10. fejezet

*Jason*

- Add ide a lámpát, Jason, jobban meg akarom nézni.

Shane kérésének engedelmeskedve átnyújtottam neki az erős fényű, hordozható műanyag lámpát, amit kimondottan a börtön cellájának bevilágítására használtunk.

- Á, April Goldwin – mosolygott Shane gonoszul, miközben lassan közelebb siklott a frissen elkapott lányhoz. A fogoly remegve araszolt a cella végébe, rémülten vonszolta magát hátrább a sötétség árnyékába. Úgy reszketett, mint aki szétfagy a dermesztő hidegben, de akármennyire is hideg volt idelenn, sejtettem, hogy nem a klíma váltotta ki nála ezt a reakciót. – Végre testközelből is megismerhetlek – járta körbe Shane a zavarodott lányt sejtelmesen. Mindig is szerette, ha maradandó benyomást okoz. – Végre valami, amit nem csesztél el, Adam. – Egy gyors, lesújtó pillantást vetett az ügyeletes zsákmányszerzőre, majd a figyelme vissza is tért a vörös hajú lányra. Leguggolt mellé, és zavaróan közel hajolt hozzá. – Szóval, April, nincs kedved mesélni nekünk egy keveset? Mondjuk arról, hogy mit tudsz a szövetségről? – A hangja a benne gyülekező düh rövid időn belüli kitöréséről árulkodott. Nem fogja sokáig bírni, az biztos. Túl régóta várt erre.

- Nem tudok semmit. – A lány hangja elcsuklott a félelemtől, a tekintetét a földre szegezve próbálta meg nem figyelembe venni a G.L. vezetőt. Shane azonban ettől csak jobban begurult, és megragadta a torkát. – Azt mondtam beszélni fogsz! – szűrte összeszorított fogakkal. – Hidd el, jobb, ha magadtól ered meg a nyelved, mint ha segédeszközökhöz kell folyamodnunk. – Kisandított Adamre, aki egy alattomos mosollyal válaszolt. – Azt akarom tudni, hogy hol van a Menedék! – ordított rá a reszkető Aprilre. – Hol van az a kibaszott épület?! Melyik erdőn át vezet az út? Válaszolj! – Megragadta a lány hosszú vörös haját, és egy erős mozdulattal rántott rajta egyet, amitől April torkából egy hangos, fájdalmas sikoltás tört elő. Egy pillanatra a fájdalma engem is átjárt; megborzongtam.

- Nem tudom, kik vagytok. Nem tudom mi az a Menedék, és azt sem tudom, hogy miért pont én kellek nektek – törtek elő a lányból a kétségbeesés könnyei. – Hagyjatok békén, könyörgöm! Nincsen sok pénzem. Engedjetek el. – A kezét a halántékára szorította és védekező pózt vett fel, mintha attól tartana, hogy bántani fogjuk. Nem tévedett sokat, de mit sem ér a fizikai védelem.

Shane meglepő nyugalommal felállt a lány mellől. – Jól van, úgy látom, mégis szeretnéd, ha egy régi barát kezelésbe venne – mondta gonoszul. – Adam – biccentett April felé.

A név hallatán a lány felkapta a fejét, és az érzelmek színes skálája villant meg a tekintetében. Többek között meggyötört arcára kiült a tudatlanság, amit ekkora sokk alatt képtelenség lett volna eltitkolni, és ez biztosított be arról, hogy tényleg nincs a birtokában Shane fogára való információ. Ha Adam megkínozza, sem fog tudni semmit mondani, nekem meg nem volt gyomrom ezt végignézni. April annyira zavarodottnak és esetlennek látszott.

- Nem tudja, hol a Menedék, Shane – mondtam kifejezéstelenül. – Adam azt mondta az Ashley-vel való találkozása után kapta el. Miből gondolod, hogy elárulta neki hol a Szövetség székhelye?

Shane összeszűkült szemekkel fordult felém. – Biztos vagy benne, hogy meg akarod kérdőjelezni az elveimet?

- Én csak azt mondom, hogy semmi értelme, hogy megkínoztasd. Nem tud semmit – feleltem vállat vonva.

Ekkor egy hangos sikoltás hallatszott, és April szorosan a fejére szorította a tenyerét. – Ne, Adam, könyörgöm! Mit csinálsz? Ez nagyon fáj, nem bírom - sipította. – Kérlek ne!

