1. fejezet

*Ashley*

A Menedék kertjében egy padon ücsörögtem felhúzott lábakkal, és azt szemléltem, ahogy a délutáni napsütés aranyló fénye megcsillan a fák égig érő lombsátrán. Szinte tökéletes kora tavaszi nap volt, messze a legmelegebb azóta, hogy hivatalosan is beköszöntött a nyárelő. 

Én valahogy mégsem voltam képes élvezni, ugyanúgy, ahogy többé mást sem a világon. Hetek teltek el azóta, hogy az életem nem várt, fordulatot vett, s ezáltal olyan útra tévedtem, ami nemhogy kikövezve nem volt, de teljesen benőtte a gaz, én pedig az orromig sem láttam. Ismeretlen terep volt minden tekintetben, s a barátaim sem tudtak segíteni abban, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból. Szüntelenül az a borzalmas nap járt a fejemben, mint egy lemezen beakadt tű, újra és újra, kizárva minden mást. 

Apám imádta az extrém sportokat. Kislánykorom óta vitt magával engem is mindenfelé, legyen szó búvárkodásról, vadvízi evezésről, barlangászatról, bázisugrásról, falmászásról, vagy épp ejtőernyőzésről. S lévén, hogy apám lánya voltam, hozzá hasonlóan én is éltem-haltam ezekért. 

Pár héttel ezelőtt újabb kalandra indultunk, ezúttal az Andokot célozva. Jó móka volt, egészen addig míg több ezer méter magasan ki nem ugrottunk a gépből Altiplano fölött. A repülés maga volt a mámor, ahogy a föld egyre közelebb került hozzánk, mi pedig zuhanva felé élveztük a szabadságot. Meghúztam az ejtőernyőm zsinórját, mikor a karomra erősített műszeren elértük a határt, s a szivárványszínű ernyő úgy nyílt ki mögöttem, mint hatalmas szárnyak. Ezzel egy időben erősen felfelé rántottak, majd finoman siklani kezdtek a levegőben. Kacagva szemléltem az alattam elterülő síkságot, s fél szemmel apám ernyőjét kerestem, de nem találtam. Kezdődő pánik szorította össze a torkom, és kétségbeesetten fordulgattam, hogy végre megpillanthassam. Ám semmi nem készíthetett fel arra a látványra, ami akkor a szemem elé tárult. Jóval alattam zuhant a föld felé, miközben az ejtőernyőjének zsinórját húzogatta, de sem a rendes, sem a tartalék nem nyílt ki. Esélye sem volt a túlélésre, én pedig semmit nem tehettem azonkívül, hogy halálra váltan a nevét sikítom.

- Ashley? 

A halk hang visszarántott a múltból a kertbe, s ahogy abba az irányba fordultam Tsunade-t pillantottam meg, aki szomorúan mosolygott rám. Hosszú fekete haja és szoknyája finoman lengedezett a szélben, ahogy leült mellém. 

- Hogy vagy?

- Jól - hazudtam automatikusan a kérdésre, melyet az eltelt hetek alatt milliószor hallottam már. Egyetlen egy szó, mely annyiszor hagyta már el a számat, hogy lassan sikerül magamat is meggyőznőm, hogy valóban így van. A lány összehúzott szemekkel nézett rám, én pedig megadón felsóhajtottam. Tsunade-nak nem tudtam hazudni, mivel mindig megérezte, ami persze általában nem bosszantott, de most kifejezetten idegesített. 

- Jó, az az igazság, hogy pocsékul vagyok, de ez nem számít. Tovább kell lépnem. 

Tsunade megfogta a kezem, és megszorította, de nem szólt semmit, és ezért hálás voltam neki. Nem hiszem, hogy hallottam volna feleslegesen csacsogni azalatt a három év alatt amióta ismerem. Hamar megkedveltem csendes stílusával együtt.

- A fiúk kitalálták, hogy este bemennek a Brave-be - szólalt meg végül pár perc néma csend után. - Miért nem jössz velünk? Jót tenne neked egy kis kikapcsolódás. 

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - ráztam a fejemet rápillantva, s csak ekkor tűnt fel, hogy fekete ruhája csupa por. - Mi történt?

Tsunade zavartan nézett végig magán, majd felnevetett. 

- Tequila bemászott a szekrény alá, és nem volt hajlandó kijönni. - Vállat vont. - Pedig még egérrel is csábítgattam. 

