37. fejezet

"Itt fekszik előttem a múlt, és halott."

Centauri

*Ashley*

Fájdalom.
A fájdalom sok mindenre képes. Van, hogy csak átsiklunk rajta, mert mondjuk kapkodásból felsértjük az ujjunkat egy szeretett személytől kapott boríték kinyitása közben, van, hogy nem is törődünk vele, mert annyira lényegtelen az érzés. Néha üvölteni tudnánk a bőrünkbe vájó kínoktól, mert túlságosan mélyen átjár minket, mintha csak elevenen a lángok közé vetettek volna. Előfordul, hogy nem látjuk, mégsem szabadulhatunk tőle, és olykor összetört lelkünk utolsó darabjait is felemészti, ami ellen semmit sem tehetünk.
Ahogy ott álltam a romba dőlt Menedék egykoron magasztos bejárata előtt, egy árva könnycsepp gurult végig az arcomon. Apám biztosan kitérne a hitéből, ha ezt látná. Acheron és a katonái nem csupán tönkretették az otthonunkat, hanem egyenesen porrá zúzták a Szövetséget, miután behajítottak mindannyiunkat az erdőbe, hogy ott pusztuljunk el. Nem kíméltek se élőt, se holtat. Nem kíméltek senkit.
Istenem, mennyi ártatlan áldozat! A tenyerembe temetett arccal zokogtam, ahogy eszembe jutott, hány barátom veszett oda a csatában, értem – értünk –, akik csak azért haltak meg, mert túlságosan jó emberek voltak. Nem ezt érdemelték!
A holttesteket biztonságos helyre szállítottuk, amíg meg nem adjuk nekik a végső megnyugvást, de manapság már mi számít biztonságos helynek? Úgy döntöttem, Acheront Shane kezeire bízom, neki mindig is jobban ment a zsarnokoskodás, és egyébként sem voltam olyan állapotban, hogy hidegvérrel kezeljem az efféle helyzeteket. No meg, Acheron pusztításának hála a Menedék börtöncellái amúgy is használhatatlanokká váltak.
Gyengéd érintés simította meg a vállam, és oldalra fordulva felnéztem a szemeimet eláztató nedves könnyfátyol alól.
– Jól vagy? – kérdezte illemből Cameron, ahogy hűségesen állt mellettem, és támogatóan megszorította a karom. Nem feleltem, bár elég egyértelmű volt a válasz.
Némán megráztam a fejem, és csak még erősebben tört rám a sírógörcs, amikor Cam szomorú arcára pillantottam.
– Hogy van?
Cameron lesütötte a szemét.
–  Nem jól. – Kerülte a pillantásom, és a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni a mellkasomban, amíg arra vártam, hogy folytassa. – Nem tér magához. Nem gyógyul. Nem tudom, miért. A vérzést elállítottam, de a sebeket nem tudom begyógyítani. Sajnálom, Ash.
Akkor sem forrázódtam volna le jobban, ha konkrétan egy vödör forró vizet öntenek rám.
– Micsoda? Azóta se? – Az el sem múló fájdalom százszor erősebben marcangolta a lelkem, és már nem bírtam tovább kontrollálni. – Hogyan? – ziháltam kétségbeesetten. – Kell lennie valami megoldásnak, Cam. Biztos, hogy van.
Ha valakinek, Cameronnak biztosan sikerülnie kellett! Hisz ő volt a gyógyító, nem véletlenül kapta ezt a képességet.
– Nincs. Már mindent megpróbáltam.
Az ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magam. Nem, nem, nem!
Vezető ide vagy oda, nem törődtem a kötelességeimmel, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem, hogy helyesen cselekedjek. Valószínűleg egyben kellett volna tartanom a megmaradt csapatot, és nem idegronccsá válni a többiek szeme láttára, de hát… az utóbbi időben semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük.
Kábé tíz percembe került, hogy eljussak a G.L-esek lepukkant menedékhelyére, amit Shane évekkel ezelőtt titokban építtetett – áldjuk érte! – itt húztuk meg magunkat egy kis időre, amíg újra rendbe nem hoztuk a birodalmunkat, és talán túl kétségbeesetten kiáltottam rá Cameronra, hogy taposson a fékre, amikor a kocsija lassulni kezdett a kis földbe vájt bunker előtt.
– A többiek megvannak? – kérdeztem csendesebb hangon, elterelve a gondolataimat a fő problémáról, miközben kicsatoltam a biztonsági övemet.
– Igen, rendben lesznek. Shane újra hű önmagához, átvette Acheron vállalatainak irányítását, és megszervezte, hogy tömlöcbe vessék a csatlósaival együtt – pontosabban pont, hogy ne velük együtt –, és elkezdte rendbe hozatni a G.L. épületét. Hamarosan megszabadulunk tőle is – Fájdalmas mosoly terült el Cam arcán, ahogy behúzta a kéziféket.
Bágyadtan visszamosolyogtam rá. Hálás voltam neki, hogy beszámolt az aktuális eseményekről, mert napokkal ezelőtt teljesen elvesztettem a fonalat. Az elmúlt pár napban a koncentrációs képességeim nullára csökkentek, és nemcsak hogy arra nem tudtam figyelni miben mesterkedik Shane, vagy mi történik Acheronnal, de az őszintét megvallva nem is érdekelt.
Gondoltam jó ötlet lesz visszamenni a Menedékhez egy kicsit kiszellőztetni a fejem, de butaság volt. Mellette kellett volna maradnom.
– Nézd Ashley – kezdte Cam bizonytalanul. – Van, hogy nem jól sülnek el a dolgok. Nem tudunk mindenkit megmenteni. És… végérvényben ő is csak egy G.L-es.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy a halála nem nagy áldozat? – kaptam fel a vizet, hogy még csak elméletben is elgondolkodott Conlan halálán. – Ha ő nincs, talán egyikünk sem éli túl – emlékeztettem Cameront kinek köszönhető a segítségünkre siető szellemhadsereg.
Nem részleteztem, hogy én talán másfajta okokból is szeretném Conlant életben tartani. Nem mondtam el neki. Akik tudták, tudták. Akik meg nem… hát, azt hiszem, egy időre elég sokkban részesült mindenki.
– Így is túl sok barátot vesztettünk el, Cam. Nem adhatjuk fel. És erről nem nyitok vitát.
Hátrahagyva a szőke szövetségit kiszálltam a kocsiból, és lesiettem a bunker sötét lépcsőin. Nyirkos és hideg volt odalenn, de legalább akadt világítás. A többiek Shane és Adam kivételével a kis előtérnek csúfolt sötét odúban gyűltek össze. Pokoli volt a hangulat. Trixie egymagában a szoba sarkában kuporgott, maga elé meredve, April és Jason egymás mellett egy farönkön ücsörögve tette ugyanezt, és velük volt még valaki, egy lány, aki kicsit mintha hasonlított volna Jasonre. Mindenki más a karját védekezőn fonta maga köré és az árnyékból figyelte minden lépésemet. Végignéztem rajtuk: egyértelműen kiveszett belőlük az élet, és csak remélni tudtam, hogy valaha visszatér.