- Kezdi kapizsgálni mi az a természetfeletti – vihogott Shane April szenvedésén. – Ha kielégítő választ adsz, abbahagyja – kiáltotta túl a lány sikoltását. – Csak egy szavadba kerül. – Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést, és elkomorodott. – Nem is, azt hiszem rosszul bántam veled, drága April – lépett közelebb a síró lányhoz, és leintette Adamet, hogy fejezze be. – Nem szép ez a fogadtatás, nemde?

Kétkedve felvontam a szemöldököm. Shane tudott meglepetést okozni, de ezzel még önmagán is túltett.

- Azt hiszem nem illik így bánni egy leendő baráttal, igaz-e?

Akárcsak én, Adam is hasonló értetlenséggel nézett Shane-re, aki erre megvonta a vállát. – Csak a kapcsolatokat ápolom. – Leguggolt és végigsimított April állán, majd odalépett elém. – Elhiszem, amit mondasz, de csak mert az egyik legjobb emberem vagy. Tudom, hogy sosem okoznál csalódást.

- Ezt most bóknak vegyem? – néztem rá megkönnyebbülve, és féloldalasan elmosolyodtam. Üdítő volt, hogy újra csend van.

- Vedd, aminek akarod. Most szükségem van rád – vetette oda, és kitárta előttem a cella ajtaját. – Beszélnünk kell. – Megfordult és szigorúan Adamre pillantott. – Kapsz egy utolsó esélyt, faszfej. Ha elkúrod, repülsz. Hagyok néhány percnyi időt romantikázni – vigyorodott el. – Mondd el a mi drága Aprilünknek miért volt szükség arra, hogy egy koszos cellába zárjuk, míg nem készül el a szobája. Gerald perceken belül itt lesz, és segít neked. – Szúrós tekintetét Adamre meresztette, amivel jelezni kívánta, hogy se többet, se kevesebbet ne mondjon a kelleténél. Arra nem fogadnék, hogy Gerald jelenléte nélkül ez megvalósul.

Shane kitessékelt a helyiségből, aztán ő is követett, és becsukta maga mögött az ajtót. Még elkaptam April rémült pillantását; rettegett, és nem tudta mi vár rá. És kivételesen én sem tudtam. Shane teljesen összezavart. De valahol reméltem, hogy nem kínozzák meg megint.

- Mit művelsz, Shane? – kérdeztem gyanakodva.

Shane arcán sötét mosoly villant. – Ha tényleg úgy van, ahogy mondod, fogalma sincs semmiről. Egy tudatlan kis liba, aki könnyen befolyásolható. – Megindult a hosszú folyosón, én meg követtem a nyomát.

- És?

- Van egy módszer, amivel megszerezhetem a szövetség feletti hatalmat – folytatta Shane merő eltökéltséggel. Aztán megállt és rám villantotta széles mosolyát. – Megvan a gyenge pont.

~Debora~

*Trixie*

Végül a kastély mögötti parkolóban szálltunk ki a kocsiból, és örültem, hogy e kései órán már senki nincs kint ilyenkor. Rick óvatosan levette a kendőt a szememről, én pedig pislogtam párat, majd alaposan szemügyre vettem a Menedéket. Gyönyörű volt, kétségtelen. Bámészkodásomnak Rick vetett véget azzal, hogy  a hátamra téve a kezét, finoman a bejárat felé irányított, én pedig engedelmesen léptem az impozáns épületbe. 

- Velünk jössz? - fordult Alex felé, aki nemet intett a fejével. 

- Nem az én gondom haver - vont egyszerűen vállat, majd eltűnt egy folyosón. 

Elgondolkodva néztem a távolodó fiú után, és eltöprengtem rajta, hogy vajon mit is keresek én itt. Nem azért jöttem vissza a városba, hogy állást foglaljak ebben a nevetséges komédiában, most mégis úgy tűnik, hogy ezt teszem. 

- Minden rendben? - nézett rám komolyan Rick, én pedig bizonytalanul bólintottam.  Kétkedve húzta fel a szemöldökét, de nem szólt, csak elindult a hatalmas előcsarnokon át, majd a végéhez érve bekopogott egy díszes mahagóni ajtón. Idegesen léptem mellé. Nem hittem volna, hogy Ashley - azt hiszem ő az új vezető - tárt karokkal fogadná az ellenségének testvérét. 

- Rick? 

Az ajtó kinyílt, és a küszöbön megjelent egy szőke lány, fehér felsőben, farmerben és mezítláb. 

- Beszélhetnénk?

- Ki ez a lány? És mi van Aprillel?

