hallottak miatt elszakadt valami.

- Mit mondtál? – kérdeztem hidegen dühtől remegve.

- Azt, hogy kinyírtad a saját családod, most pedig, ott döglesz meg ahol megérdemled. 

- Az baleset volt! - ordítottam a telefonba.

- Nyilván Jason, nyilván – röhögött ördögien. - Na és mi van az April lánnyal? Eljátszadoztál már vele? Ugye olyan kis vadmacska, mint amilyennek kinéz? De ne, ne is válaszolj, én majd úgyis megszelídítem, aztán lehet átpasszolom Adamnek is. Ő is feni rá a fogát ismét. Vagy mit gondolsz egy hármasba is benne lenne?

- Rohadj meg a pokolban seggfej! Megtalállak, és kitépem a golyóidat és megetetem veled! – magamból kikelve üvöltöztem, miközben a szemem vérben forgott.

- Itt meg mi folyik? - tért vissza Ashley, és berontott a zárkába. - Mit keres nálad a telefonom? És mégis kivel beszélsz? - förmedt rám. 

- Az ellenséggel -  adtam át a mobilt összeszorított fogakkal, és tudtam, még valóban nem szálltam ki. Egy utolsó lépés még hátra volt. A revans.

~Blyana~

*Ashley*

Épp a szobám felé igyekeztem, hogy pontosabban utána nézzek a jel átalakulásnak apám jegyzetei között, mikor felfigyeltem az őrült üvöltözésre, mely a zárkák felől jött és visszafordultam. Jason hangja volt az, és a hallottak alapján egyre jobban kikelt magából - Rohadj meg a pokolban seggfej! – szitkozódott, erre én meggyorsítottam a lépteimet és átrontottam mindenen, ami az utamban állt, míg nem elérve a célt, betörtem Jason cellájába is. 

- Itt meg mi folyik? Mit keres nálad a telefonom? És mégis kivel beszélsz? - Villámokat szóró tekintettek förmedtem rá.

- Az ellenséggel - mondta ki a szavakat, immáron ijesztően nyugodtan, de a szeme másról tanúskodott. Legbelül, akár a kitörni készülő vulkán magva forrt, kísérteties dühvel. Közben oda nem nézve nyújtotta át nekem a mobilt, melybe fülemhez nyomva, magabiztosan szóltam bele, miközben kiléptem a cellából, azt fürgén bezárva.

- Ki vagy? 

- Oh, Ashley, már te vagy az? Pedig olyan jól elcsevegtem Jasonnel. - A gúnyos szavaktól szinten a hányinger jött rám, és tudtam ki a tulajdonosa.

- Elárulnád, honnan van meg a számom? – próbáltam leplezni az ingerültségemet és a nyugalomra koncentráltam.

- Megvannak a módszereim angyalka. Na de hogy vagy? Fénylik még a glóriád? – Hangja a máztól csöpögött.

- Mit akarsz Shane? Csak azt ne mond, hogy egy baráti beszélgetésre volt szükséged. - Szinte éreztem a zsigereimben, hogy van valami hátsószándéka.

- Milyen ünneprontó vagy. Pedig azt hittem az angyalképzőben ujjongva várják a mikulást, tudva hogy biztosan nem virgácsot hoz - röhögött föl lekicsinylően, és innentől kezdve csak egy hajszál választott el, hogy elküldjem melegebb éghajlatra.

- Nekem erre nincs időm, tartsd meg a beszólásaidat a sajátjaidnak. Jó szóra…

- Hé, nyugalom! - vágott a mondandómba, belém szorítva a szót – csak mert ilyen türelmetlen vagy, én pedig úriember, ezért rátérek a lényegre. – Hatásszünetet tartva a válaszomra várt, de hiába. A csend lehet hogy kínosan harsogott közöttünk, de én élveztem.

- Alkut ajánlok – váltott a hangja az eddigitől eltérően meglehetősen komolyra.

- Alkut? - kérdeztem vissza, némi hitetlenkedéssel a hangomban.

- Igen azt. 

