12.fejezet

*Trixie*

Lassan ereszkedett ránk az éj, sötétségbe borítva a helyet melyen ártatlanok vére folyt. A nap utolsó sugarai is eltűntek a fák fölött, én pedig a földre rogytam a mező szélén egy élettelen test mellé. Az égből megeredtek a esőcseppek, épp úgy, mint szememből a könnyek. Testem rázta a zokogás, ahogy Shane teste fölé hajoltam. Nem hittem el, hogy ez történt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Olyan lehetetlenek tűnt az egész. Véglegesnek.

- Shane, nem halhatsz meg hallod?! - ráztam kétségbeesetten bátyám élettelen testét. - Kérlek! Kérlek! Kérlek!

Halott volt, s én ezt nagyon is jól tudtam, mégsem akartam elfogadni. A kezem vérben ázott - az ő vérében -, ahogy megtörve markoltam az ingét.

- Te ostoba marha! - suttogtam elhalt hangon. - Miért kellett ez? Én szóltam, de te nem hallgattál rám! Miért nem?

Az utolsó mondatot már szinte ordítottam az éjben, s közben inkább éreztem, mintsem láttam, hogy emberek állnak körbe.

- Trixie? - tette vállamra kezét egy megértő lélek. - Meghalt, már nem tehetsz semmit érte.

- Tudom, hogy az. - Szavaim martak, mint méregbe mártott tőr. - Te ölted meg!

Ellöktem a lány kezét magamtól és gyűlölködve bámultam rá. Ő ölte meg a bátyámat, holott nem kellett volna megtennie. Lett volna rá más mód, hogy megállítsa.

- Nem gondolkodsz tisztán - emelte magasba a kezeit. Talán az volt a szándéka, hogy megnyugtasson? Csak még jobban feldühített.  - Te is tudod, hogy nem volt más választásom.

- Választás mindig van, Ashley! - üvöltöttem felpattanva. - Mindig!

- Trix - lépett ekkor Ashley elé Rick. - Tedd azt le.

Nem értettem miről beszél, míg le nem pillantottam a kezemre, melyben Shane kardját szorongattam. Észre sem vettem mikor emelten fel a földről.  A markolat tökéletesen simult a tenyerembe.

Az eső már lemosta a vér nagy részét az élről, így láthatóvá vált a vércsatornába íródott szöveg nagy része is, mely egésze a keresztvasig futott:

                "A hatalom mindig, mindenek felett.

                 És a világ nekünk újjászületett."

Megszorítottam a pallost a kezemben, s a szemem ismét elfutották a könnyek, ahogy elolvastam a feliratot. Emlékeztem rá, mikor láttam ezt utoljára. Aznap, mikor visszajöttem a városba és találkoztam Shane-nel. Aznap ott volt ez a kard az irodájában.

- Trixie, tedd le!

Felpillantva Ricket pillantottam meg a vízfüggönyön át, ahogy a markolatot szorító kezemre teszi sajátját. Ő is megsérült. A ruhája több helyen szakadt volt, s ahogy a pillantásom lejjebb vándorolt egy elég csúnya vágásra tapadt jobb karjának bicepszén. A kard kihullt a kezemből, s a nedves fűbe esett, ahogy oda nyúltam, hogy alaposabban is megnézem.

- Ez elég csúnya - néztem a szemébe, mire elmosolyodott, és a karjaiba zárt. Biztonságban éreztem magam mellette, s ettől ismét sírhatnékom támadt, mert eszembe jutott, hogy Shane már soha többé nem lesz biztonságban. A térdem megbicsaklott, s ha nem tart szorosan biztos, hogy a nedves fűbe hanyatlok.

Hirtelen felriadtam, s felülvén riadtan néztem szét a szobában. A holdfény bevilágított az ablakon, groteszk árnyakat festve a falra.

- Csak egy álom volt - szorítottam kezem dübörgő szívemre. - Csak egy álom.

Elsimítottam zilált hajam a szememből, s meglepve tapasztaltam, hogy nedves lett a kézfejem. Behunyva a szemem töröltem le a könnyeimet, majd megkíséreltem kiszabadulni összegubancolódott takaróim közül, amivel csak azt értem el, hogy még jobban körém tekeredtek. Percekig tartó elkeseredett küzdelem árán, de sikerült lecibálnom magamról az ágyneműt, s így már semmi nem akadályozott, hogy remegő lábakkal ugyan, de felálljak. Muszáj volt járkálnom egy picit. Alvásról most szó sem lehetett, ezért úgy döntöttem felfedezem a Menedék miféle titkoknak ad otthont.