- Kérlek Ash, ez fontos. 

Ashley és Rick egy darabig farkasszemet néztek, majd a lány félre állt az útból, hogy beengedjen minket, becsukta mögöttünk az ajtót, és laza léptekkel leült az íróasztala mögé. Kezeit összekulcsolva nézett ránk várakozón, én pedig a helyzethez abszolút nem illő módon kis híján felnevettem. Most nem azért, de elég vicces látvány volt, ahogy komolyan ült abban a hatalmas fehér karosszékben, amiben majdnem eltűnt. 

- Ashley szeretném bemutatni neked egy gyerekkori barátomat - ült le Rick az íróasztallal szemközti egyik fotelbe, intve nekem, hogy kövessem a példáját. Engedelmeskedtem, és óvatosan a süppedő fotelbe ereszkedtem. 

- Jól sejtem, ha arra következtetek, tud rólunk, sőt olyan, mint mi?

Rick bólintott, majd rám pillantott mielőtt folytatta volna. Megfeszült ültében, amit észre sem vettem volna, ha nem épp őt figyelem. Tudtam mi jön most. 

- Ash, ő Trixie. - Apró szünetet tartott mielőtt folytatta volna. - Trixie Lemmer. 

Szinte vicces volt látni a reakciót, a változást a lány arcán, mikor tudatosult benne mit hallott. Arcán egymást váltották az érzelmek. Előbb a döbbenet, majd a hitetlenkedés végül pedig megállapodott a dühnél. A szeme villámokat szórt, ahogy felemelkedett a székből. 

- Te ide hoztad? Elment az eszed?

- Ash, nyugodj meg - emelkedett fel a székből Rick. Épp oly mértékben volt csökönyös a tekintette, mint a vele szemben álló vezetőjé-é dühös. Nagyot sóhajtva felálltam én is, bár értelme nem sok volt, mert egyáltalán nem is törődtek velem. 

- Nyugodjak meg? Mindent megteszek, hogy biztonságban tudjalak benneteket, hogy segítsek nektek, te meg erre ide hozod az ellenséget? 

- Ő nem ellenség. Nem olyan, mint Shane. 

- Hiszen rokonok, vagy nem? - csapott az asztalra ingerülten. 

- Testvérek vagyunk, ha egészen pontosak akarunk lenni - szóltam közbe, mire olyan pillantást vetett rám, amitől a legtöbb normális ember azonnal hátraarcot csinált volna. Tiszta szerencse, hogy sosem voltam normális. - De ez nem jelenti azt, hogy jóban is vagyunk. Káin és Ábel szerető testvérek voltak hozzánk képest. 

Az utolsó szavaknál keserűség itatta át a hangom, ahogy rájöttem ez mennyire igaz. Számunkra sem létezett a boldog befejezés. 

- Miért kéne hinnem neked? - fonta karba a kezét ellenségesen, én pedig lemondóan sóhajtottam. Az sem könnyítette meg a dolgot, hogy tulajdonképpen teljes mértékben egyet értettem vele. Én se díjaztam volna a helyében, ha az ellenségem húgocskája csak úgy betipeg. 

- Azért...

- Azért mert én mondom - vágott a szavamba Rick durván, s ezzel tőlem is kiérdemelt egy mogorva pillantást. Meg tudtam védeni magam. 

- Ezek után azt várod, hogy bízzak benned? - fordult felé hitetlenkedve Ashley. 

- Gondolkodj egy kicsit Ashley. Hány éve ismersz? Tettem valaha bármi olyat, amivel veszélybe sodorhattalak volna titeket? Emlékszel te ilyesmire, mert ha igen kérlek oszd meg velünk, sajnos nekem nem jut eszembe egy eset sem. 

Ashley sokáig bámulta Ricket mielőtt bólintott. Nagy levegőt vett mielőtt lassan vissza ereszkedett a székébe. Követtük a példáját. A hangulat még mindig feszült volt, de legalább már nem fűtötte gyilkos hangulat. 

- Nem értem miért kéne bíznom benned - fordult hozzám -, Shane a testvéred, mégis azt várod elhiggyem, hogy hajlandó vagy elárulni? Miért fordulnál a saját családod ellen...

- A családom halott - vágtam a szavába. - Shane nem gondolkodik reálisan, az ő szeme előtt csak az lebeg, hogyan szerezhetne nagyobb hatalmat, mind a különlegesek, mind az emberek felett. Talán testvérek vagyunk, igen, de ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyetértünk. Mellesleg - mosolyodtam el -, senki nem ismeri nálam jobban a bátyámat. Segíthetek nektek Ashley, és ezt te is tudod. A kérdés már csak az, hogy hajlandó vagy-e elfogadni. 