Lelki szemeim előtt megjelent Tsunade, ahogy hason fekve, egérrel a kezében próbálja kiimádkozni a hatalmas boát a szekrény alól, és akaratlanul is elmosolyodtam. Mint mindegyikünkhöz, hozzá is tartozott egy állandó társ, amit egy állat testesített meg. Az ő esetében egy látszólag elég veszélyes kígyó volt, de Tsunade imádta őt. 

- Szóval? - Felé fordultam, s a tekintetében láttam, hogy szeretné ugyan, ha velük mennék, de nem fog erőltetni, ha nemet mondok. Elfordultam tőle, s az ég halvány kék tengerére pillantva lassan bólintottam. Ideje volt, hogy megfogadjam a saját tanácsom, és tovább lépjek, viszont ez nem fog sikerülni ha önsajnálatba süllyedve kuporgok magamban. Túl sokan számítottak rám.

- Rendben, én is megyek.

Tsunade felpattant mellettem, és engem is felhúzott. 

- Nos, akkor - függesztette rám, nagy mogyoró barna szemeit. - Ideje készülődni. 

A készülődés, ahogy Tsunade hívta inkább hasonlított tortúrára, mint sima mezei öltözésre. Az elején még jól szórakoztam, ahogy a csupa fekete lányt figyeltem, ahogy az ágyamra hajigálja a szekrényem majdnem teljes tartalmát, míg nem talált egy számára elég "cuki" fehér ruhát. Aztán elzavart fürdeni, utána pedig neki állt megcsinálni a hajam és a sminkem. Úgy éreztem magam, mint egy próbababa, és kezdtem bánni, hogy igen mondtam, de elnézve a barátnőm átszellemült arcát, ahogy szőke tincseimet tekergette ide-oda, nem volt szívem közölni vele, hogy inkább maradnék farmerben és pólóban. 

- Te mikor fogsz elkészülni? - kérdeztem tőle a tükörben szemmel tartva, mire csak legyintett egyet, és közölte, hogy ő csak felkap valamit, és kész is van. Megcsóváltam a fejem, de nem forszíroztam tovább a kérdést, s szó nélkül engedelmeskedtem pár szavas parancsainak, miközben magamban mulattam rajta, és hogy milyen komolyan veszi. 

- Vedd fel! - dobott a karomba egy ezüst színű magassarkút, amiről már meg is feledkeztem. Nem hordtam túl gyakran, de úgy tűnt most kimenőt kapott. 

Míg öltözködtem, Tsunade átszaladt a saját szobájába zuhanyozni és átöltözni, én pedig örültem, hogy kapok egy szusszanásnyi időt, de villámgyorsan végzett, s húsz perccel később ismét a szobámban volt. Épp az egész alakos tükörben csodáltam magam, mikor hirtelen felsikkantott mögöttem, egy "de szép vagy" felkiáltással, én pedig majd nem kiugrottam a ruhámból ijedtemben. Zakatoló szívemre szorítottam a kezem, és csúnya pillantást vetettem rá, de vagy nem látta, vagy nem törődött vele, helyette körbe járt és minden oldalról megcsodált, majd elégedetten bólintott. 

- Mehetünk! - megragadta a karom, és kifelé húzott a fehér és krémszínű falak közül, s épp csak annyira volt még időm, hogy fél kézzel felkapjam a táskám és a kabátom, már robogtunk is lefelé a lépcsőn a garázs felé. 

Alex és Rick a fekete BMW-nek dőlve beszélgettek, de ahogy megláttak minket, egyből felegyenesedtek. 

- Ideje volt már - morgolódott Alex, ahogy a vezető ülésbe csusszant, közvetlenül azután, hogy Tsunade félig meddig viccesen ráhúzott a karjára. Nevetve szálltam be hátra, és arra gondoltam, talán tényleg ez kell most nekem. Egy laza este a barátaimmal, akik mindent bevetnek, hogy eltereljék a figyelmemet, mert hogy erre ment ki a játék abban biztos vagyok. 

Az út a városig jókedvűen telt, hála a fiúk szüntelen csipkelődésének, amiknek a kocsiból kiszállva sem értek a végére. 

Tsunade belém karolt, ahogy az időközben beállt sötétségben a kihalt parkolón át Alex és Rick után sétáltunk.