E kései órán olyan volt a hely, mint egy kísértetkastély. Az ablakokon besütő halovány holdfényben, minden sarokban mozgást véltem felfedezni, s minden apró neszre métereket ugrottam, habár eddig nem tartottam magam ijedős fajtának. Lehet, hogy életem egyik leghülyébb ötlete, volt egyedül bóklászni egy üres kastélyban. Nos, igen így kezdődnek a rossz horror filmek is.

A hirtelen zajra sikítva pördültem meg, s az első, amit észrevettem egy törött váza volt a padlón. Ezt már nem foghattam arra, hogy élénk a fantáziám, vagy a nem létező szél fújta le a helyéről.

- Ez nem vicces! - szóltam hangosan, s a csendben olyan hangos volt, mint egy ágyúlövés. - Gyere már elő, tudom, hogy ott vagy!

- Okos kislány!

A hangra hátraléptem, s akaratlanul is kirázott a hideg. A következő pillanatban egy ismeretlen férfi lépett ki az árnyak közül, s egy pisztolyt szegezett rám. Elképedve néztem a magas fekete hajú fazonra. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem tartozik a Szövetséghez, de akkor mégis mit keres itt? És a legfontosabb kérdés: mit akar tőlem?

- Ki maga? Mit keres itt? És mit akar tőlem?

Felnevetett, s e hangra akaratlanul is az jutott eszembe, hogy nekem végem. Felém lépett, én pedig hátráltam, majd megint és megint, de egyszer csak elfogyott a hely, s én a falhoz szorultam.

- Túl sokat kérdezel egy hullához képest - torzult gonosz vigyorba az arca. Nagyot nyeltem, ő pedig lassan, mintha élvezné, hogy halálra rémít kibiztosította a fegyvert. A következő jelenet tizedmásodpercek alatt zajlott. A létfenntartó ösztöneim bekapcsoltak, és térden rúgtam, ugyanabban a pillanatban, mikor meghúzta a ravaszt.
Szerencsém volt. Kibillent az egyensúlyából, s az a pillanatnyi megingás elég volt hozzá, hogy a fejem helyet a golyó a falba csapódjon, centikre az arcomtól. A fickó káromkodott, én pedig futásnak eredtem. Hátra sem pillantva rohantam keresztül a Menedéken, s végül a konyha felőli ajtón kiviharzottam a szabad ég alá. Hallottam, hogy a férfi még mindig a nyomomban van, így gondolkodás nélkül az erdő felé vetettem magam. A letört ágak és kövek minden lépésnél talpam finom húsába vágtak. A fák lehajló ágai szabdalták a ruhámat, s húzták a hajam, de nem törődtem vele. Egyetlen gondolat járt a fejemben: minél távolabb kerülni az elmebetegtől, aki kilencmillis glockot lóbálva üldöz. Hátrapillantottam, hogy megnézzem mennyire van közel, s ez lett a vesztem. Nem néztem a lábam elé, és egy göcsörtös gyökérben hasra estem az erdő mocskos földjére zuhanva. Zihálva hemperedtem  a hátamra. A szemem kétszeresére tágult, ahogy hóhérom arcába néztem. Ez az utolsó, amit látni fogok, gondoltam, s ettől dühbe gurultam.

- Itt az út vége cicám - vigyorgott, és lőtt. A torkolattűz egy pillanatra megvakított, a lövés hangja pedig majdnem beszakította a dobhártyám, de aztán megéreztem a fájdalmat. Perszelő, égető fájdalom hasított a jobb oldalamba a bordáimnál, s oda emelve a kezem meleg folyadék áztatta a ruhám. Vér.

Látásom kezdett elhomályosulni, és lassan magába szippantott a sötétség. Az utolsó, amire emlékszem a felettem álló férfi gúnyos kacaja volt, mely meglepően hasonlított egy ismerősöméhez, de nem bírtam visszaemlékezni kiére.

- Hé, ébredj!

Valaki halkan szólongatott, és a vállam bökdöste. Lassan, nagyon-nagyon lassan nyitottam ki a szemem, előre tartva tőle mit fogok látni, vagy inkább kit.

- Na végre, hogy felébredtél - huppant le mellém Alex az ágyra. - A kiabálásodtól nem tudtam aludni.

Zihálva ültem fel, s kezem automatikusan az oldalamra simult a lövés helyét keresve. Nem volt ott.

- Ez csak egy álom - suttogtam magam elé, nem törődve a morcos fiúval. - Csak egy kicseszett álom.