 Amikor Aprilre pillantottam, a húgom felemelte a fejét és bágyadtan elmosolyodott, én pedig erőtlenül visszamosolyogtam rá, konstatálva, hogy ő legalább jól van. Ez volt az egyetlen dolog, amiért megérte küzdeni. Hogy visszakaptuk Aprilt.
Gondolkodás nélkül hátramentem a kisszobába, amit gyengélkedőnek alakítottak ki, és óvatosan letérdeltem a kanapé elé, ahol Conlan feküdt. Rajta kívül nem volt sérült a szobában, mindenki más pár nap alatt összeszedte magát – szerencsére – ő viszont azóta, hogy a karjaimban összeesett az erdőben, meg sem mozdult.
Borzalmasan festett. Sápadt volt, és az oldalát, a karját, a lábait mindenütt mély vágások tarkították, épp csak lassan emelkedő-süllyedő mellkasa emlékeztetett rá, hogy még él.
– Istenem… – suttogtam halkan, ahogy a tenyerembe fogtam élettelen kezét, és közel emeltem az arcomhoz, hogy lágy csókot leheljek rá. Legalább már nem vérzett. Cameronnak sikerült elállítani a vérzést, de így is bőven elég vért vesztett ahhoz, hogy kritikussá váljon az állapota.
– Megjöttüüüünk – hallottam az odúba lépő Adam vidám hangját. – Magam kezeskedem róla, hogy Acheron nem fog több vizet zavarni. Most meg mi van? Senki nem örül?
A várt ujjongó reakció elmaradt, és amikor Shane ideges hangja mennydörgött a távolból, rémülten eleresztettem Conlan dermedt kezét, és felpattantam a földről.
– Mi a fasz ez itt emberek? Szedjük már össze magunkat! Igen, szereztünk néhány karcolást, és igen, van aki meghalt közülünk, de mi élünk, bassza meg! Ezzel senki nem törődik?
– Szia, Ashley.
Kis híján megállt a szívem, amikor a halk, vékonyka hang megszólalt a közelemben, mire rémült pillantásom a sötétben kuporgó Keithre villant.
– Keith! – kaptam a mellkasomhoz. – A szívbajt hoztad rám!
Odamentem a magára maradt fiúhoz, hogy megöleljem. Végül is, nem lepett meg, hogy itt találom. Hol máshol lehetett volna? Conlan olyan volt neki, mint egyfajta apapótlék. Egy mentor. Még ha az elején nehezen is indult a kapcsolatuk, kötődött hozzá.
– Nem fog felébredni, ugye? – nézett rám Keith komoly szemekkel. Olyan ártatlan volt még, olyan fiatal! Nem szabadott volna átélnie ezt velünk.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.
– Mi a faszt csinálsz már megint itt, Goldwin? – lépett be Shane a gyengélkedőbe, mire felé fordultam. – A tieid jól vannak. Semmi keresnivalód az enyéim között.
– Neked is szia, Shane. Jó látni, hogy a kedvességed mit sem változott annak ellenére, hogy kis híján elpusztult a világunk – üdvözöltem.
Shane odalépett Conlan fekhelyéhez, és ahogy végignézett eszméletlen katonája élettelen testén, sóhajtva csípőre tette a kezét.
– Ó, a picsába, Burn. Most mihez kezdjek veled?
Közel hajolt Conlan arcához, és amikor az erre sem ébredt fel, lekevert neki egyet.
– Shane! – ugrottam oda reflexből, és megragadtam egykori főellenségem csuklóját. – Normális vagy? Így is alig maradt benne élet.
– És? – Valószínűleg indokolatlanul hevesre sikerült a reakcióm, mert Shane erre érdeklődve felhúzta a szemöldökét. – Burn az én emberem. Én döntök a sorsáról. Ha akarom, itt helyben a szívébe mártok egy tőrt.
Shane arcát gonosz vigyor vette birtokba.
– Nem is rossz ötlet. Hátha attól majd felkel. Adam?! – ordította el magát.
Adam pillanatok alatt válaszolt neki.
– Igen? – dugta be a fejét az ajtónyíláson.
– Hozz egy szikét. Megkarcolom kicsit az emberünket.
Adam kócos feje el is tűnt az ajtóból, én pedig kezdtem bepánikolni, hogy mit is tehetnék. Tényleg gyanús lett volna, ha látványosan ellenállok, de mégsem hagyhattam, hogy élve feldarabolja, mert abba száz százalék, hogy belehal. Segítségkérőn Keithre pillantottam, ő legalább tisztában volt a helyzetemmel.
Adam Shane kezébe nyomta az éles tőrt.
– Azt hiszed ez működni fog, főnök? – Adam se hitt ebben, de azért a szobában maradt, kivárta, mi történik.
– Csak egy módon tudhatjuk meg.
– Elég! – kiáltottam el magam.
A tőr Conlan mellkasától egy centire állt meg. Shane értetlenül pillantott oldalra. Könyörgő tekintetem még jobban összezavarta, és Conlan hegekkel teli felsőtestéről ismét rám nézett.
Könnybe lábadt a szemem.
– Hagyd békén.
Shane arcán megrándult egy izom.
– Kérlek.
– Csak nem fontos neked? – Elgondolkodva nézett hol rám, hol a kanapén heverő Conlanre, és ahogy leesett neki a tantusz, megvilágosodva horkant fel. – Bassza meg, Burn tényleg fontos neked! – Kínjában felnevetett. – Ezt nem hiszem el! – odalépett hozzám, és az arcomba hajolt. – A kurva élet, ez mikor történt?– Dühösen végigszántott sötétbarna haján. – Hát ez kurva jó! Ellenem fordítjátok az összes emberemet?!
Ahogy várható volt, Shane nem lépett túl ezen egyhamar. Visszasétált Conlanhez és fölényesen lenézett rá.
– Én erre hogy nem jöttem rá!? Ő is benne volt? – biccentett Conlan felé. - Helyénvaló ez Ashley?
Lesütöttem a szemem, és szándékosan kerültem a többiek pillantását. Mivel Shane torkaszakadtából ordított, mindenki más figyelmét is felkeltette, az összes megmaradt G.L-es és Szövetségi a gyengélkedő ajtajába tolult, és kíváncsian fürkésztek minket, amitől elég kellemetlenül éreztem magam. De nézzük a jó oldalát: ezek után senkinek nem kell majd elmagyaráznom.
– Tudom, Shane.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy Conlan felébredjen, és izmos karjaival átkarolva eltakarjon a főnöke számon kérő pillantása elől. Tudtam, hogy a G.L. tagjainak igaza van. Kudarcot vallottam, mint vezető. Mint testvér. És tekintve, hogy nem tudtam megmenteni szívem választottját, mint szerető is.
– Elárultál engem – szűrte Shane összeszorított fogai között, ahogy vérszemet kapva bámulta eszméletlen katonáját. A kezében szorongatott tőr markolata körül elfehéredtek az ujjai, ahogy dühbe gurult. – Nagyon nagy hibát követtél el, Burn. Nagyon nagyot. És ezért most meglakolsz!