A Brave a város egyik legfelkapottabb szórakozóhelye volt, és nem mellesleg embereim egyik kedvenc törzshelye, így akadékoskodás nélkül jutottunk túl a hegyomlásnyi emberen, aki az ajtóban állt. Charlesnak hívták, mellesleg, és szívélyes kézfogásokkal, és ölelésekkel köszöntötte kis csapatunkat, mikor meglátott minket, majd kitárva az ajtót előttünk oda szólt az egyik pincérnőnek, hogy kísérjen minket az asztalunkhoz. A csinos szöszi átvezetett minket a termen, mintha nem tudnánk az utat, majd eltűnt a tömegben, hogy szervírozza a rendelésünket. 

- Nos akkor - huppant mellém Alex, átkarolva a vállam, én pedig előre féltem, mit akar. - Mondd, hogy nekem adod az első táncot. 

- Nem akarok táncolni - közöltem vele, mire kiskutya pillantásokkal, és rebegő szempillával próbálta elérni a célját. Senkinek nem ment ilyen jól, és komolyan már majdnem megsajnáltam, mikor a pincérnő visszatért az italokkal.

Hálásan fogtam kezembe a poharat, és nagyot kortyoltam a koktélomból. 

- Gyerünk már gyerekek - nézett szemrehányón Alex a többiekre. - Segítsetek meggyőzni a kis vezetőnket, hogy egy táncba még nem hal bele. 

Végül beadtam a derekam, már csak azért is, hogy Alex végre békén hagyjon, s most kézen fogva húzott a táncparkett közepe felé. Izzadt, vonagló testek ütköztek nekem a zene ütemes dobbanásaira, ahogy elhaladtam mellettük, s a fények ezer százalékon villogtak, megvakítva az embert. 

- Gyerünk baby rázzad! - pörgetett meg Alex, mire nekiütköztem egy alacsony barna lánynak. Bocsánatot kértem gyorsan, bár nem hiszem, hogy hallotta az üvöltő zenétől. 

Alex-el táncolni életem egyik legviccesebb élménye volt, az állandó bohóckodásától, s meg kell hagyni értett a figyelem eltereléshez, de fél óra "tánc" után, közöltem vele, hogy vissza megyek az asztalhoz, mire bólintva riszálta tovább. Fejcsóválva igyekeztem kijutni a tömegből, ami azért egyszerűbb mutatvány volt, mint befelé menet, mert mikor az emberek látták, hogy lefelé igyekszem a táncparkettről - ha nem is nagyon -, de kissé félrehúzódtak. 

Visszaérvén az asztalhoz Tsunade felállt, és elindult a táncolók felé, én pedig Rick füléhez hajoltam, hogy értse mit mondok, bár még így is kiabálnom kellett.

- Mindjárt jövök. 

A fiú bólintott, én pedig a hátsó folyosó felé vettem az irányt a mosdókhoz, de a tömeg még odabent sem oszlott, sőt egyenesen nőtt. A lányok a tükrök előtt tolongtak, és a sminküket igazgatták, vagy épp grimaszolva és csücsörítve képeket csináltak a telefonjaikkal, s metsző pillantásokkal jutalmaztak mikor véletlenül belesétáltam a mesteri képükbe, miközben a fülkék felé lépkedtem. Pár perccel később sem volt jobb a helyzet, s megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor becsukódott mögöttem a mellékhelység ajtaja. 

Visszafelé indultam a többiekhez, de valaki megragadta a karom, és elkezdett húzni az ellenkező irányba, én pedig felpillantva egy nagyon helyes, és épp annyira dühös barna hajú srácot pillantottam meg. 

Hééé! - kiáltottam rá, de rám sem hederített, most nem tudom azért-e mert a zajban nem hallotta, vagy azért mert nem érdekelte, minden esetre a kezem továbbra sem engedte el. 

- Azt hiszem összetévesztesz valakivel - próbálkoztam, újra megrántva a karom, s bár kiszabadulnom nem sikerült annyit elértem, hogy a srác most megállt, és felém fordult.

Bár ne tette volna. Acélszürke szemek meredtek rám gyűlölködve, s annak a lehetőségét, hogy összetéveszt valakivel elvetettem, mert ez a pillantás egyértelműen nekem szólt. Akkor sem lepődhettem volna meg jobban, ha egyenesen pofon vág. Nem is ismertem ezt a fiút ő mégis utált, ami elég nyugtalanító volt. Lehet, hogy a kíváncsiságom lesz egyszer a vesztem, de érdekelt mit akar tőlem, így hagytam, hogy kirángasson a hátsóajtón, a sötét sikátorba a klub mögött. Nos, igen. Visszagondolva nem ez volt életem legjobb ötlete.