- Ez nem álom.

- Honnan tudod?

- Számold meg az ujjaidat - vont vállat, mire ledöbbenve bámultam rá.

- Hogy mit?

- Komolyan, számold meg, ha álmodsz több lesz, mint tíz. Na, gyerünk számolj velem. - Az orrom elé tartotta a kezeit, és lassan elkezdte egyesével behajlítani. - Egy, kettő, három.... és tíz. Látod nem álom.

- Honnan tudod, hogy ez bejön? - néztem rá, de igaz, ami igaz kezdtem megnyugodni.

- A Teen Wolfban láttam - vont ismét vállat, majd nemes egyszerűséggel felállt, és az ajtó felé indult, miközben én még mindig tátott szájjal bámultam a helyet ahol az előbb ült.

- Miért segítesz nekem? - szóltam utána nyakamig húzva a takarót. - Nem is kedvelsz.

- De Rick kedvel - fordult vissza hozzám. - Ő a legjobb haverom, még ha szörnyű is az ízlése a csajok terén. Vágtam egy grimaszt, mire felnevetett, de azért még visszaszólt az ajtóból. - Ha nem tudsz aludni igyál egy kakaót, nálam az mindig beválik.

- Köszi, Alex! - szóltam még utána, bár azt nem tudom, hogy hallotta-e a bezárt ajtón keresztül. Ismét hanyatt dőltem a párnámon, s kezem az arcom elé emelve újra és újra megszámoltam az ujjaimat, miközben ziháló légzésem lassan lecsillapult.

~Alathea~

*Ashley*

Túl sok ez nekem. Ahelyett, hogy megoldódnának, csak halmozódnak fel a problémák, és nincs ember a földön, aki képes lenne ezt elviselni. Nincs olyan ember a földön, aki képes lenne egyáltalán útmutatást adni, hogy mihez kezdjek. Aprilnek nyoma veszett, és egyre halványodik el a remény, hogy valaha is meg fogom találni. Az egyetlen, akinek valami esélye is lehet, én vagyok, mégsem láttam semmi megoldást. Reménytelenség - az egyetlen szó, amivel jellemezni lehet a helyzetemet.

Képtelen voltam lehunyni a szemem, egyfolytában csak April holléte foglalkoztatott. Az ágyamban feküdtem, és próbáltam álomba ringatni magam, de nem használt egyetlen módszerem sem. Végül úgy döntöttem éjszaka ide vagy oda, nem ülhetek tétlenül, kell, hogy legyen valami megoldás, ezért fáradtan, de annál eltökéltebben kibotorkáltam a szobámból, és apám régi dolgozószobájába mentem, hogy felvázoljak további lehetőségeket. Már majdnem célba értem, amikor valaki megérintette a vállam.

- Jaj, ne, már te is! – hördült fel Alex a hátam mögül. 

Megfordultam és bágyadtan rámosolyogtam. – Meg kell találnom, Alex, tudod jól – suttogtam halkan, mire a meglepett fiú leeresztette a vállát.

- Igen, tudom – sóhajtotta. – De nem hajnalban. Menj szépen vissza aludni és majd reggel megkeressük. Megígértem, hogy nem adjuk fel. Amint felkel a nap útnak indulunk. Megtaláljuk.

Ellenkezve megráztam a fejem. – Nem. Nincs annyi időnk. Mi van, ha elfogták? Vagy ha bántják? Olyan tehetetlen még! Meg kell találnom őt, amilyen gyorsan csak lehet!

Nem akartam megvárni, míg Alex ellenérvek sorolásába kezd, ezért megkíséreltem besurranni a dolgozószoba ajtaján, de abban a pillanatban befuccsolt a kísérletem, amint a dühös telepata az orrom előtt becsapta az ajtót. – Már mondtam, hogy nem most – nézett rám szigorúan. – Tudom, hogy te vagy a vezető, meg minden, de én ezt akkor sem helyeslem. Mindenkinek pihennie kell, ez alól te sem vagy kivétel.

- Tudom, de Alex…

- Nincs „de Alex” – szorongatta az ajtógombot. – Megyek, hozok kakaót, úgyis a konyhába indultam. Az majd segít.

Bólintottam, mire szigorú vonásai ellágyultak, és párszor hátrafordulva ugyan, de magamra hagyott. Tudtam, amíg bele nem egyezek, nem fog békén hagyni, ezért az alatt a szűkös öt perc alatt kellett nyomot találnom, míg vissza nem ér. Rohamtempóban felforgattam a szobát; kihúzogattam a szekrényfiókokat, feltéptem apám széfjét, és minden olyan zugba benéztem, amiről azt gondoltam, hogy a segítségemre lehet, de minél jobban kerestem, annál elveszettebbnek éreztem magam. 