A kés hamarabb lendült, minthogy követni tudtam volna Shane mozdulatát. Elakadt a szavam, amikor az éles tör teljesen eltűnt Conlan mellkasában, és a fiú teste megrándult, amikor a gyilkos fegyver kipréselve belőle az élet utolsó maradékát fordult egyet a tengelye körül.
- NEM! – ordítottam fel és odaugorva a kanapé széléhez, térdre vágódtam a földön.
Shane gonoszul felnevetett és kihúzta a tört a nyers húsból. – Így jár az, aki ellenem fordul – hajította le a pengét a padlóra, a térdem mellé. – Kár, mert jó emberem voltál – vetett egy utolsó pillantást egykori katonájára, majd az ajtóban összegyűlt kis tömeghez fordult. – Akar még valaki lázadni ellenem?
A G.L-esek vezetője ezután valamikor elhagyta a szobát, és számomra mindenki más is megszűnt létezni, amikor zokogva Conlan vérző testére borultam. Meg akartam ölni Shane-t. Égető vágyat éreztem, hogy elevenen megnyúzzam, és életemben először úgy gondoltam, be is váltom ezt az ígéretem. Ha nem bukok le, ez nem történt volna meg! Én okoztam a halálát! Én tehettem róla!
Hisztérikusan zokogtam a fiú felett, akibe sosem gondoltam, hogy beleszerethetek, mégis megtörtént, és valamikor két velőtrázó, fájdalmas kiáltásom között Keith is csatlakozott hozzám, hogy csendesen mellém guggoljon.
Ráhajtottam a fejem tiltott szeretőm vérző mellkasára, ami többé már nem mozdult, és egy fejembe kúszó halk dallamot kezdtem dúdolni, mert gondoltam, talán jól esne neki. Vagy nekem.
Hosszú, keserves percek elteltével Keith hangja térített vissza a valóságba:
– Mi? Tessék?
Felemeltem a fejem Conlan mellkasáról, és könnyáztatta szemekkel az újoncunk felé fordultam. Zavart tekintete újabb aggodalomra adott okot, és tekintve hogy már senki más nem volt a szobában rajtunk kívül, tartottam tőle, nagyon rossz dolog következik.
Ha Keith is megkattan, mint Laorux, tényleg visszavonulót kell fújnom, mint vezető.
– Hogyan? Ööö, jó, oké.
Mielőtt rákérdezhettem volna, kihez beszél, Kieth Conlan mellkasán tátongó friss sebre tette a kezét, és amikor a fiú véres bőréhez ért, rémülten felszisszent.
– Juj, ez meleg!
Conlan teste halványan derengeni kezdett, mintha ezer apró szentjánosbogár táncolna a bőrén, és éreztem valami furcsa vibrálást, amit korábban sosem tapasztaltam.
– Mit csinálsz Keith? – kérdeztem aggodalmasan, kigúvadt szemekkel figyelve az eseményeket.
– Amit kértek tőlem. Azt mondták tegyem a tenyerem a sebére.
– Kik mondtá…?
Nem fejeztem be a mondatot, mert lesokkolt a látvány, ahogy Conlan csatában szerzett sérülései gyógyulni kezdtek Keith érintése nyomán, és végül a tőr szúrta nyílt sebnek is nyoma veszett, amikor a kis újonc elvette onnan a kezét.
– Azta! – pislogott Keith.
Conlan mellkasa megmozdult.
– Te jó isten! – kifutott az arcomból a vér. – Mit csináltál? – sikkantottam fel. – Ho-hogy csináltad?
Nem ébredt fel, de lélegzett. LÉLEGZETT.
ÉLT!
Örömömben Keith-re vetettem magam, és olyan erősen megszorongattam, hogy talán nem kapott levegőt. De hát Cameron is azt mondta, hogy nem tudja gyógyítani a szellemidézés ejtette vágásokat, akkor mégis hogy sikerülhetett visszahozni őt a halálból?
– Azt hiszem, a szellemek nem akarnak még a túlvilágon látni.
A hang erőtlen volt, és reszelős, de ezer közül is felismertem volna.
Eleresztettem Keith, és tátott szájjal hátrafordultam.
– Conlan!
Gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy a csodával határos gyógyulás ellenére talán nem kellene kilapítanom. Felnyögött, amikor vízszintben landoltam rajta, és éreztem, ahogy egyik erőtlen karja a derekam köré fonódik. A szájára tapasztottam a szám, a könnyeim megállás nélkül csorogtak az arcomon.
– Életben vagy! – suttogtam a szájába.
– Aham. – Éreztem, ahogy az ajka mosolyra húzódik az ajkamon. – Tetszik ez a lelkesedés.
Aztán a jelen helyzet borzalmai hirtelen leforráztak. Elhúzódtam tőle.
– Tudják.
– Tudom.
– Tudod? – Ez meglepett.
Conlan lassan bólintott.
– Azok a lelkek, akik erőszakos halált halnak, a gyilkosukhoz csapódnak, emlékszel? Meséltem róla.
Rémlett valami.
– Nos, Shane ezek után majd kétszer is meggondolja, kivel szórakozik.
A könnyeimmel küszködve nevettem, és nedves mellkasába töröltem vizes arcomat. Hosszú csókban forrtunk össze, és ahogy kezdett visszatérni belé az élet, szorosabban magához vont.
– Szóval mindent láttál?
– Csak a gyilkosság utáni részeket. Nem olyan rossz az a túlvilág – mosolyodott el, és nekem egyből szeretett barátaim jutottak eszembe, akik életüket vesztették a csatában. Talán ők is így gondolják. Reméltem.
Conlan megmozdult alattam, én pedig arrább csúszva hagytam, hogy félig ülő pozícióba tornázhassa magát.
– Kösz, Keith – biccentett ifjú mentoráltjának, aki azóta is a szoba közepén megdermedve állt. – Nélküled nem sikerült volna. Látod, mégiscsak jó vagy valamire. – Conlan szája kacér félmosolyra húzódott.
– De mégis hogyan? – kérdeztem értetlenül. Hisz ez lehetetlen. Korábban ilyet sosem tapasztaltam. Az Ősök könyve biztosan nem írt erről.
– Röviden összefoglalva a szellemek begurultak Shane-re, amiért elvette tőlük az egyetlen kommunikációs lehetőséget, ami összeköti őket az élő világgal, és mivel én is vissza akartam jönni, kellett egy csatorna, ami segít nekem ebben. Én sem hittem, hogy működik, de úgy tűnik Keith a sok bébiszitterkedésnek hála átvette a rezgéseimet, valami furcsa erő összeköt vele… és, hát, itt vagyok.
És én soha nem lehettem volna boldogabb ennél. Nem érdekelt, hogy megláthatnak, vagy, hogy a kötelezettségeimnek megfelelően cselekszem-e. Csak egy dolog érdekelt, és már rég lebomlottak a gátlásosságom falai.
Újra célba vettem Conlan ajkait, és két kezem közé fogtam enyhén még sápadt arcát.
– Többször ne halj meg, oké? – döntöttem a homlokomnak hideg homlokát.
Jól ismert, rosszfiús mosolya szétterült az arcán, mielőtt megcsókolt volna, aztán szorosan magához vont.
 – Oké.