- Te a helyemben mit tennél? - nézett a szemembe metszőn. 

- Kidobnám magam - nevettem fel. 

- De aztán rájönnél, hogy ez hiba volt, és a lánynak igaza van, szóval vissza hívnád - vetette közbe Rick, aki eddig csendben figyelte a vitánkat. Célzatosan pillantott Ashley-re, de ő nem nézett rá. Engem figyelt. Átható kék pillantását le nem vette rólam, én pedig hirtelen leküzdhetetlen kényszert éreztem rá, hogy elmenjek. Igazából semmi értelme nem volt annak, hogy itt vagyok. Shane-nel egyedül is boldogulok. Felálltam. 

- Igazából, nincs értelme, hogy itt legyek. - Rickre pillantottam, aki értetlenül viszonozta a pillantásom. - Vissza vinnél a városba, kérlek?

- Ashley! - csattant fel hirtelen Rick, majd dühösen elém lépett, és a szőke vezetőre meredt. - Ne merészeld a képességedet használni rajta!

Hirtelen kitisztult a fejem, és már egyáltalán nem akartam elmenni. Ashley-re néztem, aki dacosan állta Rick dühös pillantását. Úgy néz ki, a lelépés nem saját ötlet volt, és ez nagyon nem tetszett. Nem szeretem, ha valaki belepiszkál  a fejembe, és kétségtelenül most ez történt. Mellesleg azt is jó lenne tudni, a lánynak milyen képessége van. Könnyebb lenne védekezni ellene. 

- Miért nem vagy képes megérteni, milyen komoly a helyzet? 

- És te miért nem vagy képes segítséget elfogadni? 

- Miben tudna nekünk segíteni?

- Például abban - szóltam közbe -, hogy jobban megismerjétek az ellenséget, és fel tudjatok készülni? 

Kezdett elegem lenni ebből a vitából, és nem voltam benne biztos, hogy érdemes itt maradni. Ha ő egyedül akar megvívni egy csatát, hát tegye. 

- Azt mondtad nem beszélsz vele? Akkor honnan tudhatnál róluk bármit?

- Jézusom - sóhajtottam fel. - Figyeltél te, amikor azt mondtam, hogy ismerem Shane-t? És habár az elmúlt pár évben nem is beszéltem vele, vannak elképzeléseim mihez akar kezdeni. A legtöbb emberét is ismerem, olyanokat is akikről valószínűleg te még csak nem is hallottál.

- Egyébként miért követted az a srácot? - fordult felém hirtelen Rick, mintha csak most jutott volna eszébe az egész. Egy pillanatig zavartan néztem vissza rá mielőtt eszembe jutott volna, miről is beszél. Igazság szerint már el is felejtettem.

- Milyen srácot? - pillantott egyikünkről a másikunkra Ashley. 

- Conlant. Ő Shane egyik embere - válaszoltam. - Egész este követtem. Ez a legegyszerűbb módja, hogy kiderítsem mire készülnek. 

Ashley láthatólag elsápadt, de gyorsan összeszedte magát. 

- Találtál valamit? 

- Na mi van, most már kell a segítség? 

- Ne feszítsd túl a húrt, még nem győztél meg teljesen.

Vállat vontam. 

- Egyedül is boldogulok, ahogy eddig is. 

- Rendben! - emelte magasba a kezét, amikor hátat fordítottam neki, hogy elmenjek. - Segíts nekünk, bizonyítsd be, hogy nem vagy  olyan, mint a  bátyád.

- Conlan zsákutcának bizonyult. - bólintottam végül. Ashley egy pillanatig a szemembe nézett, majd leutánozta a mozdulatot. 

- April? 

- Nem találtuk - ingatta a fejét Rick. - April Ashley húga - magyarázta nekem. 

Először nem értettem miért olyan fontos egy elveszett kishúg. Jó persze, testvéri szeretett meg miegymás, de ahogy végig néztem rajtuk úgy tűnt ennél többről van szó. És ez csak egy dolgot jelenthetett. - Leszármazott vagy! - Hitetlenkedve bámultam a szőke lányra, aki fáradtan dőlt az asztal szélének. 

- Ahogy te is.  - Kinézett az ablakon a sötét éjszakába. - Elég késő van, menjetek. Holnap majd beszélünk. 