A papírok rengetegének közepén, a padlón gubbasztva próbáltam meg kiokoskodni valamit, amikor Alex visszatért. Legalábbis azt hittem, hogy ő az, mert váratlanul kivágódott az ajtó, de mikor odanéztem ember már nem volt mögötte. Felálltam és gyanakvóan körülkémleltem az ajtót és környékét, hogy hátha szándékosan bújócskásat játszik, de még az árnyékát sem láttam. Nem törődve Alex furcsa viselkedésével visszasiettem a papírkupachoz és folytattam az értelmetlen tanulmányozásukat, amikor a papírok újra megmozdultak, de ezúttal nem én okoztam a szélvihart heves karcsapásaimmal. Ide-oda kapkodva a fejem rémülten a falhoz nyomultam, hogy kiverekedjem magam a röpködő fényképek és régi pergamenek halmazából, hogy megmeneküljek, amikor hirtelen minden lecsendesedett. Ahogy jött, úgy is ment el ez a furcsa jelenség, én meg szemöldök ráncolva, zihálva néztem körben a szobán. Sosem tapasztaltam hasonlót korábban, és ez eléggé megrémisztett.

Már az én munkámat sem mondtam volna rendnek, de az ismeretlen eredetű szélvihar még nagyobb rendetlenséget okozott: a szobában szanaszét szóródott minden papír – kettő kivételével. Két papír, pontosabban két fénykép, egymás alatt, a szoba közepén egy a többitől látványosan elkülönülve feküdt a padlószőnyegen természetellenes alakzatban. Óvatosan közelebb mentem az elmosódott képekhez, és a kezembe vettem mindkettőt, hogy szemügyre vegyem. És nem kellett több segítség. Azonnal tudtam, hogy lépnem kell. Az egyik, régebbi képen, egy magas négyszögletű épület tornyosult, egy vár, aminek a képe már hosszú ideje a fejembe vésődött: a G.L. épülete. A másik fénykép pedig, ami mostanában szintén sokat került a kezem ügyébe, az elveszett húgomat, Aprilt ábrázolta. Még háromnapnyi alváshiányban szenvedve is tudtam, ez mit jelent.

- Aprilt elfogták a G.L.-esek – mondtam ki az új információ tudatától sokkoltan, és felegyenesedtem guggoló helyzetemből.

- Mi? Ezt honnan veszed? – szólalt meg Alex kérdő hangja a hátam mögül. A kezében két bögre kakaóval ácsorgott az ajtó takarásában.

Ledobtam a két fényképet az íróasztalra, és a zsebemből előhalászott gumival felkötöttem a hajamat. – Kelts fel mindenkit, Alex. Feladatunk van.

~Debora~

*Jason*

Shane egyre inkább a hatalom megszállottjává vált lassan, régebben ennyire nem ragadta magával, de most csak e körül forog az egész élete. -  Ezekkel a gondolatokkal tartottam vissza a szobám felé. A mahagóni ajtón belépve ledobtam magam a vaskeretes ágyra, és elmerültem vesződésem viharában. 

El akartam menni.

Szabad lenni, járni az utam, mindenféle parancs nélkül. Ez volt minden vágyam.

De a múlt folyton visszarántott. 

Nem volt olyan éj, hogy ne jött volna elő álmomban, annak a szörnyű balesetnek a képe. Akkor, ott, mindent elvesztettem, amim eddig volt.

Édesanyám öt éves koromban ment el, húgom születésénél. Nehezen dolgoztuk fel, évekbe telt, de mindvégig összetartottunk apámmal, és az anya nélkül felnőtt Jasminnal. Szinte én neveltem őt, mert édesapánk éjt-nappal dolgozott, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Tíz év elteltével sikerült egy nagyobb házba költöznünk, a lehetőségekhez mérten, minden olyan idilli volt, közös családi programok, grillezés a barátokkal, baseball meccs. 
De azon a végzetes napon, fenekestül felfordult minden. 

Hazafele tartottunk vasárnap este, a Buffalo Bills – Tennessee Titans mérkőzésről, mikor hirtelen egy éles sikolyra lettem figyelmes, mely mintha előlünk jött volna. Félrerántottam a kormányt, és azzal a lendülettel bezuhantunk a szakadékba.

A balesetnek egyetlen túlélője volt.

Én.