~ Debora ~

 

36. fejezet

 "A bukás akkor is bukás, ha áldozatok vagyunk, nem hóhérok."

Graham Greene

*Acheron*
 Tíz évig tervezgettem a bosszút, most olybá tűnik még is semmivé foszlik minden. Az erőmet ismét elvették tőlem, pedig már olyan közel voltam. Minden álmatlanul töltött éjszaka, minden munkával és tervezgetéssel töltött óra, minden egyetlen pillanatba sűrűsödött…ebbe a pillanatba.                                                                                                    Mikor a kés kiröppent a kezemből már tudtam, hogy vége. Vesztettem, de mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség, még hallottam ahogy a lány fel sikít, a hörgést ahogy valaki levegőért kapott, és a lábak dobogását is ahogy a folyosón felénk rohantak. Vártam a véget, a fájdalmat ahogy egy penge belém hasít, egy erőt, ami feltépi a testem…de nem volt más csak a sötétség és a csönd.
 Nem tudom biztosan mennyi idő telt el azóta, hogy elvesztettem az eszméletem. Napok, órák vagy csupán percek, de abban biztos voltam, hogy már nem az erdőben voltunk. Kemény felületen feküdtem, de a földnél egy fokkal puhább volt, áporodott levegő volt a helyiségben, mintha rég nem lett volna szellőztetve, az arcomat pedig egy vékony napsugár melengette, ami egy apró ablakon sütött be. Rossz érzés kerített hatalmába, mert jártam már olyan helyen amire ez a leírás nagyon is illet. De nem, egyszerűen velem ilyen nem történhet hiszen én Acheron Greenfield voltam, nem egy közönséges ember, az én nevem egyet jelentett a hatalom.                                                       
 -Kelj fel faszfej, tudom, hogy ébren vagy! – csattant fel egy ismerős hang, amit legalább olyan jól ismertem mintha a sajátom lett volna. 
  -Adam!      
 A szemeim ki pattantak, mintha csak rúgó rántotta volna őket felfelé, én pedig ülő helyzetbe nyomtam magam. A pillantásom rögtön megtalálta az öcsémet. A rácsok túl oldalán állt, öntelten, zsebre dugott kezekkel. 
 -Nem! – A rácsokhoz ugrottam, és két kézzel megragadtam, félelem vágott végig rajtam, pedig ilyet majd nem tíz éve éreztem utoljára, és soha többé nem akartam ezt. A tehetetlenséget, a dühöt, a kétségbeesést…a félelmet. Nem érhetet így végett a történet. – Te szerencsétlen idióta, miért nem tudsz végre meghalni! – ordítottam eltorzult arccal. – Elvágtam a torkod, meg kellett volna dögölnöd, de te még ahhoz is balfasz vagy. Az egész életemet tönkre tetted!
 -Befejezted a fröcskölődést? – kérdezte lazán, mintha vasárnapi pikniken lennénk, amitől bennem csak még jobban felment a pumpa, az önuralmam romokban hevert, de leszartam.  – Innen nem fogsz ki jutni, úgy, hogy drága bátyám bőven lesz időd gondolkozni. Például kezdhetnéd azzal ki is baszta el az életed, mert az nem én voltam, hanem te. A kis terved sokba került nekünk. – Elkomorult a hangja, és tett egy lépést előre. – Talán sikerült megtörnöd minket, de végül a háborút mi nyertük, és ne legyenek kétségeid, talpra állunk. És erősebbek leszünk, mint valaha. 
 -És mit értek vele? Semmik vagytok, csak pár nevetséges gyerek, akik túl sokat kaptak. Csak játszadoztok. Fogalmatok sincs mihez lehetne kezdeni azzal a hatalommal.
 -Érdekes. – a szája egyik oldala felfelé rándult, ahogy még közelebb hajolt, már szinte a képembe mászott. – Mindent meg tettél, hogy meg szerezd az erőnket. Akkor te mi vagy? Az irigy gyerek az óvodában, aki mindig azt a játékot akarja, ami nem lehet az övé?
 Artikulálatlanul üvöltve vettetem magam a rácsoknak, fél kézzel ki nyúlva rajta, hogy elkaphassam ezt a gyökeret, és bele verjem az istenverte pofáját a vasba, de gyorsabban ugrott hátra, mint az valaha lehetségesnek tartottam volna. Mindig is egy suta gyerek volt, aki a saját két lábában is hajlamos volt fel törölni arccal a földet, de úgy látszik az alatt a pár év alatt mióta nem láttuk egymást nem csak én változtam meg.       
 -Azt hiszed itt tarthatsz? – nevettem fel örült módjára. – Hát nem tudod ki vagyok? Az ügyvédjeim egy pillanat alatt ki visznek innen, és akkor befejezem azt, ami elkezdtem, és megölek, még ha az lesz az utolsó tettem is a földön. 
 -Nem, nem fognak. 
 -Valóban, és te fogod ebben meg akadályozni őket? Na ne röhögtess, jogi könyvet maximum akkor láttál, mikor a suliban a könyvtárban kefélted a csajokat. 
 -Lemmer. 
 Egy pillanatra értetlenül néztem rá, aztán eszembe jutott Shane, és ettől csak még jobban el fogott a hisztérikus röhögés. 
 -Az a piperkőc egy gyenge nőt sem tud kordában tartani.
 - Nem Shane, hanem Trixie. – Ki vett egy rágott a nadrágja zsebéből, és a szájába dobta. – Megölted a férfit, akit szeretett, és hát tudod mit mondanak a nőkről, és a bosszúról. Több napig voltál ki ütve, és igen, az ügyvédjeid valóban meg próbáltak ki vinni innen, de a jogászai izé porrá őrölték őket. Komolyan élvezet volt nézni. – nevetett fel. – A vállalataid részvényei a béka segge alá süllyedtek, és talán Shane nem tud kordában tartani egy gyenge nőt ahogy mondtad, de az üzlethez ért. Potom pénzért vásárolta fel őket, aztán pedig elkezdte a felszámolásukat. Talán nem értenek mindenben egyet, de ezúttal össze fogtak, és az életedet lépésről lépésre vették el. Nincsen már semmid. 
 -Meg fizetek érte, ennek még nincs vége! Esküszöm, hogy…
 -Hát még mindig nem érted! – csattant fel, belém fojtva a szót. – Ahogy apa is megmondta akkor régen, úgy mondom most neked én is. Te…csak…egy…közönséges…ember…vagy. A fennkölt modorod is csak megjátszott volt. Ne is tagad, mert most, hogy ne vagy ura a helyzetnek úgy hámlott le rólad, mint ahogy a kígyó levedli a bőrét. Az egész lényed egy hazugság. Hát ez vagy te Acheron, egy hazug, kétszínű, ember. 
 Minden szó, amit ki mondott ostorként vágott végig rajtam, bele mart a húsomba, és darabokat szakított ki a lelkemből.  Nagyon is jól emlékeztem, mint mondott az a férfi, akit évekig apámnak szólítottam, mikor ki derült, hogy nem vagyok olyan, mint ő. Mikor ki derült, hogy nem vagyok a fia.  Aznap megfogadtam, hogy nem leszek átlagos, hogy megszerzem azt, ami nekem járt volna, és elpusztítok mindenkit, aki az utamba áll. Aztán ő jött volna. Az lett volna a tervem utolsó lépése, hogy a saját erejével ölöm meg. 
 -Ezek között a falak között fogsz megöregedni, mint egy átlagos ember. Nem lesz kiváltságos pozíciód, nem lesz befolyásod, sem talpnyalóid. Apropó talpnyalók, azok az embereid, akik nem hallottak, szintén hasonló luxus között vannak elszállásolva, de Trixie javaslatára, mind az ország más - más börtönében tölti a fennmaradó idejét. Nem akarta, hogy esetleg ujjászervezd őket. 
 A lábaim megremegtek, és a hideg kőpadlóra zuhantam ahogy a páncél, amit magam köré építettem semmivé lett. Újra csak egy tizenhét éves fiú voltam, akit megtagadott az apja, pedig én csak azt akartam, hogy elismerjen és szeressen. Olyan sokat kértem volna? Hát nem járna ez alanyi jogon minden gyermeknek? Hogy a szülei szeresék? 
 -Viszlát bátyám! 
Adam elfordult, és a kijárat felé indult, komor léptei visszhangot vertek a helyiségben. Tudtam, hogy ha kilép az ajtón soha többé nem jön vissza, és furcsa mód nem akartam, hogy elmenjen. Bármilyen elbaszott is volt a kapcsolatunk, ő volt az egyetlen családtagom. Az én idegesítő kisöcsém, aki gyerekkorunkban folyton rajtam logót, és olyan áhítatos pillantásokkal követett mindenhová. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, és talán így is van, mert most egy idegen férfi hátát bámultam. Nem szóltam utána…ez volt az egyetlen, amit megtehetem érte. Azért, amit egykor egymásnak jelentettünk…hagytam, hogy hátat fordítson, és új életet kezdjen. Nélkülem.