Nem nézett ránk, ahogy elhagytuk a dolgozószobáját, sem akkor mikor Rick finoman becsukta az ajtót. Ismét a sötét előtérben találtuk magunkat. Mintha órák teltek volna el azóta mióta betettem a lábam a Menedékbe, holott csak pár perce történt az egész. Az est izgalmai újult erővel törtek rám, s álmos fáradság vett rajtam erőt. 

- Gyere kerítünk neked egy szobát - fogta meg Rick a könyököm. Csendben vezetett keresztül a Menedék labirintusszerű folyóin. Kíváncsi voltam, hogy térkép is jár-e a helyhez, de mielőtt rákérdezhetem volna, megállt egy ajtó előtt és kitárta, majd oldalt lépett, hogy utat engedjen. Beléptem a sötét szobába, s másodpercek múlva fény gyulladt, ahogy mögém lépett, és felkapcsolta a villanyt. 

- Nos? Megfelel?

Nem válaszoltam azonnal, helyette mindent alaposan szemügyre vettem. Az élénkzöld falakat, melyeken fekete keretben különféle képek függtek. Az ajtó melletti íróasztalt, s az azzal szemközti hatalmas franciaágyat, melyen világos krémszínű és sötét barna ágyterítő hevert rajta, színben hozzájuk illő díszpárnákkal. 

- Tökéletesen - mosolyogtam a fiúra, aki még mindig az ítéletemre várt. Szavaimra addig komoly arca ellágyult, és mosoly jelent meg rajta. 

- A holmidért majd holnap elmegyünk, most ha...

- Ma. 

- Tessék? - ráncolta a homlokát, mire elnevettem magam. 

- Már holnap van - mutattam az éjjeliszekrényen álló óra felé. - Hajnali három van. 

- Igaz - nevette el magát ő is. - Szóval akkor majd ma elmegyünk értük, de előbb aludjunk egy kicsit. 

Igaza volt, elég fáradt voltam.

- A fürdő itt van rögtön a folyosón - lépett ki az ajtón, és mutatott rá egyre pár lépésnyire. - Hozok egy pólót, amiben alhatsz. 

- Köszi - mosolyogtam rá hálásan, mire bólintott és elsietett, egyedül hagyva a gondolataimmal. Fura volt ennyi év után újra látni. Mikor elmentem azt hittem sosem látom újra sem őt, sem a bátyámat, sem a várost, ahol felnőttem. Most mégis itt vagyok. Sakk figuraként valaki más háborújában, amiből egyedüli kit a halál. 

- Trixie? - Rick aggodalmasan nézett rám, miközben leült mellém az ágy szélére, a pólót mögénk rakva. Szórakozottan rámosolyogtam. Az se tűnt fel, hogy leültem. 

- Minden rendben csak elgondolkodtam.

- Mi történt mióta elmentél? - kérdezte, és a hangja komolyságából tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy egy viccel elhárítsam. 

- Sok minden Rick, nagyon sok minden - sóhajtottam föl a plafont bámulva. - És itt?

- Sok minden - visszhangozta a szavaimat, mire szemrehányóan néztem rá, de ajkaimon molyos játszott. - Igazad van, hosszú lenne most mindent elmesélni. 

Felállt az ágyamról, és az ajtó felé indult, de elkaptam a karját. 

- Akkor mutasd meg. 

Értetlenül nézett rám, és tudtam itt az ideje egy vallomásnak. 

- Leszármazott vagyok, Rick. A gondolatolvasás, és az egyedi képességem mellett van még más is. Valami, amiben a bátyámmal osztozunk. 

- Van még egy talentumod? 

Hitetlenkedve ült vissza az ágyra, én pedig bólintottam. 

- Az ág, aminek a tagjai vagyunk, rendelkezik a múlt látással. 

- A múlt látással?

- Igen - mosolyodtam el elképedt arckifejezésén. - Ha koncentrálok láthatom egy ember múltját. 

- Mint egy filmet? 

- Nem egészen. Mikor valakinek a múltjába nézek van, hogy csak villanásokat látok, van, hogy hosszabban szemlélhetem egy-egy gondolatát, de mindkét esetben pontosan érzem, hogy az illető abban a percben, hogyan érezte magát. 

- Ez elképesztő! 

- És idegesítő.

- Miért?

- Folyamatos odafigyelést kíván - sóhajtottam fel. - Mindig ügyelnem kell, ha valakihez hozzáérek, még ha csak véletlenül is, hogy ne lássam a múltját. Sokáig tartott megtanulni. 