Kiérve elengedte a kezem, s míg én a csuklóm dörzsölgettem, már előttem is termett. Meglepődve léptem hátra átható acélos pillantásának kereszttűzében, melyet csak még jobban kiemelt fekete nadrágjába tűrt szürke inge. A testtartásából áradó fenyegetést nem tudtam hová tenni.

- Szóval te lennél az - mért végig megvetően elhúzva a száját, mire megborzongtam. - Nevetséges!

- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? - A hangom határozottan csengett; nem remegett meg, nem csuklott el, amiért adtam magamnak egy képzeletbeli pacsit. A fickónak azonban nem tetszett, mivel újabb fenyegető lépést tett felém, én pedig a faltól már nem tudtam hová hátrálni. Ez volt az a pont mikor végleg tudatosult a fejemben mekkora hülyeséget csináltam azzal, hogy hagytam magam kivonszolni. 

- Hagyd békén Lemmer!

Hullámokban öntött el a megkönnyebbülés, ahogy meghallottam Rick hangját az ajtó felől, az előttem álló fiú pedig megfeszülő testtel fordult felé. 

- Redwey micsoda kellemetlen meglepetés!

- Hasonló az öröm.

A két srác farkasszemet nézett, ahogy egymás felé léptek, én pedig érdeklődve figyeltem a kibontakozó jelenetet. Kíváncsi voltam Rick honnan ismeri a fazont, s hogy ő mégis mit akar tőlem. 

- Szívódj fel! - csattant fel Rick, még közelebb lépve az ismeretlenhez, fölé tornyosulva, s bármely épeszű ember vette volna a lapot és lelép, de támadómba több kurázsi szorult. 

- Mert különben mit fogsz tenni, Redwey? - A fickó gúnyolódott, és ezt Rick is pontosan tudta. A keze ökölbe szorult, s már épp attól féltem, hogy egyszerűen ráveti magát, mikor az ajtó ismét kinyílt, és Alex lazán kilépett rajta Tsunade-dal a sarkában. 

- Minden rendben idekint? - kérdezte Rick mellé lépve, de hangjában nyoma sem volt már a szokásos könnyedségnek, ami általában jellemezte. Tsunade mellém lépett, és kérdőn a fiúk felé intett, de megráztam a fejem. Én is érzékeltem a feszültséget Rick és az idegen között, de nem tudtam az okát. 

- Nyugi, fiúk - emelte magasba a kezét az ismeretlen. - Nem balhézni jöttem.

- Akkor mit akarsz?

- Csak gondoltam szólok, hogy a napjaitok meg vannak számlálva. - Gúnyos vigyor terült el az arcán. - Salvador halálával a Szövetségnek annyi. Ez a liba - mutatott rám - nem lesz képes összefogni titeket. Készüljetek fel, hogy rövidesen nekem tartoztok majd felelősséggel és engedelmességgel. 

Értetlenül és kezdődő dühvel szemléltem a hátát, és nem értettem, hogy jön ő ahhoz, hogy kritizáljon mikor nem is ismer. 

- Álmodozz csak Lemmer - nevetett fel Rick. - Amíg élünk nem teszed rá a kezed a Szövetségre. 

- Ohh, ne izgulj kedves barátom, ha csak ezen múlik szívesen átsegítelek a túlvilágra.

- Mi lenne, ha mi segítenénk át téged? - kérdezte Alex, és a kezében tőr villant. Elképedve néztem a rövid fényes pengét, s elképzelni sem tudtam minek hozta magával, most mégis legszívesebben megöleltem volna érte. Az idegen is észrevette, s összeszorította a száját, majd se szó se beszéd hátat fordított és elment. 

Kifújtam a levegőt.

- Ki volt ez? - tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Tsunade, s mindhárman Rickre néztünk, aki még mindig feszülten bámulta a sötétséget. 

- Shane Lemmer - szólalt meg végül visszafordulva felénk. - A lázadás amiről apád beszélt - pillantott rám - az ő műve. Mindenkinél jobbnak képzeli magát, és azt hiszi csak neki lehet joga irányítani minket. 

- Honnan ismered? - pillantottam fel komor arcába. 

- Szomszédok voltunk. 

- Ezek szerint olyan, mint mi? - csúsztatta vissza a helyére a tőrt Alex. 

- Rosszabb - sóhajtott fel Rick fáradtan a hajába túrva. - Leszármazott. 

Elakadó lélegzettel, kikerekedett szemekkel bámultam rá, és nem csak én. Mindhárman döbbenten néztünk a szőke fiúra, aki csak megvonta a vállát, és a távolba meredt. 

Pont ez hiányzott.

~Alathea~