~Alathea~

35. fejezet

"A háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek vannak. 

Nincsenek hősök, csak halottak."

Russell Crowe

*Jason*
Nem tudom mi a rosszabb. Megtudni, hogy mindvégig tévedésben éltél és a halottnak hitt húgod életben van, vagy az hogy, egy két lábon járó gépfegyver lett belőle és fejbe akar puffantani.
Időm sem volt ezen gondolkozni, mivel a pisztolyt a homlokomnak szorította és az ujja lövésre készen állt.
 - Játszunk egy kicsit. -  Döntötte oldalra érdeklően a fejét, miközben már szó szerint fájt ahogy a bőrömnek nyomta a fegyvercsövet.
 - Miért jöttetek ide?  - tette fel többesszámban a kérdést, de mindvégig engem tartott sakkban a szemeivel. Ez a szempár, semmit sem változott a idők folyamán,ugyanaz a kékesszürke tekintet volt, ami hét évvel ezelőtt minden reggel rám mosolygott, kivéve a fekete erős vonalú festéket, ami beárnyékolta a szépségét.
 - Na ebből elég.  - horkant fel mérgesen Gerald, mint akinek az idegein táncolnak. -  Ne hogy mar egy, halál sötét angyalának beöltözött, ereit vagdosó kiscsaj mondja meg nekünk mi legyen,  -  tett Jasmine felé egy lépést. - Azt se tudja hogy működik, ami a kezében van. Inkább vettél volna normális ruhát. Nem Halloween van szivi, ki kell, hogy ábrándítsalak, - mérte őt végig gúnyos arccal.
- Ez itt a kezembe egy Hecher and Koch MP5-ös. 9mm-es, ha akarod tehetünk  egy próbát valóban beléd tudom e engedi 25 másodperc alatt az egész tárat.  - Fordult felé Jasmine,  de nem vette le rólam a célkeresztet
- Hagyjuk már, ezt direkt a nőknek gyártották, még a 60'as években, hogy ők is elbírják,- pöckölgette meg a fegyvercsövet a G.L.-es, ami még mindig a húsomba vájt. - Fognál rá inkább egy Villar Perosat, na arra azt mondám, hogy igen, ez már fegyver. De ez a szánalmas kis vízipisztoly gyerekzsúrba való.
Ekkor végre fellélegezhetett a homlokom,s masszírozva próbáltam vért adagolni az alig érzett részekbe. A kedves húgom Geraldot vette célpontul, s most az ő fejébe nyomta a billogot. Gyönyörűen néztünk ki, mint pár megbélyegzett szarvarmarha.
- Nagyon el vagy tévedve "szivi" -  ejtette ki a gúnyosan a szót, a katonát utánozva,  -ha azt hiszed jártathatod itt a szád.Ha még nem tűnt volna fel, a fegyver nálam van és nem nálad. Egyetlen kis mozdulatomba kerül, és az agyad a fehér falon fog szétloccsanni, majd a nyelvedet kivágva a seggedbe dugom desszertként.
Távoli léptek zaja csapta meg a fülem, a provokáló szópárbajt hallgatva. Minden jel arra mutatott, hogy nem sokára vendégeink érkeznek, valószínűleg Jasmine társai. Végett kellett vetni ennek az abszurd helyzetnek,ahol a nyúl vitte a puskát.
- Társaságunk lesz,  -törtem meg a családi perpatvart, s közben a mellettünk levő vasajtós helyiségre koncentráltam, hallok e bent szívdobogást. Kellett egy ideiglenes rejtekhely, ahová végső esetben meghúzódhatunk.
- Én nem hallok semmit,  - szól közbe a halottnak hitt,  - ez egy újabb megtévesztés?
- Még azt s hallja, milyen ütemben ver a szíved, és a félelem szagát is megérzi, ami nagy valószínűséggel árad a pórusaidból, Egérke. - lépte át a határt Gerald, és fittyet hányva a rászegeződő fegyverre megpöckölte Jasmine orrát.
Hiba volt. Nagy hiba, mellyel egy jól becélzott fájdalmas aláugrással fizetett.
- Hogy basznád meg..., - szitkozódott összegörnyedve, s a feje a színátmenetesen változott át az enyhe rózsaszínből vérvörössé. Nem akartam állást foglalni egyik mellett sem, jelenleg még azt sem tudtam hányadán állok az előttem álló húgomnak nevezett alannyal, de abban biztos voltam, hogy lépni kell, különben kinyírják egymást.
- April, -  fordultam az jobbomon halkan meghúzódó személyhez, aki csendben figyelte az eseményeket. Nem szívesen, de most szükségem volt a segítségére, és Jasmine felé intettem, mire ő szavak nélkül tette a dolgát, s hangulathullámot küldött a lány felé.
- Mi ez...? Ne merjétek...  - tiltakozott de már ideje sem volt befejezni mondat, mert a hátamra kapva őt, berontottam az mostanra átvizsgált szobába, és miután többiek is követtek, négyünkre torlaszoltam az ajtót. Már nem kapálózott,óvatosan leraktam a katicás szőnyeg közepére, elkoboztam tőle a fegyver, és magában mosolyogva ott is maradt.
Katicás szőnyeg?- eszméltem fel magamban, miután másodjára is szemügyre vettem a darabot, és bizony az volt. Egy piros, hatalmas, fekete foltos rovarokkal teli kárpit. Mégis hova a francba kerültünk mi?
Rózsaszín hintaló, színes építőkocka torony, szivárványos, giccses medvés tapéta, s megannyi cukormázas, és nevetségesen vigyorgó játékfigura figyelt minket a helyiségben.
- Beköthetnénk abba a puffba Egérkét, legalább nyugtunk lenne tőle, és szállítani is könnyebb, - mutatott Gerald egy sárga színű ,táncoló elefántokkal teli gyerekülésre a sarokban.
- Baromi vicces vagy Stadt... -  ráztam meg a fejem, az idétlen poénja hallatán. Ha nem a húgomról lett volna szó, talán még meg is eresztek egy kósza szájrándítást, de így nem tetszett a kép, hogy Jasmine-t egy kölyökszékbe kötözzük.
- Mi ez a hely? -  fürkészte April a polcon lévő hatalmas babaházat,-  Acheron központjában, mit keres egy gyerekszoba?
- Lehet hogy őrült pedopapa is, nem csak világuralomra törő szarházi. -  vágta rá Mr. Kurva Vicces Vagyok Ma Gerald, az igencsak elgondolkodtató felvetést.
- És ezért bukott rá Aprilre is, így már kerek sztori.-  - kontráztam rá, melyre Stadt felröhögve a vállamba bokszolt. Ebben a témában nem volt nehéz megeresztenem pár ízléstelen megjegyzést, s ha nem is volt túl lovagias, akkor is jólesett.