- Szóval ha hozzáérsz valakihez az egész életét látod? 

- Töredékeket. Olyan emlékeket, amik számára meghatározóak voltak.

- Szóval, amikor azt kérted mutassam meg...

- Igen - bólintottam. - Erre gondoltam.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Valószínűleg olyat is láthatnál amit nem akarsz.

Nem válaszoltam, és többet ő sem mondott, csak ültünk az ágy szélén, és mindenhová néztünk csak egymásra nem. Nem tudom egész pontosan a némaság meddig feszült köztünk, mint egy láthatatlan akadály, de végül Rick felsóhajtott, és felém fordult.

- Mit csináljak?

- Semmit nem kell csinálnod. - Cipőimet lerúgva törökülésben az ágy közepére ültem, és várakozón néztem rá. Követte a példám. - Fogd meg a kezem, és hunyd be a szemed. Gondolj arra amit mutatni akarsz, én pedig ígérem, hogy nem megyek tovább, és nem kutakodom. 

Azt csinálta, amit mondtam, két térdén nyugtatva előre nyújtotta a kezét. Megfogtam. A pillantásunk összekapcsolódott, majd mintha előre megbeszéltük volna egyszerre csuktuk le a szemünket. Szinte azonnal megrohamoztak az emlékek. Rick szemén keresztül éltem át újra az első találkozásunkat, mikor lehorzsolt térddel ültem az árok parton a házuk előtt. Az ablakból figyelt, majd pár perc múlva kijött, és egy csokis kekszet nyomot  kezembe csakhogy hagyjam abba a sírást végre. 

A kép elhomályosult, majd mikor újra kitisztult, a szobáját ismertem fel magunk körül. Eltelt már pár év az előző jelenet óta. A földön ültünk majdnem hasonló pózban mint most, és vitatkoztunk. Éreztem, hogy egyre dühösebb lesz, majd azt is, mikor hirtelen elszomorodik mikor kiviharzok a szobából.

Megint változott a környezet, és most a nappalijukban találtam magam. Itt is veszekedtünk, de egész más okokból, mint az előző emléknél. Emlékeztem erre  napra. Itt mondtam meg neki, hogy elhagyom a várost. Az érzelmei, mint egy vízesés zuhogtak végig rajtam. Dühös volt, és csalódott, ugyanakkor aggódott is értem, de ami a legjobban szíven ütött az a kétségbeesés volt amiatt, hogy nem mondta meg, hogyan is érez irántam, és, hogy talán most már sosem lesz rá alkalma. 

Ezután sorra megmutatta mi történt azóta. Szövetségi gyűlések és felderítések. Az a pillanat, mikor rájöttek, hogy Shane áll a lázadás mögött. 

A következő emlék alig pár órás volt. A sikátort mutatta nekem, ahol ismét találkoztunk. Az ő szemén keresztül is megtapasztalhattam az eseményeket. A megdöbbenése szinte a sajátom volt, mikor felismert. Örömöt érzett, és még valami mást. Szerelmet. 

Kinyitottam a szemem, és egy átható szürkészöld szempárba néztem. A tekintetében is ott volt az, ami az emlékeiben. 

- Megtudtad amit akartál? - Hangja nem volt több suttogásnál, a szoba csendjében mégis, mintha kiabált volna. 

Nem voltam képes megszólalni, csak bólintottam. Tekintete kérdő volt, s mikor percek múlva sem szóltam, elfordította az arcát. Menni készült, de ismét visszatartottam. Mikor rám nézett értetlenség ült ki arcára mosolyom láttán. 

- Tudod - kezdtem, s közelebb csúsztam hozzá. - Mivel te nem látsz az emlékeimbe, így kénytelen leszek elmondani. Vártam egy picit, hogy biztos legyek benne, tényleg figyel, majd kimondtam azokat a szavakat amiket évekkel ezelőtt kellett volna. - Szeretlek. 

Elkerekedett a szeme a döbbenettől, majd hangosan felnevetett, és a karjába rántott. 

- Ennek már ideje volt nem gondolod? 

- Dumálsz vagy megcsókolsz végre? - nevettem fel rá, és nem kellett kétszer mondanom. 

~Alathea~

Elérkezett a 10. fejezet! Egy nappal korábban, csakhogy időben kézhez kapjátok :) Jó olvasást! Szívesen fogadjuk a kommenteket és szavazatokat, és köszönjük az eddigieket! :)

B.A.D