- Mégis milyen alkut tudnál TE ajánlani nekem? – nyomtam meg erőteljesen a rá vonatkozó névmást.

- Nos, tudom, hogy ez a folytonos viszály egyikünknek se tesz jót. Te is idegeskedsz, én kis olykor dührohamot kapok, és ezt az embereim szívják meg. Kellemetlen egy helyzet, valljuk be. Úgyhogy úgy döntöttem, kezet nyújtok nektek. – Megadó sóhajtással fejezte be a mondatot, de nekem itt valami nem stimmelt.

- Vagyis lemondasz a világuraló tervedről és nyugton hagysz mindenkit? – Gyanakvóan tudakolóztam, összeráncolt homlokkal, miközben egy üres zárkába kucorodtam be.

- Békében élhettek, mindenféle háborgatás nélkül.

- És mi lesz az emberekkel? – vontam föl a szemöldököm, mint aki tudja, hogy érzékeny pontra tért.

- Természetesen fölöttük megszerzem a hatalmat, de titeket nyugalomban hagyva, nem sodorlak bele semmibe. – Mondókájától rögtön azok a tévés reklám műsorok jutottak eszembe, ahol az ultra szuper felmosórongyot akarják az emberre sózni, merthogy minden foltot eltüntet és most ajándék vödör is jár hozzá, mindez szenzációs áron, csak száz dollárért.

- Shane! - nevettem fel. - Volt egy perc is mikor azt hitted, hogy én ebbe bele fogok menni? A te ajánlatod egy csomagoló papírra álcázott masnival átkötött időzített bomba.

- Akkor a válaszod nem? - keményedett meg a hangja. Nyoma sem volt humornak vagy gúnynak.

- Még jó, hogy nem! - ejtettem ki pár oktávval feljebb a mondatot.

- Ugye ez tudod mit jelent Ashley Goldwin; innentől kezdve a kocka el van vetve. Ugye te is olvastad az Ősök krónikáját? „És meg vagyon írva, hogy a nap mikor a két szemben álló fél összecsap, vér áztatja majd a földet. Az egyik oldal felemelkedik,míg a másik elbukik.” Vagy úgyis mondhatnánk: A királynő elbukik.

- Te most kihívsz minket? – Nem tagadhattam, szavai sokként értek, de valahogy éreztem már egy ideje, hogy el fog jönni ez a pillanat.

- Ezen a napon, én Shane Lemmer, Cordelia de Villeres ágának leszármazottja, a G.L . vezetője, és a világ jövőbeli ura kihívlak a végső csatára, melyben csak egy fél fog győzedelmeskedni, s a másik vérben úszva a poros földön haldokolni. Az idő és a hely melyen ezrek sorsa eldől július 23, mikor a nap fénye eléri a környező fákat a Könnyek síkságán. – Hagyományokat betartva adta ki a hadüzenetet, és én követtem példáját.

- Én, Ashley Goldwin, Gervas de Villeres ágának leszármazottja, a Szövetség vezetője, elfogadom a kihívást, és ha kell az utolsó csepp véremig küzdök testvéreimmel, hogy a jó diadalt arasson. A megbeszélt helyen és időben felvonulunk készen a végső harcra.

- Máshogy is lehetett volna, de ezzel most megástad a saját sírodat. – Hangjától a hideg is kirázott, akár egy prédára vadászó éhes vadállat fenyegető morgása. De nem hagytam magam megfélemlíteni.

- Csak, nehogy te feküdj bele.

- Legyen szép napod Ashley Goldwin és remélem, nyugodtan hajtod majd álomra a fejed. – Ismét visszatért a gúnnyal átitatott negédes Shane stílus.

- Viszont kívánom. - Ezzel megnyomtam a piros gombot, megszakítva a vonalat.

Hát eljött az idő, mikor valóban, ízig-vérig apám lányának kellett lennem.

Ahogy az ellenfelem is mondta, immáron a kocka el van vetve, a kérdés csak az, hogy vajon ki dob hatost.

~Blyana~