- Acheronnak fontos a család! - ugrott fel Jasmine hirtelen, forrongó vulkánként rám állva, s egyszerre kaptuk a szemünket Aprilre, aki csak egy vállrándítás kíséretében  sejtelmes mosolygott.  - Nem úgy, mint egyeseknek.
- Ezzel most mire célzol? Kifejtenéd? -  kezdtünk témánál lenni, de ideje volt tiszta vizet önteni pohárba. -  Nem igazán bírom az alaptalan vádakat.
- Pontosan tudom, hogy nem az! Megöltél minket! Megölted apát! És engem is meg akartál! - kiáltotta egyesen bele a képembe. - Egy gyilkos vagy Jason! Egy mutáns gyilkos,akinek pusztulnia kell!
Fájtak a szavai, főleg egy olyan ember szájából hallva ezt, akit egykoron minden reggel meleg kakaóval vártál, és megvigasztaltál, ha épp "bibis" lett az ujja. Akinek elmagyaráztad, hogy ágy alatt megbújó szörnyek nem léteznek, és a mumustól sem kell félni.. Akit megtanítottal cipőt kötni, és mikor már csak egy falat kenyér jutott vacsorára azt is neki adtad, pedig két napja nem ettél rendesen.
Fájt az igazságtalanság, és nem hagytam, hogy tévhitben élve megvesse a családját.
- Baleset volt Jasmine,  -próbáltam békés hangon beszélni hozzá, -  akkor jelentkezett először a képességem, s a sikolyt hallva, mely egyébként mérföldekre arrébb volt, elrántottam a kormányt, pedig senki nem állt előttünk. Hibáztam, - vizsgálgattam a szőnyeg apró rojt darabjait. Nehéz volt erről beszélni. - Pontosan tudod, hogy ti ketten jelentettek mindent. Hányszor virrasztottam veled fent, mert lázasan vártad apát? Hányszor vittelek el arra az idétlen Mickey egeres jégkorcsolya előadásra? Hmm? - néztem fel a szemébe, de ehhez nem kis erő kellett. Inkább ugrottam volna le a mélybe, minthogy a húgom szemébe nézzek, aki megvetett. - Szerinted ezeket azért csináltam, mert el akartalak titeket veszteni? Nem telt el olyan éjszaka, hogy ne elevenedett meg volna az a szörnyű baleset. Jasmine... Én nem tudom, Acheron mivel mosta át az agyad, de őt sokkal inkább lehet gyilkosnak nevezni, mint engem,  - túrtam bele idegesen a hajamba, mert az az unalmas fapofa amivel végig nézett, kezdett feldühíteni. -  Ő egy világot akar elpusztítani.  És arról tudsz, hogy saját magának akarja az összes erőt, minket kivégezve?
- Csak revansot akar. - vágta oda flegmán, hátra dobba szőke haját.
- Revansot? Mi nem ártottunk neki, akkor meg milyen revansot akar? - sétáltam arrébb, szükségem volt a kellő távolságra. - Nevetséges ez az egész... - rúgtam bele egy álló bohóc lámpába.
- Ennyi volt? Elmondtad amit akartál? -  nézegette a körmét karba font kézzel, - De annyit még azért megkérdenék, hogy miért nem jöttél vissza a kórházba értem?
- Milyen kórházba? A felismerhetetlenségig elégtél, már csak a hulláskocsi kaparta össze a hamvaidat! - ordítottam már én is, felidegelve magam a közönyös viselkedésén. -Engem meg bevágtak az árvaházba, ahonnan megszökve az utca nevelt fel! Szerinted ez volt a tervem? Hogy majd a csövesekkel, meg a drogos maffiózókkal harcolva küzdjek meg minden egyes napért?
- Nem tudom, nekem csak ennyit mondtak a kórházban, hogy nem jöttél el értem. -  ingott meg egy pillatanra a hangja szomorúan,s a kezét babrálta.
- Nekem meg azt, hogy porig égtél el, gyors halált halva. - tértem vissza nyugodt hangnemhez én is, s ekkor vettem észre a zsebéből kikandikáló rózsaszín kendő csücsköt. -  De látom, az emlékemet magammal vitted.
- Ez nem jelent semmit! - eddig tartott a béketűrése, ismét lángra kapott a csitulni látszó tűz.- Acheron győzni fog!
A makacsságától a falra másztam. Bármit mondhattam neki,csak a hülyeséget hajkurászta, szemernyit sem nyitva az igazságra, akár mint régen. Négyéves lehetett, mikor villámokat szóró tekintettel nekem esett, hogy a télapó igenis létezik, úgyhogy ne hazudjak. Én pedig a kemény hat évemmel biztosan állítottam, hogy ez csak mese, és apa rak a cipőnkbe szaloncukrot. Durva vita volt, és őrülhettem, hogy megúsztam pár harapásnyommal.
- Valami megváltozott, - suttogta April a mintás falakat kémlelve. - Különös érzésem van. Ti nem érzitek?
- Túl nagy a csend, - sétált Gerald az ajtóhoz fülét a vasra téve. - Nincs háttér zaj, se fegyverropogás, se halálsikolyok, néma csend van.
- Ki kell innen jutni! - szaladt a kijárt felé Jasmine, de a G.L.-es elkapta, még mielőtt a fémkilincshez érhetett volna.
- Nem mész sehova, őrülünk, hogy megtaláltunk. Mit kalimpálsz?  -  fogta le a két karját, zubbonyként körbefogva a ficánkoló kishalat.
- Ha most nem engedsz el, az arcod másik oldalán is lesz egy mély hasíték, izomagy! -próbált minden erejével kiszabadulni a szorításból Jasmine, de sikertelenül, Gerald mögötte állva beton-szilárdan tartotta őt egy helyben.
- Mégis mivel tennéd?  - súgta halkan a fülébe miközben hajába fúrta az arcát - A polírozott körmeiddel?
Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, a G.L.-es penge élen táncolt a viselkedéséve, ahogy Jasmine aurájába bemászott. Ő a kishúgom, akár tizennyolc éves, akár nem,s mindig az is marad. Apám helyett kellett óvnom az illetéktelen kezektől, s Gerald nem az udvarias, csokor küldözgetős fazonnak számított.
- Nézzük meg mi a helyzet odakint,- léptem melléjük, Gerladra szúrós tekintettel nézve, hogy tudja hol a helye. Nem akartam szigorú bodyguard-ot játszani, aki kezében egy övvel csapkod a léhűtőkre, akik csak ránéznek a húgára, szimplán csak apró jelekkel próbáltam a másik tudtára adni, hogy el a kezekkel. ..