Van, aki szerencsének mondja, én inkább átoknak. Nem maradt senkim. Ott voltam tizenhét évesen, egyedül, gyötrődve. Verekedésekbe keveredtem, nyoma sem volt régi önmagamnak, onnantól kezdve más ember lettem, jártam az utcákat, bajt keresve, hogy a feszültséget valahogy levezessem.

Egy dolog nyomasztott: fura dolgok történtek. Volt, hogy több tíz méterrel arrébb meghallottam, amit az emberek suttogtak, éreztem, a sütemény illatát, mely a tizedik emeleten hűlt az ablakban, és mikor már azt hittem, hogy be vagyok lőve, az az a pillanat volt, mikor lentről, a fán mászó hangyát észrevettem, nyolc méter magasan. Az ehhez hasonló esetek, egyre sűrűbben, jelentkeztek. Nem tudtam mi ez. Valami betegség, vagy folytonos droghatás alatt állok?  - Ezeken járt az agyam.

Az egyik sikátorban kódorogtam őrült fejfájás közepette, és emlékszem veszettül viszketett a csuklóm, mikor szembe jött velem egy alak. Stabilan megállt előttem, karomat elkapva felhúzta a kabátom ujját, majd elvigyorodva annyit szólt: - Üdv köztünk.

Ez volt az első találkozásom Shane Lemmer-el, aki azóta új életem meghatározó személye lett. A vezetőm, a tanítom, aki bevezetett a különlegesek világába és befogadott a G.L.be. Magyarázatot kaptam a képességemről, mi szerint én abban az áldásban részesültem, hogy az érzékszerveim sokkal erősebbek másokénál. Ezeket az idő során tökéletesre fejlesztettem, és csak akkor kapcsolom be, ha szükségem van rá. Itt megtanították, hogyan bánjak a fegyverrel, hogyan kínozzak másokat, harcművészeti elemeket sajátítottam el, és a végére Shane tökéletesen kíméletlen katonájává váltam. Hálával tartoztam neki, ezért is szolgáltam hűen évekig, de sokszor nem esett ínyemre félholtra verni, jobb esetben az ellenszegülőket, máskor az ártatlanokat, csak mert a parancs úgy kívánta. Sok vér tapadt a kezemhez miatta, az összes jajveszékelést fel tudtam idézni, egyik sem volt ugyanolyan, egyesek hangosan visítoztak az életükért, mint a disznóvágáson, mások halkan, a vértől rekedtesen hörögtek. Ilyenkor általában mindent feláldoznak, csak hogy életben maradhassanak, bár van, aki keményen tűri, de a vallatásnál, a végére mindenki beadja a derekát. Nem vagyok rá büszke, de értek a megtöréshez.
Jó volt itt, tartoztam valahová, de úgy érzem, ez nem az én utam, ez nem szabadság, és Shane hatalommániája is kezd elfajulni.

Azt hiszem ebben a pillanatban döntöttem el, hogy elmegyek. Felugrottam az ágyról, előkaptam a terepszínű vászon hátizsákom és beledobáltam, a legfontosabbakat, pár ruha, tőrök, egy félautomata fegyver a biztonság kedvéért, egy flaska whisky, fertőtlenítésnek sem utolsó, a motorom kulcsa, és… -  Ekkor eszembe jutott a lány. April. Egy újabb ártatlan, aki nem tud semmit. Érezni lehetett a testreakcióin, hogy igazat mond, de Shane-t ismerve addig gyötri, míg élet-halál közt nem lebeg majd. És mindez miért? Csak, hogy ő uralhassa a világot.

Az az őrült ötlet jelent meg hirtelen a fejemben, hogy kiszabadítom. De most keverjem őt is bele a dolgaimba? Bőven elég lesz, nekem kijutnom innen; vegyek, még egy koloncot is a nyakamba?!

Hátamra vettem a zsákot, egy utolsó pillantást vettem a szobámra és kiléptem az ajtón. Még ekkor sem döntöttem el, hogy egyenesen a kijárt felé menjek-e vagy le a zárkákhoz a lányért. Szerencsére, senkivel sem futottam össze, még jó, hogy ekkora ez az épület. Mikor a folyosókereszteződéshez értem, egy percre megtorpantam, majd szinte ösztönszerűen vitt a lábam. Elértem választásom kapujáig, és sorsom, ezen részét eldöntve, kinyitottam azt. 

~Blyana~

Megérkezett az új rész, és azzal együtt a bloghoz a trailer is elkészült! Reméljük mindkettő elnyeri a tetszéseteket :)

B.A.D