April kezdte meg a sort, s kérdés nélkül kilépett a folyosóra, a megérzéseit követve. Minden nyugodt volt és hangtalan, egyedül egy messziről jövő fájdalmas zokogás törte meg a némaságot, amit csak én hallottam.
- Most komolyan azt hiszitek. hogy én veletek megyek?- ellenkezezett ismét Jasmine mögöttem, miután Gerald kilökdöste a szobából.
- Ez a kérdést fel sem merült. -  fordultam hátra,s a karját megfogta, a falhoz toltam. -  Pontosan tudom, hogy innentől kezdve, ha tetszik neked, ha nem, velünk maradsz.
- Most akarod bepótolni az elvesztegette éveket?  - torzította el a hangját sajnálkozóan. - Oh, de megható. - mutatóujjával egy láthatatlan könnycsepp legördülő útját rajzolta az arcára. - Kár, hogy nem fog menni! - váltott át ismét lucifer üzemmódba.
Pár másodpercig szótlanul kémleltem az arcát, s már valahogy nem esett nehezemre a szemébe nézni. A dühkitörései, a makacs berögzült elveihez való ragaszkodása, mind a duzzogó gyermeki énjét juttatták eszembe, reményt adva, hogy vissza lehet őt formálni idővel.
- Maradsz, - engedtem el a karját s visszatértem a többiekhez, annak tudatában, hogy úgyis utánam jön.
És így is történt.
Csapatunk a kijáratot célba véve baktatott a kihalt, néhol hullákkal szegélyezett folyosón, melyet a pislákoló villanykörte, és a csupasz, vérfoltos falak tettek horrorisztikusabbá. Erdő, hulla, falevél, furcsa tárgyak, szörnyszülött állatok, gépfegyveres vadbarmok, és még több avar,faág,eső s miegymás vált a társunkká elmúlt hónapokban. Aztán ott volt még az Acheron kérdés, az April dilemma, Jasmine és az ő dacos személyisége, na meg,hogy kijutunk e valaha innen élve, s megannyi szaftos kérdés, ami a szennykalapok címoldalára is kikerültethetett volna.
Aztán kinyílt az ajtó, s minden gondolatom szertefoszlott a látványra.
Erre nem igazán készülhetett fel az ember.
Láttam már félig kibelezett embert, akinek több napos rothadt húsát a kutyák tépték apró darabokra.
Vízbe fulladt férfit is, ki felhólyagosodott bőrrel, felpuffadva lebegett a tó felszínén, tágra nyílt pupillákkal,s még megannyi szörnyűség égett bele a retinámba az évek alatt, de ennyi élettelen testet a vér áztatta földön feküdni, még sohasem láttam.
A pusztítás óriási méreteket öltött. A lángok a távolban még pislákoltak, de az eső elkezdte csendesíteni a tüzet. A föld próbálta elnyelni a vért, mely szurok feketére festette a talajt, a holtak emlékét őrizve.
Nem tudtam mi okozhatta ezt az emberfeletti tömegpusztítást, de volt egy tippem,hogy nem Shane öt fős csapata ölt meg saját kezűleg több száz embert.
. Valaminek még kellett lennie a háttérben.
Szólásra akartam nyitni a szám, hogy keressük meg a többieket, de elképedt arcok láttán rögtön be is csuktam. Jasmine fal fehéren bámulta a hullahalmot, miközben arcát könnyek áztatták, April összeszorított fogakkal meredt a távolba, mint aki néma imát kántál,s tán Geraldon látszott legkevésbé a döbbenet, aki csak szimplán a késének éles pengéjével szórakozott.
Ekkor ismét a fájó zokogás, fülsértő hangja hasított a csendbe, melyre Jasmine kivételével mind a felkaptuk a fejünket. Szótlanul egymásra néztünk, majd a elindultunk a forrás felé, illetve indultunk volna, ha a húgom nem acélozza meg magát.
- Azt hiszem az előbb tisztáztuk már, - szóltam rá, és megragadtam a karját magam után húzva.
- Ők itt mind a családom voltak - rázta le magáról a kezem, és messzebb lépett tőlem, továbbra is a csatateret bámulva.
- Akik az én családomat akarták kiirtani,  - nem tudtam mi mást mondhatnék, de meg kellett értenie, hogy ebben a történetben nem mi vagyunk a rosszfiúk. Ez az egész, ellenünk szervezkedő hadjárat Acheron műve volt, s az ő manipulált katonáié, akik mindent megtettek volna, hogy minket holtan lássanak. Bár még azt sem tudtam, mi van a társaimmal, de a földön, egy hozzánk tartozót sem láttam, ami biztató volt.
- Mossuk már át egy kicsit az emlékeit, hogy végre észhez térjen,  - dobta fel a levegőbe a kést Gerald, ami párat fordulva ismét a markában landolt.
- Nem csinálunk semmit, meg fogja érteni, - vagy legalábbis bíztam benne, hogy hazatér. - Jasmine, kérlek! Nem akarlak kényszeríteni, de tudod, hogy megteszem.
Pár másodpercnyi hatásszünet után végre lassan felém fordult, mellkasa magasra emelkedett, ahogy mélyen beszívta a kellemetlen szúrós-szagú levegőt, majd megszólalt.
- Veled sehova nem megyek, inkább ő,  - sétált el előttem, majd Gerald mellett lecövekelt. A G.L-es egyik szemöldöke felszökött, s torz, furcsa szájtartás kíséretében tátogta felém a néma - " Most mi a szar van?" -kérdést. Váll rándítva reagáltam, mert fogalmam sem volt, ez most miféle játék tőle, valószínűleg valami Jason szívatása első felvonás. De nem érdekelt a "hogyan", a lényeg azon volt, hogy velünk tartson.
Végre elindultunk a megszűnni nem akaró zokogó hang felé, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom e, ki az és miért sír. Nem öröm könnyeknek tűnt, vagy diadalittas megkönnyebbülő szipogásnak, sokkal inkább egy keserves női siratónak hangzott.
Az épületbe visszatérve végigszaladtunk  folyosón. Ekkor tűnt fel, hogy Shane és a többi csapattársunk is csatlakozott hozzánk. Némán egymásra nézve majd bólintva rohantunk fel a lépcsőn minden idegszálunkkal a hangra összepontosítva. Felérve egy beszakadt zsanérú szobát pillantottunk meg, s a borzalom, melyet úgy gondoltam már nem lehet fokozni, világméreteket öltött..
Egyszerűen az agyam nem tudta felfogni a látványt. Nem akarta... nem volt képes rá... ez nem a valóság... Tiltakozott vadul rángatva a valósághoz bilincselt láncot, mely minden egyes csörgéssel azt tudatosította, hogy ez nem csak egy rémálom.
Bárcsak az lett volna.
- Neee!!!- ébresztett még jobban tudatomra April keserű sikolya, mikor a földön fekvő Rickhez rohant.
- Emily a francba is, mit tettek veled?! - görnyedt Gerald a barna hajú lány félig megmaradt  holttestéhez,
Alex és Adam súlyos sérülésekkel próbált a keservesen zokogó Trixhez kúszni, kinek ölében Rick élettelennek tűnő feje pihent.
Úgy nézett ki mint aki alszik, falfehér arca nyugalmat sugárzott, csak a vörös vér, mely a szájából folyt,s a hatalmas vágás a testén, jelezte,hogy a barátom örök álomba szenderült.
Ezeket sosem tudtam jól kezelni... azt hinné az ember,hogy ezt meg lehet szokni, ha már annyi szörnyűségen átélt, de nem... egyszerűen nem tudunk kibaszottt robotként menni, és tenni a  dolgunkat, érzelemmentesen... pedig mennyivel egyszerűbb volna...
Kéretlenül is hozzánk nőnek emberek... pedig ha a magány lenne egyetlen társunk, nem lenne mit megsiratnunk, és könnyebben menne az élet...
Utáltam., gyűlöltem ezt...És folyton az ez kicseszett kérdés merült fel bennem, hogy miért?
De a halál nem válogat...elviszi a lelkeket és csak kínt hagy maga után... nem igaz, hogy ürességet mert az a baszott üresség annyira fájdalmas, hogy belerokkanhatsz...mégse érdekli őt...
- És most? És most mi lesz? - szipogta Kassia, az ajtóban állva, szakadt és véres ruhájának ujját morzsolgatva. Végignézve a társaim arcán nem láttam mást, csak fájdalmat, és reményvesztettséget. A falnak dőlve, vagy a földön roskadva, az áldozatok körül gyászoltunk, belefáradva ebben az egész kibaszott háborúba...Szemünkben árnyékot vetett az elmúlt órák történéseinek emléke, melyek lehet örökre a múltba vesztek, mert nem akartunk róla beszélni. .
- Haza megyünk.  - szólalt meg egyedül Shane, aki nekünk háttal állva kémlelte a messzeséget az ablakban. Hangja közömbös volt, de túl régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, ez csak álca volt. Őt is legbelül megviselték a történtek.
- Milyen haza? És mégis hogyan? - tört ki Cameron, mindenkit megdöbbentve, az őrület és a sírógörcs határát súrolva.- Soha, a kurvaéletbe nem lesz már olyan, semmi mint volt, - döntötte fel az egyetlen épnek tűnő tölgyfa asztal, mely így már beleillet a környezetébe, - Komolyan mondja már meg valaki a büdös picsába, hogy mire volt jó ez az egész?? Normális életet akartam,....- röpködtek a faforgácsok, miközben nem kímélve a saját lábát se, teljes erőből rongálta az asztalnak tűnő földön heverő tárgyat.-  Nem sikerült.... Valamire akartam vinni az életben... Nem sikerült... De legalább, a képességemet felhasználva akartam embereket menteni... És az? Az sikerült?? - Hát kibaszottul nem sikerült azt sem!!! - rogyott térdre, végső elkeseredésében.
Tsunade, Damien,és Kieth, átkarolva vigasztalták, némám osztozva, az egész csapat gyászában.
- Vele mi lesz? - rugdosta meg Gerald a mozdulatlanul fekvő Acheron lábát. Jasmine szorosan mellette állt,és összeszorított szájjal bámulta volt vezetőjét. Teljes zavarodottság tükröződött arcából, és valahogy újra azt az elveszett kislányt láttam, akit lészívesebben az oltalmam alá vontam volna, de ezt a lépést, még nem tehettem meg. Ismét csak eltaszított volna magától, talán örökre, s az utolsó esélyemet nem kockáztathattam. Bíztam benne, hogy talán egyszer... újra lesz egy testvérem.
- Azt kapja amit megérdemel! Életet életért, - lobbant meg a bosszú lángja Alex tekintetében, és a közelében heverő kés után nyúlt, de Ashley megfogta a karját, s némán nemet intett.
- De előtte könyörögjön egy kicsit, nem érdemli meg a gyors véget, - hunyta be a szemét Gerald, miután Emily szétroncsolt testétől elfordult.
- Nem a halál a legnagyobb büntetés, egy hatalomra vágyó embernek. ,  - szólalt meg April is, Trixie mellett ülve, - Olyan akart lenni, mint mi, megrögzötten vadászott ránk, csak hogy ő lehessen a legtöbb erővel bíró, és mindenki felett álljon. - Törölte meg könnyes arcát,  - Az ilyennek a  legnagyobb büntetés a közöny és a hétköznapiság, Abba beleőrülne.
- Az elégtételről kezeskedem.- Trixie hangja elnémította a szoba duruzsoló alapzaját, és aki eddig a földet kémlelte, az is felpillantott rá. Vártuk a folytatást, de nem szólt többet, helyette felállt, és kimért léptekkel Acheron felé haladt, majd megállt felette, és a legmegvétőbb arccal  mérte végig, szerelme gyilkosát.
Senki nem mert megszólalni. Csendben vártuk az ítéletet, mely életeket nem fakasztott, de az egész birodalom számára revansot jelentett. És talán egyszer békét is...

~Blyana~

34. Fejezet

HELLÓ SKACOK!

A titkok birodalma újra kitárja kapuit!
Reméljük van még olyan, aki nem adta fel a reményt, hiszen ha valamit megtanultunk a Szövetségtől akkor az az, hogy remény mindig van!
Íme itt egy újabb része a kalandjaiknak; még izgalmasabb, még drámaibb még lebilincselőbb.

Spoiler veszély...
zsepiket elő, mert ezúttal garantáltan kelleni fog.
~A~

Igen-igen mi vagyunk... Tudjuk szinte hihetetlen, de mégis!

Tovább folyatjuk a történetet, és reméljük rajtunk kívül lesz még, aki ennek örül és a történettel tart ismét.

Nem is ragoznám tovább a szót, rajta folytassuk, ahol abbamaradt!

~B~